Temetés után

 A lelkész kérte, hogy írjak össze pár, számomra fontos dolgot anyámról. Megírtam a nekrológot bassza meg, ha már szeretek írni, ennyivel még megtisztelem őt, ez nem is lehet kérdés. Nem éreztem volna jól magam, ha csak száraz adatokat és egyszavas címkéket szedek össze, hogy valaki más fogalmazza őket az alkalomhoz méltó mondatokká. Na most ez arról jutott most eszembe, hogy bele kellett volna írnom, kik búcsúztatják. Ilyenkor név szerint (Legalább családnév.) szokták sorolni. Csakhogy baszki, ezúttal a mi remek rokonságunkról van szó, és semmi garanciát nem láttam arra, hogy akár a közeli rokonok tiszteletüket teszik, holott anyám csípőprotézis-műtétje előtt (Csak hogy a fájdalom mértékét valamennyire érzékeltessem.) bottal végigállta velem együtt ezen derék család valamely tagjának temetését. Nyilván az azelőttieket is, de ez volt a legutóbbi, tisztán emlékszem. Nem is jelentek meg tegnap. Unokatesók? Ugyan már... Mind 5km-en belül élnek, szóval nem a távolság miatt. Összesen volt kb. 8 rokon, köztük olyan is, akinek a létezéséről sem tudtam eddig. Haver eljött a világ végéről, ami az ő esetében összesen kb. 3 óra vezetés + üzemanyag. Két másik haver volt még és egy volt osztálytársam. Na ja, ahogy mondják, az ember a rokonait nem válogathatja meg. Na szóval, szerencsére előrelátó voltam és csak "közeli rokonok" szerepelnek a búcsúbeszédben. Szegény anyám megfordult volna a koporsóban, ha a lelkész elkezdi sorolni azokat a családokat, akik amúgy basztak eljönni.

Nem omlottam össze, pedig a fasz tudja, hányszor nyeltem a gombócot a torkomban, de valahogy mindig sikerült felülkerekednem az érzelmeimen. Nem tudom, hogy ez erény-e, vagy jobb lett volna, ha kisírom magam. Most leginkább az az érzés dominál bennem, hogy végre békére lelt annyi szenvedés után.

Egyedül maradtam a kutyámmal. Most már ő a családom. A társkeresést egyelőre abbahagytam, egyre nehezebben viselem, hogy úgy néznek át rajtam, mintha nem is léteznék. Esélyt sem adva, hogy legalább mutassak valamit magamból. Másrészről meg ezeken az oldalakon az utóbbi évekhez képest látványosan megzuhant a taglétszám. Elég, ha hetente egyszer belépek, és akkor sem látok 4-5-nél több új regisztráltat a megjelölt korosztályból, a megadott km-es körön belül. Sok-sok kudarcélmény, hát kell ez nekem? Kurvára nem hiányzik. Inkább olyan dolgok felé fordulok, amik pozitív energiákkal töltenek fel.

Vége

 Tegnap mobilról hívtak este. Férfi hang, kezdi, hogy doktor... és folytatja, hogy honnan hív, és már tudtam, hogy mit fog mondani. "Sajnos szomorú hírt kell közölnöm."
Nagyon fáj, de megkönnyebbültem, hogy neki már nem. Vége a szenvedésnek.
Előbb olvastam valahol egy címet, amiben szerepelt a halál szó. Arra eszméltem rá, hogy már nyugodtan kimondhatom. Eddig kerültem vele a találkozást, nehogy még azzal is idevonzzam. Hülyeség, tudom. Ez csak pótcselekvés, ostoba babona, ami csak arra alkalmas, hogy a saját tehetetlenségemet palástolja annak illúziójával, hogy igenis teszek valamit. Már nincs kiért aggódnom többé. Meg hát lássuk be, nem is olyan rossz dolog, hiszen a halál anyám esetében kegyelmet jelentett. Nem valami jótól fosztotta meg, hanem a tömör kíntól.
Most egy új élet kezdődik, egyedül. Ma reggel az jutott eszembe, miközben a kórházból tartottam hazafelé anyám cuccaival, hogy a karácsonyi töltött káposzta idén rám marad. Szoktam amúgy sütni néha, persze csak ha egyedül vagyok. Nem bírom, ha belepofáznak. Így minden az enyém, a kudarc és a siker élménye egyaránt. Mindig vittem neki a kórházba. Nincs nagy rutinom, amire azt mondják, 20 perc az egész, én 2 órát tuti, hogy elbaszok vele. De a végeredmény mindig ehető. Egész jó. A legutóbbi mézes krémesem osztályon felülire sikeredett.
Itt van róla egy kép... inkább nem. Majd később megosztom, most nem annak van itt az ideje. 9 nap múlva lesz a temetés. Jobb lett volna gyorsabban túlesni ezen is, de ezen sem sikerül. Zsúfolt a temetkezési cég naptára, nagyon sok a halott. Most is megyek temetésre, egy közeli rokonéra. És itt állok majd kurva magányosan ebben a rohadt nagy házban. Furcsa lesz megszokni. De van egy kutyám, ő még szinte gyerek, tele energiával. Sok pozitív töltetet ad nekem.

