Minden okkal történik és minden rosszban van valami jó, avagy az én kis béna sztorim...

Mindenkinek van valami defektje, így nekem is.
Kimaradt az életemből az a rész, amikor tizenévesen beleveti magát az ember mindenféle kalandokba. Meg más dolgok is kimaradtak és amik nem, azok sem úgy történtek meg, ahogy másokkal. Magyarul, huszonéves korom derekáig nagyjából el volt baszva az életem. Mivel kedves olvasóim közül senki sem ismer személyesen, így név és arc nélkül miért ne írhatnám le őszintén azt, amit még a barátaim sem tudnának rólam, ha lennének. Mondjuk, akkor a haverjaim sem.
Kicsit selejtesen láttam meg a napvilágot születésemkor. Mindenem megvolt/van, és funkcionál. A probléma inkább esztétikai jellegű volt. Pectus Excavatum, ismertebb nevén "tölcsérmell", magyarán szólva horpadt mellkassal születtem és így is éltem huszonakárhány éves koromig, amikor is elegem lett a selejt életből és kerestem egy sebészt, aki képes volt ilyen akármik helyrehozására.
Amikor valaki azt kérdezi tőlem, mit teszek én azért, hogy párt találjak, nem is tudja. Ez egy elég durva műtét volt, 3 hétig voltam a klinikán, akadtak kínok, melyeket ki kellett állnom, ezeket nem részletezem. A műtét annyiból állt, hogy átvágták a bordáimat, kiemelték a szegcsontomat és két platinalemezzel rögzítették az egészet. A műtét másnapján (!) egy idióta nővérnek baromi fontos volt, hogy keljek ki az ágyból és mosakodjak meg. Ennek eredményeként a lemezek persze elmozdultak és én mehettem vissza a műtőbe. Seb felnyit, lemezeket megigazít, visszavarr... 1 évvel később újra műtét, hogy a lemezeket eltávolítsák (Nincs már bennem platina, nem érdemes ezért kinyírni.). A lábadozás olyan volt, amilyen gondolom egy brutál sorozat-bordatörés után lehet. Lassú. A végeredmény sem lett igazán tökéletes, sosem lesz belőlem egy Adonisz, bármit is csinálok, de sokkal-sokkal jobb, mint az eredeti állapot. Ilyen apróságokat tettem meg azért, hogy egyáltalán a nulláról induljak. Voltak előtte is kapcsolataim, de hát ezt senki sem tudta tolerálni és én nem is ítélem el őket. Miért is kössék magukat egy selejtes testű fiúhoz, ha bármikor találnak normálisat, akivel nem kell szégyenkezniük a strandon, hogy mindenki őt bámulja. Apropó bámulás! Utáltam a nyarakat, mert a szél a pólómat belefújta a horpadt mellkasomba és úgy éreztem, mindenki engem bámul és szánakozik. Ezt csak az értheti meg, akinek van/volt hasonló problémája. Szívesen mentem volna a többiekkel tópartra, strandra, de... Na. Hát, így baszódott el az én fiatalságom. Hogy az önbizalmam utána mínuszból kellett felépíteni és még a mai napig is épül. Kimaradt a csajozás is. Ami kevés volt, azt már írtam fentebb. Amikor ezt elmondtam... "Á, nem gond!" De ott vége is lett mindig. :-) Komolyan fontolgattam az öngyilkosságot is. Egy rakás szarnak éreztem magam, aki senkinek se kell. Ez volt másfél évtizede.
De a címben utaltam rá, hogy ebben is volt valami jó. Amíg a korombéliek szórakoztak, addig nekem maradt időm elmélkedni mindenféle marhaságokon. Ami még ennél is fontosabb: megtanultam az engem ért bántásokból erőt meríteni. Mára már odáig fejlesztettem ezt a képességet, hogy kifejezetten szeretem, ha utálnak, fikáznak. :-) Persze sokkal jobban szeretném, ha szeretnének. Csak egyvalaki. Egy dolgot nem tudok elviselni, az pedig a sajnálat. Emlékszem az iskolai kötelező orvosi vizsgálatokra, oltásokra, stb., amikor mindenkinek félmeztelen kellett várakoznia a rendelőben. Leírhatatlanul szar érzés volt egyedüliként pólóban és mindenki baszakodik, hogy vegyem  már le, mert azt mondták. És amikor rám került a sor, le is kellett vennem, de mivel 2-4 fős csoportokban hívtak be a rendelőbe, azok meglátták selejtségemet és mindjárt jöttek a szánakozó tekintetek, a rohadt megjegyzéseik "szegény". Anyátok a szegény! Utána meg ujjal mutogattak rám, hogy "lyukasmellű". Gyűlölöm a sajnálatot, nem kérek belőle, ezt sem azért írom le, hogy bárki is sajnáljon. Megedzette a lelkemet ez az időszak. Talán nem az lennék, aki vagyok, ha ezen nem megyek keresztül. Előző életemben lehet, hogy valami rossz fát tettem a tűzre, hogy ezzel büntetett a sors. :-) Persze lehet, hogy ez nem büntetés volt, hanem ajándék. Amolyan tudatformáló, lélekerősítő tréning.
Emiatt voltam olyan kibaszottul visszahúzódó, talán ezzel próbáltam csökkenteni a lelepleződés esélyét. Ez viszont ránevelt arra, hogy bármi történik, csak magamra számíthatok. Ez mondjuk egy jó dolog, mert sokkal többre vittem ezzel a mentalitással, mint azok, akiknek mindenki a barátja volt. Hmm. Utolsókból lesznek az elsők. Vagy! Ha az élettől citromot kapsz, készíts belőle limonádét! :D

Kedves Olvasóim (Mind a ketten, mert a harmadik minimum elhányta magát a felénél és bezárta a böngészőablakot. :D), érezzétek Magatokat megtisztelve, mert erről tényleg nem beszéltem még annak sem, akit a legjobb barátomnak tartottam.

Ez volt az én béna sztorim, ami rányomta bélyegét egész életemre és oly sok élménytől fosztott meg fiatalkoromban.