Az állásinterjú

Aranka egy utolsó pillantást vetett az iroda előtti tükörre. Smink, ruha rendben. Napok óta készült erre a találkozóra, hosszú ideje ez volt a legígéretesebb állás, ahová behívták.
Adrenalinszintje folyamatosan emelkedett, ahogy az igazgató irodájához közeledett. Elhatározta, hogy minden tudását összeszedi, hogy a legjobb benyomást tegye és neki adják ezt az állást.
Kopogott, majd miután nem kapott bentről visszajelzést, tétován benyitott. Béla, az igazgató, az íróasztal mögött ült, hátradőlve a magas bőrfotelben. Nem szólalt meg, csak kezével intve beljebb invitálta Arankát. Arcizmai a legcsekélyebb érzelemről sem árulkodtak. A nő leült a nagy asztal előtti két szék egyikére. Azok persze jóval kisebbek voltak, mint a túloldali, főnök-fotel. Ezek a kisebb-nagyobb különbségek is a Cégnél uralkodó hierarchiát hirdették.
-Jó napot! A nevem Aranka... -kezdte kissé határozatlanul. Össze kell szednie magát, hogy jó benyomást tegyen, különben semmi esélye, gondolta.
Béla, a főnök, még mindig nem szólt egy szót sem, csak egy lassú pislogással jelezte, hogy tudja, ki ő és térjen a lényegre.
Szúrós tekintete valósággal lebénította Arankát. Keményen megizzadt, mire úgy, ahogy sikerült erőt vennie magán és elkezdte felmondani azt a szöveget, melyet előre betanult. Az interneten találta, mint bombabiztos állásinterjú-szöveget, amivel a leírás szerint garantáltan övé lesz a meló.
Béla továbbra is rezzenéstelen tekintettel meredt a nőre.
Kész, felmondta a "csoda-szöveget", mikor szólal már meg végre? Aranka kezdte kissé megalázottnak érezni magát, hiszen ő a tőle telhető legjobbat nyújtotta, a megjelenése kifogástalan, izgult ugyan, de ahhoz képest jól adta elő magát. Mégis mi az oka annak, hogy válaszra sem méltatják?
-Nos? -kérdezte félénken a nő. -Mi a véleménye?
De Béla még mindig nem szólalt meg. Aranka egyre dühösebb lett.
-Megkérdezhetem, hogy miért nem szól hozzám? Igyekeztem a legjobbat kiadni magamból, hogy megfeleljek a nem is tudom, milyen elvárásainak. -szegezte neki a nő.
-Egy hete ugyanezt a kérdést tettem fel Önnek a társkereső oldalon. Én sem kaptam választ, letiltott. Meglep, hogy itt látom. -vigyorodott el Béla. -Én is igyekeztem, de maga el sem olvasta az üzenetem.
Aranka elvörösödött, egészen kicsinek érezte magát.
-Nos. Vannak más jelentkezők is az állásra, a meghallgatások 1 héten belül érnek véget. Köszönöm, hogy eljött, majd értesítjük. -zárta le Béla a kínos beszélgetést.


;-)

Kávéház 1.