Végállomás

 Anyám még mindig kórházban. Egy rövid időre azért kiengedték (Ezt kívántam az előző sötét időszakban, hogy legalább láthassa még az otthonát. Teljesült. Nem fair, hogy csak ilyen rövid időre.), akkor úgy nézett ki, rendben lesz. De nem sikerült a műtét, 2 nap itthonlét után ismét a mentőt kellett hívnom. Nem hittem el, baszki. Azóta minden héttel csúszott lefelé a lejtőn, mostanában ezt már napokban mérem. 3 hónapja ebben élek, de miről is panaszkodnék? Hiszen neki sokkal szarabb volt ez a 3 hónap, végig ágyhoz kötve. Minden orvos máshogy közli az igazságot, én nem vagyok híva a finomkodásnak, ha olvasni kell a sorok között. Ugyan hogyan olvashatnék, mikor az utolsó pillanatban is bízom a csodában? Rorschach-teszt, azt látsz benne, amit szeretnél. Ha akarod, észreveszed hogy nincs esély a túlélésre, ha akarod, reménykedsz. A mai orvos nem szarozott, nyersen megmondta, mire számítsak. Hát, szar volt hallani, ami már amúgy hónapok óta itt ólálkodott a gondolataim közt, de nem engedtem soha elég közel. A rákot egy kva drága gyógyszerrel pár évig szinten tartották, de most már annak sincs értelme. Tegnap még beletukmáltam egy 107 kalóriás görög joghurtot, kanállal tettem a szájába, egyedül nem tudott enni. A morfiumos tapasz teljesen kiüti, de így legalább nem fáj semmije. Pokoli ez az egész. Hónapok óta nézem, ahogy elsorvad és nem tehetek semmit. Ma már nem evett és nem is ivott. Infúzióban kap valami táplálékot, de... Nem értem, mit motyog, nehezére esik formálni a szavakat. Feljebb rángattam az ágyában, ma ennyit tehettem érte. Megismert, de nem tudtunk érdemben kommunikálni. 3 hónapja gombóccal a torkomban élek. De mi ez ahhoz képet, amin ő átmegy? Holnap nyilván még rosszabb lesz. Pokoli ezt még kigondolni is, nemhogy leírni, de a legtöbb, amit kívánhatok neki, hogy gyorsan túl legyen ezen a szaron. A szeretet nem lehet önző. Csak neki legyen jó, bassza meg!

Ez az év a veszteségekről szól. Tavasszal hűséges kutyán hagyott itt, hasonló betegség után. Elvittem Szombathelyre, ami az ország másik vége, de ott volt esély megmenteni. A műtétet nem élte túl. Most anyám fog itt hagyni. Ő az utolsó, még élő családtagom, aztán egyedül maradok. Van pár haver itt-ott az országban, de ennyi. Jelenleg életem legfontosabb sarokköve, hogy bármikor kiszállhatok, ha akarok. Megszűnök létezni, és ez senkinek sem fog feltűnni.

Volt egy nagyon erős gesztusa, amikor épp vért hányt és úgy döntöttek, hogy átviszik a belgyógyászatra. A szomszédos ágyon egy szinte hasonlóan szerencsétlen sorsra jutott asszony volt, akihez a lánya járt látogatni és anyámmal is beszélt néha. Úgy ítélte meg, hogy az egy jó lelkű nő és bármennyire is pocsékul érezte magát, utolsó erejével még bemutatott neki. Persze egyrészt nem értettem a nevét, másrészt sem a nőnek, sem nekem nem az ismerkedés volt a legnagyobb gondja. Nyilván ez így szürreálisan hangzik és eszembe nem jutna beleállni egy ilyen helyzetbe, kellemetlen lenne mindkettőnknek. De ez a gesztus azért belém égett egy életre. Mintha az utolsó leheletével is a jövőmet akarta volna igazgatni. Nehéz vele megértetni, hogy én egyedül is képes vagyok túlélni, nincs szükségem társra. Amúgy meg jó lenne persze, de ez a vonat elment, 45 évesen már nem kalkulálok ilyenekkel.

