Véletlenül vettem észre, hogy ez a bejegyzés még mindig piszkozatként létezik. Most nyilvánossá teszem.
Úgy emlékszem, még nem írtam első LOT Dreamliner-es utamról, így legalábbis.
Mivel közvetlen járat nincs Budapest és Tokió között, csak átszállásos megoldásban gondolkodhattam. Ebből a szempontból is első volt számomra ez az út. Mindig tartottam attól, hogy az átszálláskor elvész a poggyászom, ami rém kellemetlen lenne. A teKnika mellett ezért mindig van 1 váltóruha is a kézipoggyászomban. A LOT turistaosztályán foglaltam jegyet. A lengyel fővárosig E195-ösön utaztam, ilyen kis gépen szintén először. Csoki + kávé a rövid útra. Meglepően gyorsan odaértünk. Némi rácsodálkozás a varsói felhőkarcolókra, és már lent is voltunk a betonon. A tokiói gépig több órám volt, szerencsére a Chopin forgalma az épületből is jól fotózható.
A 787-eshez buszokkal szállítottak ki minket, közben szakadt az eső. Máig nem értem, mi ez a nagy Dreamliner-kultusz, nekem nem igazán jött be. Kezdve azzal, hogy a felszállást követően központilag elsötétítik az ablakokat, amit utasként csak 50%-ig lehet vissza "átlátszósítani", a lenti táj fotózása ebből kifolyólag eléggé korlátozott. Az Ural-hegység és Szibéria bakancslistás volt, de minden kékben úszik az ablakok miatt. Az ülés pedig semmivel sem jobb, vagy rosszabb, mint egy 777-es turistaosztályán. Odafelé még szerencsés voltam, mert a hármas ülés közepe üres volt, oldalra elfért a lábam. A hazaúton... de ezt majd később.
A kaja csirke tésztával, zöldséggel. Ilyen helyeken minden jobban esik, de amúgy nem említeném egy lapon életem első sajtos negyedfontosával. :-)
Kb. 10-11 óra volt az út. Érdekes élmény dél körül elindulni, és reggel megérkezni, s mivel a hotelbe 3 után lehetett bejelentkezni, ráértem a naritai reptér kilátóteraszán lógni. Leszámítva, hogy nem sok árnyék van, nagyon spotterbarát hely. Végig padok vannak, előtte a kamerák számára kivágott lyukak a dróthálón. Forró levegő, kerozinillat, szűnni nem akaró turbinahangok, folyamatos jövés-menés. Nem lehet unatkozni! Mögöttem, az épületben egy rakás étterem. Minden adott a kulturált spottertevékenységhez. Fontos, hogy lehet kérni villát is. Én szerencsét próbáltam az evőpálcikával. Hülye ötlet volt. Ha valaki felvette, talán azóta is engem mutogatnak a japán kandi kamerás tv-műsorokban. :-)
Japánban nem lehet autót bérelni, ha nincs japán jogosítványod. Nem is akartam, hiszen a betűiket sem ismerem, szóval jobb a békesség. Ezt csak úgy megosztom, ha valaki úgy kalkulálna. De a tömegközlekedésről csak jót tudok nyilatkozni. A vonatok tiszták, pontosak. Én egy 1 hetes Japan Rail Pass-t vettem, amivel az összes JR vonalon korlátlanul utazhattam, s mivel ebben volt 5db Shinkansen-járat is, ami egyébként mocsok drága lenne sima jeggyel, valamint a hotel és a reptér között is vonattal ingáztam, a bérlet maximálisan megérte az árát.
Városban a metrójegyet az állomás automatáiból lehet megvenni, fölöttük egy vonalhálózat, rajta hogy melyik megállóig mennyibe kerül egy jegy. Szerintem elég baráti megoldás.
A hotelem Naritában, a reptértől 1 megállónyira volt. Egy éjszaka mindössze 23E volt, reggeli az árban, patika-tisztaság, és egy "űrvécé". :-)
De mivel ez egy repülős csoport (Hahá, ezt visszaolvasva jöttem rá, hogy ezt már közzétettem egy facebook csoportban.), térjünk is vissza a lényeghez! Mit lehet fotózni NRT-n? Először is rengeteg a széles törzsű, s bár ezek jelentős hányada JAL és ANA, a felhozatal igen változatos. Ami pedig a keskeny törzsűeket illeti, talán mondanom sem kell, hogy európai szem számára mindegyik egy egzotikum. Nekem akkor még csak 70-300mm-es objektívem volt erre a célra, ami kb. elég is oda, hiszen a kilátóterasszal párhuzamos a pályatengely és elég közel is van.
A fények reggeltől délig ideálisak, de utána sem volt vészes. Ottlétemkor az Air Force One is Tokióban tartózkodott, csak sajnos a másik reptéren (Haneda). A pályavégnél van egy múzeum és további spotterhelyek.
De nem csak Tokió tartogat látnivalót a repülés szerelmeseinek. A Japán Önvédelmi Erők Múzeuma részben fedett helyen mutatja be a JSDF egykori repülőeszközeit a hamamatsui légibázis közvetlen szomszédságában, ahol ha szerencséje van az embernek, akár F-15-öst is lencsevégre kaphat. Nekem volt, de mivel épp odabent fotóztam, a 11-20mm-essel meg sem próbáltam. A retinámba viszont beleégett a leszálló gép formája. :-) A 2. világháborútól szinte napjainkig terjed a kiállítási anyag, a belépés teljesen ingyenes. A Shinkansen állomás és a múzeum között van buszjárat. Egy kis érdekesség, hogy kvázi becsületkasszás a renCer: hátul felszállok, ott veszek az automatából egy jegyet, amin rajta van a megállóm, majd leszálláskor az első ajtónál kezelem a jegyet és egy nagy tölcsérbe beszórom a pénzt.
A visszaút kevésbé volt komfortos számomra. Mire felszálltam a gépre az ablak mellé szóló jegyemmel, a két külső ülést már elfoglalta egy házaspár. A faszi 1,5 ülést elfoglalt, és középen ült. Szerencsére ez neki sem volt jó, és hamar cseréltek a nővel. De még így is egy kemény 10-11 órának néztem elébe Varsóig. Nem tudom, mi volt a kaja, mert ahhoz se volt kedvem, hogy lefotózzam. (Kész csoda, hogy így meg tudtam enni. :D) A lábam nem fért el rendesen, a leszállásra teljesen kész voltam. Ekkor döntöttem úgy, hogy ilyen hosszú útra csak premium economy jöhet szóba, ami néha semmivel sem drágább a sima eco-nál. Kivétel ez alól, ha megoldható 2-es ülésen, mint pl. a 777 törzsvége, ami legutóbb Torontóból hazafelé is remekül bevált. A budapesti gép egy újabb "elsőélményes" típus: Dash 8.