Szögre akasztotta kalapját, és leült a bejárat melletti asztalához. Képes volt órákat tölteni egyetlen csésze kávé társaságában. Pocséknak titulált ízét szinte megkedvelte az elmúlt hónapok alatt. Vagy csupán hozzászokott. A nő, aki miatt koffeinmámorba fojtotta bánatát, már eszébe sem jutott.
A fehér porcelánban örvénylő löttyel szemezett. Hol belekortyolt, hol megkavargatta, hol a napilapot böngészte, hol a szemközti ablakon át bámulta az utca nyüzsgését. Ma sem történik semmi említésre méltó, gondolta. Ám ebben a pillanatban cipőkopogás hangja ékelődött a helyiségen addig uralkodó monoton duruzsolásba. Béla a hangmagasságából megállapította, hogy ez egy magas sarkú női cipő, körülbelül 38-as méret és fehér színű. Béla a kávéházban töltött mérhetetlen idő során valóságos szakértőjévé vált a cipőhangoknak, bármilyen körülmények között képes volt megkülönböztetni őket. Sok esetben még viselője személyleírását is meg tudta adni. Ismerőseinek egy része szájtátva tisztelgett Béla eme képessége előtt, míg mások egyszerű mázlinak tudták be, hogy sikerült eltalálnia a cipőtulajdonos kinézetét.
Nos, Béla "szenzorai" azonnal működésbe léptek, szinte záporoztak az adatok, alig győzte kielemezni őket. A külvilág ebből természetesen mit sem érzékelt, mivel Béla mindeközben üveges tekintettel bámult maga elé. Egyetlen pillantást sem vetett az új jövevény irányába.
-Istenek! Szőke haj, kb. vállig érő, a szeme zöld, nagyjából 170cm magas lehet. Alakja tökéletes, az arca egy angyalé... -dekódolta Béla a cipősarok által közvetített információkat.
A nő az ablaknál ült le. Pont annál az asztalnál, ahol... Nos, igen. Ott ült az a nő is, akinek a nevét nem mondta ki azóta sem. Az a-betűs szavak mellőzésével ismerősei nyomatékos kérésére felhagyott ugyan, de azt a bizonyos, a-val kezdődő nevet nem volt hajlandó a szájára venni.
Béla összeszedte minden erejét és lassan felnézett. Kíváncsi volt, stimmelnek-e a hangelemzés során begyűjtött információk. A nő még javában fészkelődött a kis asztala mellett. Táskáját gondosan a mellette lévő üres székre állította, majd egy elegáns mozdulattal keresztbe vetette lábát és várta, hogy egy pincér odamenjen.
-Valóban fehér a cipője... A hajszín is szőke, a hossza stimmel és a szeme? Az most nem látszik... De mégis!
Béla önkéntelenül is elmosolyodott, amikor a nő egy pillanatra ránézett. Tényleg zöld szemű, Béla majd' elolvadt gyönyörtől.
Ebben a pillanatban elfelejtett minden Arankát, egyetlen életcéljává tette, hogy megismerje ezt a csodálatos teremtést.
De hogyan kezdjen bele? Míg ezen morfondírozott, valami rendkívül furcsa dolog történt.
-Béla vagyok... -Ő maga sem értette, hogyan, s mikor, de már ott állt a nő előtt és beszélt hozzá.
A nő alig tűnt meglepettnek. Mosolyogva csak annyit mondott: -Aranka.
Béla felhúzta a bal szemöldökét. Nem akarta elhinni.
-Hogy mondta, kérem? -kérdezett vissza.
-Aranka. -erősítette meg a nő.
Hogy hívhatják őt is Arankának? Ez lehetetlen. Különben is, a cipője kopogásában nem volt semmi arankás. Mindegy, gondolta. Egy névazonosság nem állhat boldogságuk útjába. S ezzel az a bizonyos a-betűs név le is került a feketelistáról.
-Tudja, én... -folytatta Béla. -Maga egyszerűen... -de itt abba is hagyta, mikor feltűnt neki, hogy a nő nem is figyel rá. Furcsa, de mintha ott sem lenne. Kezével integetett a nő szeme előtt, hátha... de semmi. Béla kissé csalódottan sétált vissza saját asztalához.
Épp csak elkezdte imitálni, ahogy belemerül a napilap olvasásába, mikor újra meghallotta AZT a cipőkopogást. Mire felnézett, Ő állt előtte. Béla rámosolygott, de mire megszólalt volna, Aranka már vissza is indult az asztala felé.
Béla újra odament a nőhöz. De az megint nem figyelt rá. Visszaült az asztalához, egy húzásra megitta a jéghideg kávéját, s mire a csészét a kis tányérkára helyezte, Aranka már megint ott állt. Méregette Bélát, aztán visszasétált a helyére. És ez így ment... De szóra bírni csak nem sikerült.

