Már nem...

-Most nagyon utálsz? -kérdezte amolyan szánom-bánom hangon.
-Nem. -feleltem. -Azon már túl vagyok. -tettem hozzá gondolatban. Pedig utálhatnám, mert nagyon igyekezett, hogy utáljam.
-De nem is szeretsz... Hm? -faggatott tovább.
-Ezt akartad, nem? -elégtételként hatott rám, hogy ezt kimondhattam, úgy hogy nem volt hazugság.
Erre nem szólt semmit, csak a szemembe bámult. Hol az egyikbe, hol a másikba. Mintha nem hinne nekem.
-Nem hiszed, baszki? -kérdeztem és nem tudtam megállni röhögés nélkül. Nem tartozik kedvenc tulajdonságaim közé, hogy mikor komolynak kéne lennem, elröhögöm magam és olyankor azt hiszik, viccelek. Pedig nem.
Egy fél pillanatra ő is elmosolyodott, de gyorsan felismerte, hogy ennek a fele sem tréfa és ajka újra kiegyenesedett.
Elfordult felőlem, de még láttam, hogy vág magának egy minden mindegy-grimaszt. Olyat, amilyet akkor szokott az ember, ha elejti a frissen kicsomagolt túrórudit és az egyenest egy szarkupacban landol. Kár érte, de nincs mit tenni. Ez is egy ilyen grimasz volt.
-Tudod mit, pupák? El is hiszem. Most el. -mondta, majd zsebre vágta a kezét és minden további nélkül elindult a keskeny úton, egyenesen a nyüzsgő tömeg felé. Vissza sem nézett.
-Hmm. Jól teszed... -dünnyögtem. Nem éreztem már semmit. Furcsa, hogy milyen sokáig akartam ezt és végül egy rövid kitérő tanított meg arra, hogy kell kiszeretni egyik pillanatról a másikra. A sors terelt arra a vakvágányra, aminek a végén ott várt rám ez a tudás. Akkor nem láttam értelmét, hasznát semmilyen szempontból. Pedig minden rosszban ott van a jó is, csak észre kell venni. Ez olyan biztos, mint a gravitáció. Jobban jár, aki elhiszi! Szóval nem igaz, hogy ott nem kaptam semmit, mert nagyon is kaptam.
Sokat nem érek vele, vagy mégis? Hiszen már nem érzek semmit abból a nagy, igazi, megismételhetetlen, felülmúlhatatlan valamiből.
Jöhet a következő nagy ő... :D