Kád

-Exkluzív tudósításunkat látják a világ legpechesebb lúzerének lakásáról. -hadarta bele a kamerába széles mosollyal a fiatal újságírónő, majd riportalanyához fordult, a kamera pedig követte ezt. -Elmondaná a nézőknek, mi is történt Önnel?
A kövérkés, szőrös férfi anyaszült meztelenül ült a fürdőkádban. Feje leszegve, szomorú tekintete a kád túlvégén lévő lefolyót méregette. Az operatőr próbált minél kevesebbet mutatni ebből az irritálóan groteszk látványból.
-Az életem egy csőd. -kezdte halkan.
Rövid csend után a riporternő újabb kérdéssel próbálta kicsit felpörgetni a beszélgetést.
-Kifejtené ezt bővebben, csak hogy azon nézőink is értsék, akik a reklám után kapcsolódtak be? -a mikrofont a férfi arca elé tartotta, miközben kicsit meghajolt, nyújtott karjának könyökét a másik karjával alátámasztva. Míg a választ hallgatta, majdnem kifújt a száján egy méretes rágógumi-hólyagot, de szerencsére időben észbe kapott és visszaszippantotta.
-Elhatároztam, hogy végzek magammal. -folytatta a férfi.
-Igen... -mondta sürgetőleg a nő. Tetovált szemöldökét magasra húzta, ezzel is kifejezésre juttatva, hogy az empátia szikrájára sem számíthat a részéről.
-Bemásztam a fürdőkádba, magam mellé tettem ezt a bedugott hajszárítót. -biccentett fejével a lába között heverő készülék irányába. -Majd megnyitottam a vízcsapot.
-És ekkor mi történt? -érdeklődött tovább a riporter.
-Semmi.
-Mit ért ezalatt?
-Nem jött víz a csapból. A közmű elzárta a vizet. -felelte szomorúan.
-És ezután?
-Ekkor végső elkeseredésemben a konnektorba nyúltam.
-És? -faggatta a nő türelmetlen kíváncsisággal.
-Eszembe jutott, hogy a közmű az áramot is kikapcsolta. -alighogy ezt kimondta, visszafojthatatlan röhögés tört rá. A kicsiny fürdőszoba csempéin ide-oda pattogtak tébolyult kacajának visszhangjai.
-Tervez még valamit? -szegezte neki az újabb kérdést a tévés.
-Mire gondol? -nézett rá vigyorogva a férfi. -Kiugrani az ablakon? Ez egy földszinti lakás. De, ha már itt vannak, szívesen elmesélem, miért akarok öngyilkos lenni.
Váratlanul egy idétlen disco zene hasított éket kettejük beszélgetésébe. A nő telefonja volt az. -Állj le, ezt felveszem! -szólt oda a kamerát tartó férfinak, aki megnyomott a készüléken egy gombot és maga mellé engedte, mint egy aktatáskát.
Néhány másodpercig hallgatta a nő, amit a telefonban mondanak neki, majd a kádban heverő emberre ügyet sem vetve kiviharzott a helyiségből. -Indulunk VV Arankához! Elveszett a macskája, de már megvan. Viszont hajlandó erről interjút adni! -kiáltotta vissza a nő az operatőrnek, aki egy "-Csá!" kíséretében búcsút intett a kádas férfinak és a nő után sietett.

:-)

Légy

Ütemes csipogásra riadt fel ebből a se nem éber-, se nem álomlétből. 36 órája nem aludt rendesen, csak mikor egy-egy pillanatra véletlenül sikerült valaminek elterelnie a figyelmét a valóságról, amikor a fáradtság erősebbnek bizonyult fojtogató gondolatainál. Nem engedhette meg magának, hogy elaludjon. Bármi történhet közben és ő sosem bocsátaná meg magának, ha nem osztozna a kínokban, melyet haldokló gyermeke él át a kórházi ágyon. Egyébként is 5-10 másodperc után mindig pánikba esve ébredt öntudatára. Úgy hallotta, most épp más ritmusban csipog az EKG, de a monitor görbéi egyenletes amplitúdóval ismétlődtek és ez valamennyire megnyugtatta. Persze ez a nyugalom is csak viszonylagos lehetett. Valahol félúton a normális és a teljes kétségbeesés között. Egy nővér nyitott be és felajánlotta, hogy ott lesz, amíg a nő mozog egy kicsit, elvégzi szükségleteit. Tiltakozó tekintettel utasította el. Valamiért az a tévképzete támadt, hogyha például nem eszik és iszik, sőt a székről sem áll fel, akkor azzal segít neki. Mintha valami alkut kötött volna a halállal, hogy addig az nem jön be, míg ő innen ki nem megy. Ez egészen odáig fajult, hogy már a kéz- és lábtartását sem merte változtatni, nehogy azzal is ártson valamit gyermekének. Pedig a józan ész mást diktált volna. Az orvosok egyébként sem biztatták semmi jóval. Gyógyíthatatlan, végső stádium. De a nő ezeket a szavakat kiejteni sem volt hajlandó, még magában sem, a gondolataiban sem. Néha rátörtek emlékek azokból az időkből, mikor még minden rendben volt. Ilyenkor reflexszerűen eredt el a könny a szeméből, ajkai remegtek és ő megpróbált valami másra gondolni, hogy ez elmúljon. Miután kiment a nővér, egy pöttyöt pillantott meg a gyerek arcán. Felpattant a székről és odasietett. Tagjai csak nehezen engedelmeskedtek a hosszú ülés után.
-Pokolfajzat! -kiabálta hisztérikusan. -Pokolfajzat! Takarodj innét! Ő még nem... -hörgött elcsukló hangon, könnyei szétfröccsentek. Karjaival elzavarta, üldözőbe vette azt a valamit. Egy zöld döglégy volt az. Nem lehetett irgalom számára. Pusztulnia kellett, hiszen itt semmi keresnivalója nem lehet egy ilyen teremtménynek! Önkívületi állapotban hadonászott a szobában a légy után kapkodva, köpködve. Egy pillanat alatt meggyőződésévé vált, hogy a légy testében a halál személyesen jelent meg és ha most kudarcot vall az elpusztításával, akkor... ezt még gondolatban sem volt hajlandó kimondani.
-Aranka! Aranka! -rázta a vállát két kézzel markolva Béla.
A nő végre kinyitotta a szemét. Lihegve, verítéktől csatakosan próbálta felfogni, hogy ez most álom, vagy valóság. Percekkel később bizonyossággá vált, hogy rosszat álmodott. Az otthonában van, a gyerek pedig a szobájában alszik.
-Ma mellette alszom. -jelentette ki a nő.