;-)

Az elveszett Föld (Az Egyedül a Földön alternatív folytatása) ;-)

Ágoston arra eszmélt, hogy tehetetlenül sodródik valami felfoghatatlan, megfoghatatlan... valamiben. Sőt, ahogy így elgondolkozott, még abban sem volt igazán biztos, hogy sodródik. Egyelőre annyiban maradt önmagával, hogy bizonyosan ébren lehet,koromfekete sötétség veszi körül és nyomasztó csend, ám saját testét tökéletesen megvilágítva látta és lélegzését is jól hallotta.
-Vrrráááhhuuuu! -törte meg a csendet valahonnét, hátulról hallatszott.
Ágoston összerezzent. Próbált valahogy megfordulni, de mivel a semmi közepén lebegett, támpont híján ez igen nehézkes volt.
-Na, ez kapitális tüsszentés volt... -jegyezte meg egy férfihang, aki amolyan 60 év körülinek tűnt.
-Halló! Más is van itt? -érdeklődött Ágoston, miközben vadul kapálózva próbált saját, függőleges tengelye körül elfordulni.
-Vagyunk egy páran... -sóhajtott fel egy fiatalabb női hang, valahol Ágoston feje felett, úgy 10-20 méterrel. Felnézett, ez éppen nem esett nehezére. A nő valóban ott lebegett, pontosan fölötte, arccal lefelé.
Mosolyogva integetett Ágostonnak.
-A rohadt életbe! Most kezdek zavarba jönni. -kezdte. -Álmodom, vagy ez a valóság?
-Biztos lehet benne, hogy nem álmodik. De itt senki sem tudja, mi történt. -szólalt meg egy újabb hang, ezúttal lentről. Ágostonnak sikerült szemügyre vennie. Egy középkorú férfi volt, akibe egy nő kapaszkodott. Talán a felesége lehetett. Mindketten pizsamát viseltek. Ágoston meglepetten húzta fel a szemöldökét.
-Mi a fenét bámul? -vonta kérdőre a pizsamás nő.
-Miért vannak maguk pizsamában? -érdeklődött.
-Sokan vannak még így, már amennyire eddig elláttunk itt. -felelte legyintve.
Ágoston körbenézett. Időközben sikerült egy fél fordulatnyit megtennie, így már sokkal több embert látott, akikről eddig fogalma sem volt. Valóban pizsamát, hálóinget viseltek legtöbben. Néhányan ismerősek voltak számára. Szomszédok. Lassan kezdett leesni a tantusz. Bármi történt, az az egész lakónegyeddel történt, vagy legalábbis a lakókkal.
-Örülök, hogy vannak ismerős arcok is. -jegyezte meg Ágoston, s ahogy tovább rúgkapált a nagy forgolódásban, egyszer csak beleakadt a keze valakibe. Hátratekerte a fejét, amennyire csak tudta. Egy fekete ruhás férfi lebegett éppen mögötte, de neki keresztben állva.
-Ó, bocsánat, nem vettem észre, hogy itt van. -kért elnézést.
-Hja, még szép. -felelte pökhendien.
-Ágoston. -nyújtotta kezét. Az imént, ahogy hozzáért ehhez az illetőhöz, sikerült némi lendületet nyernie és végre teljesen megfordulnia. Döbbenten vette tudomásul, hogy számos ismerős arc van a tömegben. Ezek bizony a szomszédai, kb. pont ugyanabban a térbeli elrendezésben, ahogy a lakásaik voltak a házban.
A fekete ruhás férfi nem viszonozta a bemutatkozást, inkább zavartan elfordította a fejét.
Ágoston fejében végre összeállt a kép. Ha azok, ott a szomszédai, akkor ki a fene ez az idegen fickó, fekete ruhában?
-Vigyázzon azzal az emberrel! -jött a figyelmeztetés kicsit messzebbről. Talán egy másik ház lakója lehetett.
-Pofádat befogod! -szólt rá a fekete ruhás, öklét rázva próbálta fenyegetni az iménti hang gazdáját.
Ágostonnak ekkor feltűnt, hogy kesztyűt visel. Fekete ruha, kesztyű, idegen pofa és mindez éjjel... Legalábbis feltételezhetően éjjel.
-Láttam, amikor bemászott az erkélyen keresztül.
-Hé! Maga betörő? Mit keres az én lakásomban? -kérte számon Ágoston.
-Ez nem a maga lakása. Ez a nagy büdös semmi. -felelte pöffeszkedve, aztán egy nagy lendülettel ellökte magát Ágostontól és tovább lebegett. Kis idő múlva eltűnt a sötétségben.
-Ellopták alólunk a Földet. Ez van. -elmélkedett egy idősebb alak. -Valahol a bolygó is megvan, csak mi hiányzunk róla. Majd feltűnik valakinek, hogy nem vagyunk ott. Kivéve, ha mindenki itt van, ebben a sötét valamiben.

