Kétféle szeretet létezik. Lehet szeretni valakit azért, amilyen. És lehet szeretni annak ellenére, amilyen. Nem hiszem, hogy össze kellene a kettő erejét mérni. Miért ne lehetnének akár egyformán erősek? Az viszont kétségtelen tény, hogy utóbbit gyakrabban teszik próbára. Kapcsolatom anyámmal ilyennek mondható, és ez szerintem az ő részéről is így van. Egyikünk természete sem szolgálja az egymással való zökkenőmentes együttélést. Nem tudom, hogy az én esetemben ez az övének a következménye-e, inkább hajlok arra, hogy igen, mert másokkal valamivel jobban kijövök. Vannak régi sérelmeim, melyekről már írtam az én béna sztorim-bejegyzésben évekkel ezelőtt. Valamint vannak a hétköznapi súrlódások, amelyeket legtöbb esetben arra vezetek vissza, hogy anyám nem tud rám úgy tekinteni, mint egy önálló lényre, ami saját tudattal és akarattal rendelkezik. Bármit mondok, teszek, annak helyességét, értelmét még azelőtt kérdőjelezi meg, hogy egyáltalán megismerné, megértené, miről is van szó. Ilyenkor mindig úgy érzem, mintha szellemi fogyatékosként kezelne (Kezelne, hát ez sem a legjobb kifejezés abban az esetben, ha én önálló lényként gondolok magamra, hiszen engem nem kell kezelni. Mégis valahányszor alkalma nyílik rá, ő megpróbál engem kezelni, mint valami hülye gyereket.), és már az adott helyzet ismerete nélkül eleve azzal kezdi a mondandóját, hogy hagyjam abba, amit teszek, mondok, mert nem jó. Majd ő. Ilyenkor úgy lő ki a vérnyomásom, mint az Apollo 13, alatta a 2,5 millió tonna robbanékony rakéta-üzemanyaggal feltöltött Saturn V rakétával. Szóval igen gyorsan, és magasra tör. Ki ne lenne kibaszott ideges, amikor rendszeresen olyan dolgokért kritizálják, amiről semmit nem tudnak, hiszen, még időt sem szántak a megismerésére, még nem is látták, a puszta tény, hogy azt a valamit én mondom, én csinálom, elegendő számára, hogy eldöntse, biztosan hülyeség, szar, tehát abba kell hagynom. A semmiből felépítettem egy folyamatosan fejlődő, jól működő vállalkozást, bármit elintézek magamnak (Jó, normális párkapcsolatot még nem sikerült.), és képtelen ezt látni, még képtelenebb elismerni. Tegyük hozzá, hogy az ő anyja még rosszabb volt e tekintetben. Számtalanszor hallottam a történeteket, hogy örökké bejárt hozzá a kollégiumba, mert unatkozott egyedül otthon, emiatt viszont anyám se korának megfelelő magánéletet nem tudott élni, sem eleget tanulni, így egy középszerű munkahely várta az egészségügyben, valamint egy rendkívül nyomorúságos magánélet, kapálással töltött szabadidővel. Gyakran érzem úgy, hogy az ő mércéje szerint, amiből én élek, az nem munka, hanem csak játék, mert az igazi munka a kétkezi. Rendszeresen visszatérő momentuma ez veszekedéseinknek. (Sajnos vitákról nem beszélhetek, mert annak az lenne az alapfeltétele, hogy önálló lényként elismerjen.) Persze ilyenkor mindig tagadja, hogy így lenne. Hát bocs, hogy úgy is többet keresek az átlagnál, hogy nem kell hozzá minden nap reggel 4-kor kelnem, és cserepesre dolgozni a tenyerem esőben, kánikulában...
Aztán ott van a fentebb említett béna sztoris dolog. Ha lusta voltál kikeresni a régi bejegyzések közül, akkor összefoglalom pár mondatban. Egy jókora horpadással a mellkasomon születtem, ez természetesen számos problémával járt, pl. a kötelező iskolai védőoltások, orvosi vizsgálatok alkalmával, amikor mindenkinek félmeztelen kellett várakoznia az öltözőben, csak én maradtam pólóban. Akkor is el kellett viselnem az osztálytársaim állandó basztatását, hogy mit szégyenlősködöm, majd utána a szánakozó sutyorgásokat, amikor nem tudtam elrejteni testi nyomorúságom: "szegény..." Számtalanszor kértem anyámat, hogy egyezzen bele a műtétbe, de hallani sem akart róla, mert szerinte veszélyes, és én így is normális vagyok, így is kellek majd a lányoknak. Hát, a nagy büdös lófaszt... :D Amikor már korom okán dönthettem a saját sorsomról, elkezdtem keresgélni a neten, és kiderült, hogy nem én vagyok az első ilyen szerencsétlen, és hogy rendszeresen végeznek ilyen korrekciós műtéteket. Kiderült, hogy tökéleteshez közeli eredménnyel megcsinálták volna rajtam is, ha még gyerekkoromban megteszi anyám azt a szívességet, hogy nem zár be egy selejtes testbe, és dobja el a kulcsot. Végül így is vállalták, de nem lett tökéletes, mindenesetre már nem kell szégyenkeznem emiatt. Akkor is "jobban tudta", mi a jó nekem, mint én magam. Ja, nem. Egyszóval vannak bennem tüskék, beérném egy beismeréssel is, hogy hibázott, és emiatt egy olyan pályára kényszerített, ami nem együtt, hanem párhuzamosan futott kortársaiméval, így elmaradtak a tinédzserkori csajozások, vízparti lógások.
Anyámat nem azért szeretem, amilyen, hanem annak ellenére.
