Alföldi romantika... ;-)

A forró levegőben tengerként hullámzott a horizont. Távolról még a puszta közepén árválkodó gémeskút is furcsán tekeregni látszott. Egy barna leány igyekezett egyensúlyban tartani egy megrakott talicskát. Néha nagyokat pislogott, amikor egy-egy légy szállt hosszú szempilláira. Jöttek a szagra. Ezek az apró, ám annál idegesítőbb szárnyas rovarok különös érzékkel szimatolták ki a nekik tetsző illatokat. Nem a barna leány szagára jöttek, a rakomány sokkal inkább érdekelte őket, ám a nagy ide-oda röpködésben gyakran kerültek közelebbi kapcsolatba az őket elhessegetni próbáló leánnyal, annak nem kis bosszúságára. Káromkodott is nagyokat, majd rögtön körbe is forgatta pöttyös kendővel takart fejét, hogy megbizonyosodjon róla, nem akadt-e fültanúja, miként tesz javaslatot mindenható urunknak, annak saját szülőanyjával folytatandó házaséletre. Miután ez megvolt, bájos tekintetét az ég felé emelte és félig-meddig bűnbánóan csak annyit mondott: -Bocs...
Épp egy magányos akácfa mögül léptem elő, merthogy ott volt dolgom. ;-) Méregettem a lányt, aztán meghúztam. A kulacsomat. A nagy melegben már bántam, hogy pálinkát töltöttem bele induláskor. Víz éppen lett volna a gémeskútban, de a házi főzésű barackot sajnáltam volna kiönteni, így hát ittam. Egyszer majd elfogy...
Fejemre húztam kalapom, megragadtam a talicska két szarvát és elindultam a lány irányába. A legyekkel sok bajom volt egész nap. Jönnek a szagra. Hogy az enyémre-e vagy arra, ami a talicskán tornyosul, azt annál nehezebb volt megítélni, minél tovább aszalódtam a tűző napon.
-Adjonisten galambom! -köszöntem rá jó hangosan már vagy 30 lépés távolságból
A lány a szemöldökéhez tette a tenyerét, hogy ne süssön szemébe a nap. Csak úgy meredt rám, mintha valami délibábot látna.
-Mondom, adjon az isten! -kiáltottam rá még hangosabban, s közben megemeltem a kalapom.
-Nem vagyok süket! Magának is! -feleselt vissza a tenyere alól. Éles hangja szinte láthatóan vágott magának utat a pezsgő forróságban.
-Aztán mi dolga erre, galambom? -kérdeztem széles vigyorral.
-No, hát először is nem vagyok a galambja, másodszor meg láthassa azt a saját szemivel! -válaszolt dúlva-fúlva.
-Azt látom, hogy itt áll a puszta közepin a degmelegben. De minek? -kekeckedtem vele tovább.
-Tán, ha méltóztatna kilesni a kalapja alul... Amúgy meg minek magának az a malomkő nagyságú kalap? Még elrántja, oszt orra bukik! -szólt vissza csípőre tett kézzel.
-Ha magának ilyen éles a nyelve, eljöhetne velem kaszálni. Csak nyújtogatná előre, a gaz meg dőlne a nyomában. No, de mi a szándéka ezzel a talicskányi ganéval? -érdeklődtem.
-Láthassa. Egyensúlyozok vele. -mondta olyan büszkeséggel, mintha legalábbis az egész emberiség csak őrá figyelne lélegzetvisszafojtva.
-Egyensúlyozik... Látom, nem egyedül van. -mutattam a körülötte repkedő legyekre.
-Oszt mi köze hozzá? Biztos magával gyüttek. Remélem, más nyavalyája nincs a számomra. Hanem maga hova igyekszik ezzel a deglett birkával? -bökött fejével a talicskámon heverő szőrös tetem irányába.
-Sétáltatom. -vágtam rá.
-Sétáltatja? Hisz' deglett! -állapította meg felhúzott szemöldökkel, kissé fintorogva.
-Isten bizony! Szeret levegőn lenni. -magyaráztam a lánynak.
-Fene a jó dolgát... -morgott az orra alatt.
-Irigy rám? Cserélhetünk. -javasoltam neki.
A leány, nagy barna szemeivel méregette egy darabig a szállítmányomat, vetett egy pillantást a sajátjára is, majd nagy nehezen megszólalt.
-No, nem bánom. Kezet rá! Még ezt is szívesebben csinálom, mint itt egyensúlyozni a puszta közepin egész nap.

Aranka elindult a birkával, én meg beálltam a helyére egyensúlyozni. Csak a legyeit ne hagyta volna itt a bosszantásomra... :D