:P

A találmány

-Jó napot! -emelte meg keskeny karimájú keménykalapját Béla. -Én a találmányomat szeretném prezentálni.
A takarítónő abbahagyta a felmosást és a jövevényre nézett. Hosszasan méregette, majd csípőre tette a kezét és éles, szinte fülsértő hangon közölte, hogy őt ugyan nem érdekli, milyen ügyben jött, de erre nem jöhet, mert éppen most mosta fel a követ. Jöjjön vissza holnap reggel, vagy menjen a másik folyosón, ami még nem vizes.
-De kérem én szabadalmi ügyben keresek egy bizonyos... -folytatta meglepetten Béla, de az asszony a szavába vágott.
-Itt úgyse jössz át! -vágta rá ellentmondást nem tűrően.
Béla közben észrevette, hogy pont a megfelelő iroda előtt áll, így bekopogott az ajtón és meg sem várva, hogy kiszóljanak, "szabad", máris betolakodott.
-Segíthetek valamiben? -nézett fel vékony keretes szemüvege mögül a hivatalnok, aki egy vaskos papírköteg lapozását hagyta félbe a váratlan vendég miatt.
-Ööö, hogyne. Jó napot! Én .... Béla vagyok. Bocsássa meg, hogy nem jeleztem előre érkezésemet, de halaszthatatlan az ügy. Bizonyosodjék meg róla a saját szemével! -ecsetelte Béla.
A hivatalnok feljebb húzta szemöldökét, majd egy fáradt sóhajtás kíséretében beljebb invitálta ezt a tolakodó alakot.
-Foglaljon helyet... Nos, hallgatom. -intett az asztala előtt álló üres szék felé.
-Köszönöm, inkább állnék. Eleget ültem az omnibuszon. Magunk közt szólva, borzasztó kényelmetlen.
A hivatalnok szó nélkül intett, térjen a lényegre. Unott ábrázata elárulta, hogy jelen pillanatban a háta közepére sem kívánta volna ezt a hogyishívják Bélát.
-Olyan dolgot találtam fel, ami megváltoztatja a világot. -kezdte Béla.
-Aha... És mi lenne az? -érdeklődött szkeptikus hangon a hivatalnok, amint hátradőlt nyikorgó székében.
-Íme! -S azzal Béla előhúzott a zsebéből egy villanykörtét.
A szabadalmi hivatalnok még feljebb húzta szemöldökét, de arca továbbra sem mutatott semmiféle komoly érdeklődést.
-Ez egy villanykörte. Ez bejegyzett találmány. -próbálta lehűteni Bélát.
-Ez egy különleges villanykörte. -lelkendezett Béla.
-Valóban?
-Nézze! A legjobb, ha működés közben látja. Lényege, hogy fényes nappal kell használni. -magyarázta Béla.
-Fényes nappal? -mosolyodott el a hivatalnok. -Mi az ördögnek, már elnézést...
-Csak becsavarjuk a foglalatba, felkapcsoljuk a kapcsolóját és sötét lesz.
A hivatalnok éktelen röhögésben tört ki.
-Egy vi... hahaha egy villanykörte... ami sötétet csi... hahaha -gúnyolódott rajta a hivatalnok.
De abban a pillanatban Béla felkapcsolta a sötét villanykörtét és az irodában koromfekete sötétség lett.
-Te jó isten! Semmit sem látok! -a pánikba esett hivatalnok össze-vissza tapogatózott, valami csörömpölő dolgot még le is vert valahonnét, amire aztán benyitott a takarítónő is az ajtón, hogy meglássa, mi lehet ez a lárma. De legnagyobb meglepetésére nem a fény szűrődött be a folyosóról, hanem a sötétség szűrődött ki az irodából. Ijedtségében be is vágta az üvegajtót.
-Na? Na? Mit szól? Szenzációs, mi? -kérdezgette Béla a hivatalnokot.
-Elképesztő, valóban. De most már kapcsolja le, mielőtt mást is leverek itt, a sötétben! -felelte a hivatalnok.

