-Dögös a burkolat. -jegyezte
meg Béla kéjes vigyorral. Valami késztetést érzett, hogy tetszését
úriemberhez méltóbban fejezze ki, pedig Béla közel sem volt úriember.
-Vagyis... Talán egy kicsit tapló voltam. Szóval te nagyon szép vagy. -korrigálta magát. Szemét szégyellősen lesütötte. Belül furcsa bizsergést érzett. Vajon miért? Kérdezte magától. Hiszen ez itt nem több, mint egy életnagyságú poszter, vagy egy szobor. Illetve mégis. Hogy lehet így gondolni erre a remekműre? Ez itt az emberiség legtökéletesebb, legkifinomultabb és talán legszebb alkotása. Ő Aranka, a mesterséges nő. A fejlesztők maximális élethűségre törekedtek minden tekintetben. Szinte lehetetlen őt megkülönböztetni egy valódi embertől.
Béla karnyújtásnyi távolságra volt a nőtől. Az egy kis dobogón állt, teljesen mozdulatlanul. A férfi képtelen volt betelni a szépségével. Bár Aranka arca első ránézésre kifejezéstelennek tűnt, Bélát mégis rabul ejtette. Hol tökéletes alakját pásztázta tekintete, hol a szemében keresett válaszokat bárgyú kérdéseire. Komolysága, rideg, elegáns szépsége valami megfejthetetlen vonzalmat keltett benne. Aranka nem mosolygott, kissé szomorkás szemei mereven előre néztek, nem pislogott, nem lélegzett. Pillanatnyilag inaktív állapotban volt.
-Csodálatos... Felfoghatatlanul szép vagy. -mantrázta Béla suttogva. Aranka szemébe nézett és egészen intim közelségbe lépett hozzá. Érezte a teste melegét (A fejlesztők erre is gondoltak, természetesen.). Ujjával óvatosan végigsimította a nő finom arcát.
-Ki van odabent? -kérdezte halkan. Révületbe ejtette a nő tekintete. -Vagy-e olyan jó arc belül is, mint kívül? Úgy értem, kedves... -tette még hozzá.
-Maga, hogy kerül ide? -ripakodott rá egy férfihang a terem túloldaláról. Eközben sietős léptek hallatszottak egyre közelebbről. Hátranézett, olyan megszeppenve távolodott el Arankától, mintha rajtakapták volna valami illegális tevékenységen. Ami azt illeti, az igazság nem is állhatott volna közelebb az elképzeléshez. Valóban nem volt joga ott tartózkodni, hiszen ő csak egy takarító.
-Én? -kérdezett vissza.
-Igen, maga. Hogy jött be ide? -ismételte a szigorú hang.
-Csak nyitva volt az ajtó. Sajnálom, én nem... -magyarázkodott volna, de nemigen jutott eszébe semmi mentség, hiszen tudta, hogy ez számára tiltott terület, ám az ajtó nyitva állt, ez tény.
A jövevény az ajtóra nézett, megállapította, hogy Béla igazat mond.
-Zárva kéne lennie, hol van a személyzet? Nem volt itt senki, mikor maga bejött? -kezdte faggatni.
-Senki. -jött a szűkszavú válasz.
-Kikísérem magát. Legközelebb azonban jelentse az ügyeletesnek, ha hasonlót tapasztal és ne mászkáljon mindenfelé. Megértette?
-Persze. Meg.
Az ajtó melletti paraván alól egy kéz lógott ki. Mindketten észrevették, megálltak.
-Mi a szar... -motyogta a jövevény, s egy mozdulattal elrántotta a paravánt. 3 ember volt egymásra dobálva, nyakatekert pózban. Hátranézett és minden világossá vált. Béla a padlón feküdt, Aranka fölötte állt. Tekintete vészjóslón fordult a férfi irányába...
-Vagyis... Talán egy kicsit tapló voltam. Szóval te nagyon szép vagy. -korrigálta magát. Szemét szégyellősen lesütötte. Belül furcsa bizsergést érzett. Vajon miért? Kérdezte magától. Hiszen ez itt nem több, mint egy életnagyságú poszter, vagy egy szobor. Illetve mégis. Hogy lehet így gondolni erre a remekműre? Ez itt az emberiség legtökéletesebb, legkifinomultabb és talán legszebb alkotása. Ő Aranka, a mesterséges nő. A fejlesztők maximális élethűségre törekedtek minden tekintetben. Szinte lehetetlen őt megkülönböztetni egy valódi embertől.
Béla karnyújtásnyi távolságra volt a nőtől. Az egy kis dobogón állt, teljesen mozdulatlanul. A férfi képtelen volt betelni a szépségével. Bár Aranka arca első ránézésre kifejezéstelennek tűnt, Bélát mégis rabul ejtette. Hol tökéletes alakját pásztázta tekintete, hol a szemében keresett válaszokat bárgyú kérdéseire. Komolysága, rideg, elegáns szépsége valami megfejthetetlen vonzalmat keltett benne. Aranka nem mosolygott, kissé szomorkás szemei mereven előre néztek, nem pislogott, nem lélegzett. Pillanatnyilag inaktív állapotban volt.
-Csodálatos... Felfoghatatlanul szép vagy. -mantrázta Béla suttogva. Aranka szemébe nézett és egészen intim közelségbe lépett hozzá. Érezte a teste melegét (A fejlesztők erre is gondoltak, természetesen.). Ujjával óvatosan végigsimította a nő finom arcát.
-Ki van odabent? -kérdezte halkan. Révületbe ejtette a nő tekintete. -Vagy-e olyan jó arc belül is, mint kívül? Úgy értem, kedves... -tette még hozzá.
-Maga, hogy kerül ide? -ripakodott rá egy férfihang a terem túloldaláról. Eközben sietős léptek hallatszottak egyre közelebbről. Hátranézett, olyan megszeppenve távolodott el Arankától, mintha rajtakapták volna valami illegális tevékenységen. Ami azt illeti, az igazság nem is állhatott volna közelebb az elképzeléshez. Valóban nem volt joga ott tartózkodni, hiszen ő csak egy takarító.
-Én? -kérdezett vissza.
-Igen, maga. Hogy jött be ide? -ismételte a szigorú hang.
-Csak nyitva volt az ajtó. Sajnálom, én nem... -magyarázkodott volna, de nemigen jutott eszébe semmi mentség, hiszen tudta, hogy ez számára tiltott terület, ám az ajtó nyitva állt, ez tény.
A jövevény az ajtóra nézett, megállapította, hogy Béla igazat mond.
-Zárva kéne lennie, hol van a személyzet? Nem volt itt senki, mikor maga bejött? -kezdte faggatni.
-Senki. -jött a szűkszavú válasz.
-Kikísérem magát. Legközelebb azonban jelentse az ügyeletesnek, ha hasonlót tapasztal és ne mászkáljon mindenfelé. Megértette?
-Persze. Meg.
Az ajtó melletti paraván alól egy kéz lógott ki. Mindketten észrevették, megálltak.
-Mi a szar... -motyogta a jövevény, s egy mozdulattal elrántotta a paravánt. 3 ember volt egymásra dobálva, nyakatekert pózban. Hátranézett és minden világossá vált. Béla a padlón feküdt, Aranka fölötte állt. Tekintete vészjóslón fordult a férfi irányába...
;-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése