Légy

Ütemes csipogásra riadt fel ebből a se nem éber-, se nem álomlétből. 36 órája nem aludt rendesen, csak mikor egy-egy pillanatra véletlenül sikerült valaminek elterelnie a figyelmét a valóságról, amikor a fáradtság erősebbnek bizonyult fojtogató gondolatainál. Nem engedhette meg magának, hogy elaludjon. Bármi történhet közben és ő sosem bocsátaná meg magának, ha nem osztozna a kínokban, melyet haldokló gyermeke él át a kórházi ágyon. Egyébként is 5-10 másodperc után mindig pánikba esve ébredt öntudatára. Úgy hallotta, most épp más ritmusban csipog az EKG, de a monitor görbéi egyenletes amplitúdóval ismétlődtek és ez valamennyire megnyugtatta. Persze ez a nyugalom is csak viszonylagos lehetett. Valahol félúton a normális és a teljes kétségbeesés között. Egy nővér nyitott be és felajánlotta, hogy ott lesz, amíg a nő mozog egy kicsit, elvégzi szükségleteit. Tiltakozó tekintettel utasította el. Valamiért az a tévképzete támadt, hogyha például nem eszik és iszik, sőt a székről sem áll fel, akkor azzal segít neki. Mintha valami alkut kötött volna a halállal, hogy addig az nem jön be, míg ő innen ki nem megy. Ez egészen odáig fajult, hogy már a kéz- és lábtartását sem merte változtatni, nehogy azzal is ártson valamit gyermekének. Pedig a józan ész mást diktált volna. Az orvosok egyébként sem biztatták semmi jóval. Gyógyíthatatlan, végső stádium. De a nő ezeket a szavakat kiejteni sem volt hajlandó, még magában sem, a gondolataiban sem. Néha rátörtek emlékek azokból az időkből, mikor még minden rendben volt. Ilyenkor reflexszerűen eredt el a könny a szeméből, ajkai remegtek és ő megpróbált valami másra gondolni, hogy ez elmúljon. Miután kiment a nővér, egy pöttyöt pillantott meg a gyerek arcán. Felpattant a székről és odasietett. Tagjai csak nehezen engedelmeskedtek a hosszú ülés után.
-Pokolfajzat! -kiabálta hisztérikusan. -Pokolfajzat! Takarodj innét! Ő még nem... -hörgött elcsukló hangon, könnyei szétfröccsentek. Karjaival elzavarta, üldözőbe vette azt a valamit. Egy zöld döglégy volt az. Nem lehetett irgalom számára. Pusztulnia kellett, hiszen itt semmi keresnivalója nem lehet egy ilyen teremtménynek! Önkívületi állapotban hadonászott a szobában a légy után kapkodva, köpködve. Egy pillanat alatt meggyőződésévé vált, hogy a légy testében a halál személyesen jelent meg és ha most kudarcot vall az elpusztításával, akkor... ezt még gondolatban sem volt hajlandó kimondani.
-Aranka! Aranka! -rázta a vállát két kézzel markolva Béla.
A nő végre kinyitotta a szemét. Lihegve, verítéktől csatakosan próbálta felfogni, hogy ez most álom, vagy valóság. Percekkel később bizonyossággá vált, hogy rosszat álmodott. Az otthonában van, a gyerek pedig a szobájában alszik.
-Ma mellette alszom. -jelentette ki a nő.