;-)

Déja vu

-Megközelítem a légkört. -a kormányos hangja némi feszültségről árulkodott, bár ez külső szemlélő számára fel sem tűnt volna. A legénység tagjai azonban a több éves közös munka után már ismerték egymás minden rezdülését.
-Nyugtázom. -felelte a kapitány. Egy negyvenes éveiben járó szakállas pofa, akinek érces hangjából semmiféle, az ő pozíciójában elvárható bölcsesség nem áradt. A csapata viszont tisztában volt vezetési képességeivel és megbízott kapitánya döntéseiben.
-Belépési szög optimális. A hőpajzsok bírják. -továbbította a kormányos a műszerfal kijelzőjéről frissen kapott adatokat. A fülkében félhomály volt, csak a kisebb, nagyobb ledmonitorok, kapcsolók, állapotjelzők fényei tükröződtek emberünk szemében, egészen addig, míg a hajó a bolygó felé nem fordult és fülke ablakát félig ki nem töltötték az alattuk elsuhanó zöld, sárga, fehér foltok. Erdők, sivatagok, sűrű felhőrétegek.
-Jelenlegi pályánk alapján 45 perc múlva érjük el a jel forrását. -szólalt meg az oldalt ülő tudományos tiszt.
A légkörbe való belépés szöge alapvető fontosságú volt, s ez bár hosszabbá tette útjukat, egyben biztosította, hogy ne égjenek el a súrlódástól, miközben többszörös hangsebességgel vágnak maguknak utat az egyre sűrűsödő légrétegekben.
-Legyen rajta, nehogy elveszítsük! -utasította a kapitány a navigációs tisztet.
Földi űrhajó még nem járt ilyen messze az otthontól. Ezért is fontos utánajárni, hogyan sugározhat valami a bolygó felszínéről standard vészjelzést, a földi flotta azonosítójával. Mivel minden próbálkozás a kapcsolatfelvételre sikertelennek bizonyult, a kapitány a leszállás mellett döntött.

A tervezett idő alatt érték el a jel forrását. A kormányos körözött pár percig a terület fölött, de a vizuális megfigyeléstől nemhogy nem lettek okosabbak, de kezdett a dolog egyre rejtélyesebbé válni. A földi vészjeleket sugárzó valami egy hajóroncs volt, mely a felismerhetetlenségig össze volt törve, s ami igazán különös volt, hogy nagyon réginek tűnt. Mintha már évtizedek óta harcolna a természet erőivel, ott a füves puszta közepén. Több darabján keresztül fák törzsei furakodtak keresztül.
Az emberiség csak 3 éve képes csillagközi utazásokra és hivatalosan legalábbis még sosem hagyta el földi hajó a naprendszert, egy 230 fényéves utazás pedig teljesen kizárt volt egészen mostanáig. Ám ez a hajóroncs mégis itt van, ráadásul évtizedek óta.
-Szálljunk le 100 méterre a roncsoktól! -adta ki a parancsot a kapitány.

