Irány Crescent City!

Reggel sikerült időben felébrednem. A motel közelében van egy Meki, ott vettem kávét, reggelit. Az amerikai hosszú kávét kortyolgattam a következő órában. Igazi amerikai hangulatot varázsolt körém azon a sötét, esős reggelen. Ahogy a sárga csíkok suhantak mellettem az úton, hálát adtam a sorsnak, hogy nem a másik irányba kell mennem, ugyanis végeláthatatlan kocsisor araszolt Seattle felé. Nem irigyeltem őket. Közben ismét eleredt az eső, majd kisütött a nap a felhők közül, aztán újabb eső, és megint világosság. Az egész nap ezzel telt időjárási szempontból.
Útközben sok olyan érdekességet láttam, amit nem tudtam lefotózni, mert vagy elsuhantam mellette, és nem volt hol megállni, vagy olyan közel volt a lakóház, hogy nem volt pofám kamerával odamenni. Kertben rozsdásodó igazi amerikai vasak, amiket itthon csak veteránautó-találkozókon láthatunk. Szuper fotótéma. Belemerülhettem az amerikai valóságba, amiről az átlag álmodozónak nem sok fogalma van. Nem a felső tízezer lakóhelye a nagyvárost övező vidék, hogy finoman fogalmazzak. Lepukkant fehér deszkákkal burkolt, könnyűszerkezetes házak, és nyomorúságos, bár az európai szem számára nagyon is érdekes utcák tárultak elém. A széles utak peremén eső áztatta, ócska pick up-ok kasznija fénylett. Meglepő volt, hogy némely putriszerűség (Háznak nem nevezném.) előtt drága lakóautó parkolt. Bérelték-e, vagy vették? Furcsának hatott abban a környezetben, hiszen egy ilyen jármű kb. 70 ezer dollárba kerül, ahogy nézem. Ha bérlésről van szó, akkor 200 dollár/nap. Csak elgondolkodtam azon, hogy akinek rendes házra sem telik, tényleg ilyenekkel adósítja el magát? Mindegy.
Lefotóztam viszont egy mérföldtáblát, amin George Washington profilja van (Gondolom, mivel még Washington államban vagyunk.). Sokfelé láttam ilyet, jópofa és laza.

 Washingtoni farm és rövid napsütés, alul a sok tucat faszállító egyike.

A Columbia-folyó túlpartján már Oregon állam! A vízben látható sötét pontok valami régi móló maradványai.

 Partra vetett "hal". :-)

 Az Astoria-Megler híd az oregoni oldalról nézve. Már bőven a 101-es úton haladva, amely 2478km hosszan követi az óceánpartot észak-déli irányban, három államon át. Washington, Oregon és Kalifornia.

 Feljáró a hídra + jópofa házikók.

Függetlenségi háborús (?) emlékmű Astoriában.

Nehalem főutcája, Oregon

Elég klasszik kisvárosi kép, mi? 150 éve is így nézhetett ki, csak akkor még autók helyett lovak álltak itt. :-)

Astoriában tartottam egy hosszabb szünetet, mivel kora délutánra igencsak megéheztem. Először kerestem egy Mekit a város túloldalán, amiről a helyszínre érve derült ki, hogy épp átépítik. A második esély egy KFC volt, a híd közelében. Végül ott zabáltam egy jót. :-)
Még három lefotózandó híd állt előttem aznap. Sajnos az első kettőnél sehol sem tudtam megállni, de nagyobb kitérőre sem vállalkoztam az időszűke miatt, így azokat elengedtem.
Végre megpillantottam az óceánt.

Az út tervezésekor a google maps teljesen torz képet adott a rám váró út időtartamáról. Akkor kellett volna a kaliforniai Crascent City-be érnem, amikor a Cape Creek hídhoz értem. Csakhogy onnan még 4 óra vezetés várt rám. :O
 Cape Creek híd. Nem örültem az állványnak, ekkor még nem tudtam, milyen hosszú út áll előttem az ágyig. De a lényeg, hogy sikeresen odaértem.

Ez egy kicsit lelombozott. Sötétben, és gyakran esőben kellett vezetnem úgy, hogy a szemből jövők nem mindig kapcsolták le a távolsági fényszórójukat. Mindemellett "kicsit" fáradt is voltam. Előző nap egy hajnal 3 körül keltem, irány a reptér, onnan kb. 1,5 óra Frankfurtig, ott több órás várakozás, majd újabb, kb. 11 órás repülés, pár órás vezetés, nem 100%-os alvás a motelben (Azért valahol csak stresszben voltam a rám váró 2200km miatt, hogy a bérautó is megússza karcolás nélkül, stb.), aztán még 12 órás vezetés után úgy ért az este, mintha Bécsből kellett volna hazavezetnem. Meg kellett csinálni, hát megcsináltam azt a 4 órát. Szar volt, többször is az elalvás határán táncoltam. Néha azt hallucináltam, hogy itthon vezetek, egy saroknyira az otthonomtól. Szerencsére ez a másodperc törtrészéig tartott, s mikor ráeszméltem, hogy milyen faszságokon jár az agyam, attól kicsit emelkedett az adrenalinszintem. Pár percig elvoltam, aztán kezdődött elölről. Kénytelen voltam több megállót is beiktatni, hogy felfrissüljek. Volt egy éjszakai tankolásom is. Az a kút is önkiszolgáló, szerencsére. Persze Kaliforniában kiderült, hogy nem feltétlenül szerencse, mert van, ahol csak a pénztárnál tudtam fizetni, mert a kút helyi irányítószámot kért fizetés előtt. Mázlim volt, hogy ott sikerült. Pont egy kényszerpihenő hiányzott valahol a világ végén. Szóval nagyon tanulságos volt. Legközelebb nem érem be a google útvonaltervező által becsült útidőkkel, magam fogom kiszámolni, hogy ha kell, beiktassak egy plusz napot. Ez a több órás késés végigkísért, minden szállásomra késve érkeztem. Pár programot ki is kellett hagynom, mert nem értem volna oda zárás előtt. Ami azért pozivítum, hogy a telefonos GPS kiválóan teljesített, egyszer sem tévedtem el.
A 100%-os alvás itt jött össze először. Igaz, mivel éjfélre értem oda, és másnap korán kellett továbbindulnom, ez sem volt túl sok. Ez reggeli kép, természetesen nem ilyen gyűrött szart adtak ki. :-)

 Itt reggeli is járt, bár nem volt nagy durranás. Az efféle átutazó motelekben szokott lenni pl. kolbász is, hát itt nem volt. Ezekben az útszéli motelekben 20 ezer Ft körül mérik a szobákat éjszakánként. Elviselhető. Igaz, Japánban hasonló árfekvésben patyolattiszta hotelszobám volt, jobb reggelivel.

 Az első kaliforniai napkeltém.

Egy helyi szupermarketben vettem innivalót. A helyzet az, hogy így rekeszben ásványvizet nem láttam sehol. Pár flakonnal van kitéve, de nem viszik túlzásba. Az áruk 1.60 körül vesz rajtot, de láttam 2 dollár fölött is. Ja, 500Ft egy 1,5 literes víz baszki. Inkább Fantát vettem, de ott az is édesebb. Pláne, hogy előtte Frankfurtban ittam, ott meg szerintem savanyúbb, mint nálunk. Volt kontraszt...

Kalifornia, napsütés, óceánpart, óriási fák, szarvasok az úton... :-) Ezt egy kisvárosban vettem fel.