Kávéház 1.

Szögre akasztotta kalapját, és leült a bejárat melletti asztalához. Képes volt órákat tölteni egyetlen csésze kávé társaságában. Pocséknak titulált ízét szinte megkedvelte az elmúlt hónapok alatt. Vagy csupán hozzászokott. A nő, aki miatt koffeinmámorba fojtotta bánatát, már eszébe sem jutott.
A fehér porcelánban örvénylő löttyel szemezett. Hol belekortyolt, hol megkavargatta, hol a napilapot böngészte, hol a szemközti ablakon át bámulta az utca nyüzsgését. Ma sem történik semmi említésre méltó, gondolta. Ám ebben a pillanatban cipőkopogás hangja ékelődött a helyiségen addig uralkodó monoton duruzsolásba. Béla a hangmagasságából megállapította, hogy ez egy magas sarkú női cipő, körülbelül 38-as méret és fehér színű. Béla a kávéházban töltött mérhetetlen idő során valóságos szakértőjévé vált a cipőhangoknak, bármilyen körülmények között képes volt megkülönböztetni őket. Sok esetben még viselője személyleírását is meg tudta adni. Ismerőseinek egy része szájtátva tisztelgett Béla eme képessége előtt, míg mások egyszerű mázlinak tudták be, hogy sikerült eltalálnia a cipőtulajdonos kinézetét.
Nos, Béla "szenzorai" azonnal működésbe léptek, szinte záporoztak az adatok, alig győzte kielemezni őket. A külvilág ebből természetesen mit sem érzékelt, mivel Béla mindeközben üveges tekintettel bámult maga elé. Egyetlen pillantást sem vetett az új jövevény irányába.
-Istenek! Szőke haj, kb. vállig érő, a szeme zöld, nagyjából 170cm magas lehet. Alakja tökéletes, az arca egy angyalé... -dekódolta Béla a cipősarok által közvetített információkat.
A nő az ablaknál ült le. Pont annál az asztalnál, ahol... Nos, igen. Ott ült az a nő is, akinek a nevét nem mondta ki azóta sem. Az a-betűs szavak mellőzésével ismerősei nyomatékos kérésére felhagyott ugyan, de azt a bizonyos, a-val kezdődő nevet nem volt hajlandó a szájára venni.
Béla összeszedte minden erejét és lassan felnézett. Kíváncsi volt, stimmelnek-e a hangelemzés során begyűjtött információk. A nő még javában fészkelődött a kis asztala mellett. Táskáját gondosan a mellette lévő üres székre állította, majd egy elegáns mozdulattal keresztbe vetette lábát és várta, hogy egy pincér odamenjen.
-Valóban fehér a cipője... A hajszín is szőke, a hossza stimmel és a szeme? Az most nem látszik... De mégis!
Béla önkéntelenül is elmosolyodott, amikor a nő egy pillanatra ránézett. Tényleg zöld szemű, Béla majd' elolvadt gyönyörtől.
Ebben a pillanatban elfelejtett minden Arankát, egyetlen életcéljává tette, hogy megismerje ezt a csodálatos teremtést.
De hogyan kezdjen bele? Míg ezen morfondírozott, valami rendkívül furcsa dolog történt.
-Béla vagyok... -Ő maga sem értette, hogyan, s mikor, de már ott állt a nő előtt és beszélt hozzá.
A nő alig tűnt meglepettnek. Mosolyogva csak annyit mondott: -Aranka.
Béla felhúzta a bal szemöldökét. Nem akarta elhinni.
-Hogy mondta, kérem? -kérdezett vissza.
-Aranka. -erősítette meg a nő.
Hogy hívhatják őt is Arankának? Ez lehetetlen. Különben is, a cipője kopogásában nem volt semmi arankás. Mindegy, gondolta. Egy névazonosság nem állhat boldogságuk útjába. S ezzel az a bizonyos a-betűs név le is került a feketelistáról.
-Tudja, én... -folytatta Béla. -Maga egyszerűen... -de itt abba is hagyta, mikor feltűnt neki, hogy a nő nem is figyel rá. Furcsa, de mintha ott sem lenne. Kezével integetett a nő szeme előtt, hátha... de semmi. Béla kissé csalódottan sétált vissza saját asztalához.
Épp csak elkezdte imitálni, ahogy belemerül a napilap olvasásába, mikor újra meghallotta AZT a cipőkopogást. Mire felnézett, Ő állt előtte. Béla rámosolygott, de mire megszólalt volna, Aranka már vissza is indult az asztala felé.
Béla újra odament a nőhöz. De az megint nem figyelt rá. Visszaült az asztalához, egy húzásra megitta a jéghideg kávéját, s mire a csészét a kis tányérkára helyezte, Aranka már megint ott állt. Méregette Bélát, aztán visszasétált a helyére. És ez így ment... De szóra bírni csak nem sikerült.

;-)