Sima landolás volt. A leszállótalpak néhány centire a talajba süppedtek. Kinyílt a hajó zsilipajtaja. Két szkafanderes alak lépett ki, egyikük kezében egy olajzöld doboz volt olcsó, a hadseregnél elterjedt vászonhevederrel ellátva. Kezelője rövid pillantást vetett a kijelzőjére, aztán másik kezét előre nyújtva mutatta az irányt a másiknak.
-Na? Mit szól? Ezek már vagy 50 éve itt rohadnak. -mutatott körbe a kapitány a szerteszét heverő fémdarabokon.
-Arrafelé még több van. Kapitány! Ott egy nagyobb darab. -kiáltott fel a műszeres.
Mindketten elindultak, hogy közelebbről szemügyre vegyék.
-Lehetetlen. Ez lehetetlen. -a műszeres egyre csak ezt szajkózta.
-Kiver a víz. Földi ez a madárka, semmi kétség. Hogy jutott el ilyen messzire? -morogta a kapitány az orra alatt.
-Én már semmit sem értek. -szólalt meg a műszeres. -Nézze! -s azzal egy darab lemezt tolt a kapitány orra elé. -A lajstrom...
-Mi van vele?
-NN-10022. Ugyanaz, mint a miénk. -értetlenkedett a műszeres.
-Hogyan??? Nem lehetséges, hogy a miénkről esett le? -kétkedett a kapitány.
-Úristen! -kiáltott fel a műszeres. -Megvan a legénység. -csontokra mutatott.
A kapitány lehajolt és a száraz talajba félig beágyazódott csontvázon megpillantotta a dögcédulát. Legalább megtudjuk, kik voltak. Gondolta. A kis fémlemezkéről a szkafander kesztyűjével próbálta levakarni az évtizedes koszt. Végül a felirat olvashatóvá vált.
Hirtelen térdre rogyva találta magát, mert amit arról a lemezről leolvasott, az minden fizikai erejét elvette. A saját neve volt az.
Műszeres társa is talált még egy dögcédulát. Egyik társa neve szerepelt rajta.
-Mi folyik itt? -kérdezte magában.
A kapitány erőt gyűjtött és ránézett.
-Ha ezek itt mi vagyunk, akkor kik szálltak le 20 perccel ezelőtt... Kik? Mik vagyunk mi?

...

-Megközelítem a légkört. Hmm. Déja vu fogott el. -mondta a kormányos.
-Én is úgy érzem, mintha ez már megtörtént volna. -felelt a kapitány. -Irány a jel forrása!
-Belépési szög optimális....




...és ez így megy már 50 éve.




Kösz az ihletet Zip-nek.

Kalandos randevú :-)

-Nagyon szúr az oldalam! Nem bírom tovább... -lihegte Aranka, miközben próbált olyan gyorsan futni, ahogy soha addigi életében. Irodai munkája és mozgásszegény életmódja miatt azonban a maga mögött tudott 50 méter is egy valóságos ultramaratonnak tűnt számára és ezen az sem segített, hogy magassarkú cipőjét időközben kezében vitte.
-Tarts ki! Mindjárt elérjük a kocsim! -kiáltott hátra a valamivel Aranka előtt rohanó Béla. Ő sem volt egy született atléta, de ha megvan a motiváció, bárki képes kimagasló teljesítményekre. Legalábbis önmagához képest.
Néhány méterre lemaradva két pincér szedte a lábait. Fekete nadrág, fehér ing és nagyon dühös tekintet.

De, hogy a történet érthető legyen, tekerjük vissza az ezt megelőző percekre!