Nehéz így komolyan venni a halált

 Neked mondom el, aki ismeretlenként idevetődsz. Nincs már senki más, akivel ezt megoszthatnám. Érdekes és egyben szomorú érzés erre ráeszmélni.

Úgy fest, tele van energiával, folyton menni akar és tenni akar. Máskor csak vádaskodik és elképesztő sztorikat ad elő. Ezek valahogyan szerintem kapcsolódnak azokhoz az érzelmekhez, érzésekhez, amelyek jelenleg leginkább meghatározzák a tudatállapotát. Az első esetnél a közelgő műtét látszott fókuszban. Sokáig húzták, halogatták, de tekintettel az egyéb betegségeire, ez megalapozott volt. Szóval eltelt közel 2 hét a balesetétől (combnyaktörés megspékelve egy csípőprotézis-kopással) az operációig, amely végül kb. 5 órás volt. A sebész bravúros munkát végzett, amit elterveztek, azt elvégezték, noha előtte mindenféle végkifejlettel ijesztgetett minket, szintén megalapozottan. Azóta a halállal kapcsolatos gondolatai dominálnak, szintén elképesztő történetekkel, a valóságban át nem élt élményekkel megfűszerezve. (Tegnap a hullaház mellett volt elszállásolva egy kórteremben és hallotta, ahogy odabent ketten róla beszélnek. Beszarás...)

Az első telefon:

anyám: -Fiam, mikor találkoztunk mi legutóbb személyesen?
én: -??? Tegnap délután.
anyám: -Hol?
én: -A kórházban látogattalak meg.

Na, hoppá... tegnap még semmi jele nem volt ennek. Ez kurva nagy gáz.

Másnap folyamatosan hívogatott telefonon (Sosem volt rá jellemző, hogy fölöslegesen zavarna munka közben.), délután ismét látogatás. Teljesen kifordult magából, fogalma sem volt róla, hol van. Mindenáron menni akart. Hová? Az ápolók tájékoztattak, hogy elővigyázatosságból az ágy oldalait felhajtották, amit anyám szintén többször sérelmezett telefonhívásai során. Ott voltam, nem lehetett vele szót érteni, majd hazafelé folytatódtak a telefonhívások. Engem okolt, hogy kórházban van. Szerinte bolondok házába zárattam és mellesleg gyáva vagyok, mert nem voltam ott vele, amikor lefogták (Az ápolók, nyilván a munkájukat végezték volna, de nem hagyta nekik.) Itthon egy rokonunk keresett meg azzal, hogy anyám "rosszul van". B+, ismét felhívtam, nem volt rosszul, csak vádaskodott megint. A rokonnak azt mondta, hogy holnap fogják műteni (Ez volt a terv valóban.), de nincs, aki bevigye a kórházba (Már 1,5 hete ott volt.). Azóta ez megy. Volt pár tisztább napja, pl. a műtét utáni első két nap. Az egyébként a lehető legjobban sikerült, ami persze nem azt jelenti, hogy minden tökéletes.

Nem részletezem tovább, de ennyi talán kellett a helyzet jobb megértéséhez.
Állítják, ez a szellemi állapot ebben az életkorban egyáltalán nem szokatlan kórházi körülmények közt. A sztorik, amiket és ahogyan előad valahol viccesek. Mint egy rossz gyerek. De ez komoly dolog, valójában semmi vicces nincs ebben és kibaszott szomorú így látni őt. És most, hogy ezeket a sorokat írom, tudom hogy a dögmeleg kórteremben fekszik egyedül. Ez egészséges embernek is pokoli lenne. Csak látogatási időben voltam ott rövid ideig, mégis szar volt elviselni a hőséget.
Lehetetlen pontosan megjósolni, mi lesz vele. Nem csak ez van. A legsúlyosabb a vérképzőszervi betegsége, ami összefügghet a jelenlegi zavartságával. Az oxigénhiánnyal is magyarázzák. Súlyos az állapota e tekintetben. A kicserélt (!) csípőprotézist az operáló orvos szerint októberben (!) már minimálisan terhelheti. Üldögélni már lehet, járni nem. Legyünk optimisták! 

Olyan gondolatok szennyezik a tudatát, amiknek a valósághoz semmi közük nincs.
Szívből örülnék, ha láthatná még az otthonát, ha nem kórházi ágyban végezné.