A teszt

-Rendben. Akkor jöjjön az első kérdés.
Aranka izgatottan figyelte a hivatalnok szájmozgását, mintha az nem lett volna elég, hogy hallja.
-Jó. Figyelek. -mondta Aranka.
-Adva van egy csótány és egy katica bogár. Az egyiknek pusztulnia kell, a másikat megmentheti. Melyik legyen az? -olvasta fel a listáról a hivatalnok, majd az orrnyergére előretolt szemüvege fölött egyenesen Aranka szemébe nézett.
-Ó, ez könnyű. A csótány dögöljön meg! -vágta rá Aranka.
-Második kérdés. Egyébként mindegyik kérdésben életről és halálról kell majd döntenie és mivel az első kérdésre már válaszolt, nincs kibúvó a többi alól. -Aranka kissé megszeppent, de az első kérdésből kiindulva úgy érezte, nem lesz ezzel gond.
-Nos, a második kérdés! Adva van egy macska és egy egér. Melyiküket mentené meg, ha egyiküknek mindenképp pusztulnia kell?
-Ööö, hát... -tétovázott Aranka, de eszébe jutott, hogy fél az egerektől. -Legyen az egér. Nem szeretem őket. Tudja? De a macskákat igen. Olyan jó őket simogatni. -mondta mosolyogva.
-Jó. -a hivatalnok írt valamit a papírra, amin a kérdések voltak. Aranka próbált feljebb emelkedni a széken, de nem látott rá a papírra. -Harmadik kérdés. Adva van egy macska, ami az öné, valamint egy vadidegen ember. Ebben az esetben is csak egyikük maradhat életben, de a másik életét megmentheti!
-Jaj, istenem. -sápadt el Aranka. Ez most egy fogós kérdés. A macskáját szereti. Bár jelenleg nincs neki, de régen volt és tudja, hogy imádta. De a vadidegen emberhez semmilyen érzelem nem köti, hiszen nem ismeri, semmit sem tud róla.
-Nos? -türelmetlenkedett a hivatalnok. Sürgetését nyomatékosítva, ceruzájával az asztalon kezdett dobolni. Aranka figyelmét egy pillanatra odavonzotta a ceruza mozgása. Kényelmetlenül érezte magát.
-Muszáj erre válaszolnom? -kérdezte ideges hangon.
-Igen. Az előbb mondtam, hogy nincs visszaút, kötelező minden kérdésre válaszolnia. -a hivatalnok kérlelhetetlen volt.
-A macskámat szeretem, nem tudnám elviselni, ha baja esne. -nyögte ki végül, lesütött fejjel.
-Tehát haljon meg a vadidegen ember a macskája helyett? -nézett a nőre, miközben ceruzáját írásra készen a papíron tartotta.
-..en. -mondta ki olyan halkan, hogy alig lehetett hallani.
-Tessék? Beszéljen hangosabban, kérem! -utasította a nőt.
-Khm. Igen.
-Negyedik kérdés. -Aranka összerezzent, amint a hivatalnok ezt kimondta. Vajon miféle kegyetlen döntésre kényszeríti megint? A hivatalnok felnézett a papírjából, majd megismételte.
-Szóval akkor a negyedik kérdés így szól. Adva van egy ember, aki az ön legjobb barátja és egy másik, aki az ön testvére. De csak egyikük életét mentheti meg. Várom a válaszát. -a hivatalnok letette a ceruzát a papír mellé, azzal párhuzamosan. A hegye pont Aranka felé nézett. Ez a nőnek is feltűnt és zavarta is, de a kérdés még inkább. Milyen választ lehet erre adni? Ezt senki sem gondolhatja komolyan!
-Mindkettőt megmenteném! -vágta rá dacosan a nő és a széken hátradőlve összefonta karjait, de nem volt ereje a hivatalnokra nézni, inkább az asztal elejét bámulta.
-Helytelen válasz. Megismétlem, csak egyiküket tudja megmenteni. Melyikük lesz az? -mondta a hivatalnok.
-Nem tudom. Képtelenség dönteni.
-Muszáj. Képzelje el, hogy legjobb barátja egy torony peremén kapaszkodik, a testvére pedig egy másik torony tetején ugyanígy. Egyikük sem tud segítség nélkül visszamászni biztonságos helyre és azt sem tudják megvárni, hogy ön mindkét toronyba felmenjen és felsegítse őket, mert mire egyiküket megmenti, addig a másik nem bír tovább kapaszkodni és leesik. Döntenie kell! -parancsolt rá Arankára.
Aranka izzadtságban úszva kapkodta a tekintetét. Talán a plafonra van írva a megoldás? Esetleg a padlóra? Nem... De vajon hogy döntene, ha a felvázolt helyzet előállna?
Hosszú percekig hallgatott, végül úgy határozott, hogy bár a barátnőjével mindent a világon meg tud beszélni, meg tud osztani és nagyon jól érzik magukat egymással, a testvér azért mégis csak testvér.
-Én... a testvéremet menteném meg. -nyögte ki halkan.
-Köszönöm a választ. -mosolygott a hivatalnok. Aranka megkönnyebbült, hogy itt vége is a tesztnek.
-Ötödik kérdés. -folytatta. Aranka idegességében összerándult a széken és két kezével az arcába, s hajába túrt.
-Adva van az ön édesanyja és az ön gyermeke. -kezdte a hivatalnok érzelemmentes hangon.
-Elég ebből! Nem vagyok hajlandó ilyen kérdéseket még csak meghallgatni sem! -üvöltötte Aranka vöröslő fejjel. Nagyra nyílt szájából nyálcseppek fröcsköltek az íróasztalon lévő papírra. Mikor a nő felpattant a székről, akkor látta, hogy összesen 10 kérdés van.
-De kérem. Világosan le vannak fektetve a szabályok. A válaszadást... -magyarázta a hivatalnok, de Aranka félbeszakította.
-Törölje ki vele a seggét! -mutatott a papírra, majd gyors léptekkel távozott a helyiségből.
A hivatalnok a legteljesebb nyugalomban jegyzetelt valamit az ötödik kérdés mellé. Közben szája mosolyra görbült.
-Ez hülye... A harmadiknál mindenki abbahagyja és kimegy. Ez majdnem végigcsinálta az egészet. Pont ez a teszt lényege. -motyogta magában, miközben alig bírta visszatartani a röhögését.

:P