-Szerintem ide beülhetnénk. Kávé, süti mellett beszélgethetünk. Hmm? -javasolta a középkorú férfi a mellette lépkedő nőnek, miközben idegesen tekergette a zakója gombját. A nő is izgatottnak tűnt, de egy mosolyt erőltetett arcára és biccentett.
Mindketten beléptek a kávézóba, ahol kellemes, halk zene szólt. Minden asztal szabad volt, így tudtak válogatni, hová üljenek. A nő cipőjének hangos kopogása bejárta az egész helyiséget. Ebben a pillanatban egy fehér inges pincér toppant eléjük.
-Á, jónap... -kezdte Béla.
-Köszönni ki fog? -szakította félbe a pincér.
-De én... -magyarázkodott Béla, hiszen épp köszönni akart volna, ha az nem vág közbe.
-Na jól van, üljenek le a ketteshez... -morogta végül és elment a pult mögé.
-Ez a pincér csiszolhatna a modorán. -jegyezte meg suttogva Aranka.
-Megnézheti majd, mennyi borravalót kap. -felelte Béla bosszúszomjasan.
-De melyik a kettes? -nézett körbe a nő tanácstalanul.
-Csak nem gondolod, hogy oda fogunk ülni, ahová ez a piperkőc mondja? -felelte Béla.
...
-Te, ez nem jön ide? Vagy azt várja, hogy mi menjünk oda? -tért el kicsit a nő a beszélgetés addigi témájától, miután már vagy negyed órája várták, hogy rendelhessenek.
A férfi háttal ült a pultnak, de fejét arra fordítva kereste a pincért, aki épp őket bámulta a pult mögött, ölbe tett kézzel.
-Elnézést... Ööö, rendelnék, ha szabad. -fordult hátra a széken.
A pincér grimaszolt egyet és lomha léptekkel elindult az asztaluk felé.
-Na végre... -motyogta a nő kissé durcás fejjel, amint megállt mellettük a fehér inges.
-Parancsol? -förmedt rá Arankára a pincér. A nyomaték kedvéért kezét is csípőre tette.
A nő zavarba jött. Azt gondolta, hogy majd a pincér fogja magát elszégyellni. De nem így történt.
-Tájékoztatom önöket, hogy mindenre felárat számítunk fel attól függően, hogyan kérik azt. -kezdte a pincér.
-Hogyan? -nézett rá értetlenkedve Béla.
-Példa. Két kávét! 1500Ft, Két kávé lesz! 1300Ft, Kérek két kávét! 1000Ft, Kérek szépen két kávét! 800Ft. Értem? -oktatja a pincér.
-Hát ez hallatlan! -háborodott fel a férfi.
-Ki van írva a bejáratnál, csak el kéne olvasni... -bökött fejével az ajtó irányába.
-Mi pedig most távozunk! Aranka, kedves! Indulunk. -nézett a nőre és felállt a székről.
-Azt akarod mondani, hogy fölöslegesen fáradtam ide a pulttól? Hogy nem vesztek semmit? -vonta kérdőre a vendégeket a pincér. -Tibi!!! Ezek nem akarnak fizetni. -kiáltott hátra.
-Mi a fa@sz? -hallatszott az ajtó mögül egy rendkívül ellenszenves hang.
-Futás! -kiáltott Béla a nőnek, azzal megragadta a kezét, a másik kezével fellökte a pincért és mindketten nekiiramodtak a sétálóutcának.

:D

Új autó :-)

Facebook-on megosztottam az új autómról pár képet. Egy ismerősöm hozzászólásban biztatott, hogy meglesz az jövőre. :D Ez így elég vicces, de elgondolkodtatott. Mi lesz, ha ezeknek leesik, hogy már megvan? (Legalábbis befizettem az előleget és 10 napon belül elhozhatom.) Meggyűlölnek érte? Titkoljam el, hogy vittem valamire legalább anyagi téren, ha családdal még nem is büszkélkedhetek? Milyen világban élünk? Ünnepelt tévésztárok lehetnek semmit nem csináló szarjankók és díszpicsák pusztán azért, mert visszaverik a fényt. Én több év munkájának eredményeként megvehettem azt az autót, amire vágytam és mostantól a bokrok közt kell vele közlekednem, szégyenkezve, hogy van, nehogy egyes ismerősök szemmel verjenek miatta? A szomszédokkal most épp beszélőviszonyban vagyok. De, ha meglátják, megint nem fognak köszönni, az kurvaélet! :D

Közben meg egy szentimentális fasz vagyok, mert a mostani autómat még elvittem olajcserére és először a legolcsóbb olajat akartam neki megvenni, de összeszorult a szívem miatta és inkább egy jobbat vettem. Bizony őszintén remélem, hogy az én hűséges társam jó gazdára lel majd. :-(

Kiegészítés:
A bürokrácia malmai kibaszott lassan őrölnek. Jelen állás szerint minimum 7 napra vagyok az új autómtól. Minden héten elpofázzák, hogy már csak 1 hét és vihetem. Unalmas ez a játék ennyi pénzért...