Gyanúsan világos volt a szobában. Az évnek ebben a szakában rendszerint félhomályban szokott felkelni, ám ezúttal kifejezetten világos volt, a zsalugáter lemezei közt csíkokban tódult be a napfény, hogy a helyiség falán minél nagyobb területet sajátítson ki magának.
Emberünk lassan kezdett ráeszmélni, hogy a furcsa jelenségre csakis egyetlen racionális magyarázat létezhet, már amennyire így, félálomban képes volt racionálisan gondolkodni. Ez pedig nem más, mint hogy elaludt, méghozzá nem is kicsit. A felismerés futótűzként terjedt szét tudatában. Elaludt, tehát lemaradt a reggeli híradóról, ami pedig szinte kötelező rituálévá vált az elmúlt években. Híradó? De hiszen akkor a munkahelyéről is elkésett! Munkahely... 10 órától kimenőt kért egy fontos elintéznivalóra hivatkozva, ami valójában egy állásinterjú volt, de ezt a főnökének nem kell tudnia. Így következett egyik gondolat a másikból. Az álmosság hamar tovatűnt és helyét a heves szívverés vette át. Pánikszerű mozdulattal nyúlt az óráért.
-10:40???? Azt a ku...va! -sziszegte hisztérikus hangon.
Mindennek lőttek, amit mára tervezett. Magára kapott néhány rongyot és lestrapált kínai papucsában kicsoszogott a postaládához az újságért.
-Vigyázat!!! -kiáltotta valaki kétségbeesett hangon.
Emberünk jobbra nézett, ahonnét a hangot hallani vélte, de nem látott senkit. Hirtelen árnyék jelent meg mellette a járdán, mérete vészjóslóan növekedett.
-Menjen már az útból! -jött ismét az ismerős hang.
Emberünk felnézett, tenyerével napellenzőt alkotva hunyorgott az égen ragyogó fénygömb irányába.
-Jesszus! -rikoltotta, miközben épphogy maradt ideje hanyatt vágódni a mellette landoló különös fickó elől.
-Én szóltam. Nézze, itt van egy villanyszámla és négy áruházi katalógus. Egyébbel ma nem szolgálhatok. -jelentette ki az alacsony, pocakos férfi a lehető legnagyobb természetességgel, majd miután emberünk kezébe nyomta az imént felsoroltakat, egy laza mozdulattal tovaszállt. Emberünk szája még akkor is tátva volt, mikor azt a repkedő alakot 3 házzal odébb látta ismét landolni. Az térdig érő díszsövény mögül leste, ahogy ott is behelyez néhány borítékot a postaládába, majd elrepül.
-Mi a lóf*sz? Még álmodom. Csakis. -dünnyögte, miközben feltápászkodott és leporolta a nadrágját.
-Á, jó napot szomszéd! -hallatszott fentről, de mire emberünk felnézett, az üdvözlő már a szemközti ház előtti pázsiton gurult. -A leszállás sosem volt erősségem. -szólt át hangosan az úttest fölött.
-Ööö, várjon már egy percet! -kiáltott emberünk, s azzal átcsoszogott a széles aszfaltcsíkon.
-Valami gond van?
-Hát ez meg mi? -nézett fel az égre emberünk. Legnagyobb megdöbbenésére, kék helyett zöld volt, a pázsit pedig hófehér.
-Mi mi? -kérdezte a szomszéd.
-Ezek a színek...
-Á... Az asszony rendelte meg a környezetet. Így jár az, aki nem maga intéz mindent. -mosolyodott el a szomszéd.
-Te jó ég, én a színekről kérdezem, miközben maga repül. És a postás is. Ő is itt repkedett, mint egy veréb.
A szomszéd néhány másodpercig értetlenkedve nézett emberünkre, majd így szólt.
-Á, netán elaludtunk? -kérdezte vigyorogva.
-Ami azt illeti, igen.
-Akkor ne aggódjon! Teljesen normális, hogy az ébredést követő 1 órában a valóságot hisszük álomnak és az álmot valóságnak, de ott soha nem emlékszünk az igazi valóságra. Afféle ideiglenes amnézia. Mindjárt jobb lesz. ...Ehh, hogy ezt hányszor kellett már elmondanom... És nekem is hányszor mondták már el... -morogta elnézően.
-Azt akarja nekem bemesélni, hogy a valóságban supermanként repkedünk és álmunkban semmik vagyunk? Mármint ehhez képest. Hopp! Hopp! -mondta, miközben ugrálva próbált elrugaszkodni a talajtól. -Na, akkor nekem miért nem megy? -vonta kérdőre a szomszédját, mintha legalábbis ő tehetne az egészről.
-Türelem pajtás, legfeljebb egy óra és neked is menni fog. -veregette a vállát, majd elindult a bejárat felé. -Igyon meg egy kávét és olvassa el az újságot addig! -javasolta még a válla fölött hátraszólva, s azzal becsukta maga mögött az ajtót.
-Egy óra és repülhetek? Hja, persze... -morogta az orra alatt és amint a repülésre gondolt, azonnal a levegőben találta magát. Pánikba esett és mellesleg a másik szomszéd díszsövényére.
Akár még igaz is lehet. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a szomszéd állítása, miszerint álmunkban (Vagyis most.) soha nem emlékszünk a valóságra. :D :D :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése