"1983"

-Ide ülj le elvtársam! -invitálta a főtörzs asszony a férfit. Szavai kellemetlenül visszhangzottak a mocskos csempéken. Eközben intett a mögötte álló tizedesnek, hogy adja rá a férfira az előkészített feketés színű katonai zubbonyt. Mialatt az átöltözött, ő a kamera lencséit igazgatta, majd mosolyogva megkérte a katonává varázsolt „elvtársat”, hogy nézzen bele pontosan a lencse közepébe. Kezében a távkioldó, jobb szeme a kamera nézőkéjére tapasztva, háta görbén. A nő körülbelül átlagos ötvenesnek nézett ki, de valójában csak 37 éves volt. A háborús évek megviselték küllemét.
-Nem jó, elvtársam! -elégedetlenkedett a fényképezőgép mögül. A férfi egy alacsony, kényelmetlen széken ülve figyelte a nő minden rezdülését és aszerint próbált másféle pofát vágni. Zömök alkat, bajusz, magas homlok és hipnotikus tekintet. Utóbbit leszámítva teljesen átlagos karakter, amilyennel bárhol összefuthatna az ember. A célnak tehát ideális.
-Úgy, ahogy odakint csináltad. Pont úgy, azzal a szigorú, de atyai tekintettel kérem! -utasította. Kicsit kiegyenesedett, ismét mosolygott, de most már világos volt, hogy sem ez, sem az előző mosoly nem volt valódi. Mindenesetre megpróbálta felidézni magában azt a kinti jelenetet, amikor kiszedték a sorból. Hátha akkor sikerül rekonstruálni az elvárt arckifejezést. Csak egy fotó, mondták és már mehet is tovább a segélytábor felé, ahová a többi háborús hajléktalant gyűjtik.
-Úgy van! Úgy van, elvtársam! -kiáltott fel a nő, hangjában azzal az örömmel, mintha csak a tábori tombolán nyert volna egy extra fejadagot.
-Mehetek? -kérdezte félénken a férfi. Azért mégiscsak a hadsereg emberei közt van, és keringett néhány ellenőrizhetetlen valóságtartalmú történet arról, hogy katonák követtek el civilek ellen ezt, vagy amazt. De az ilyeneket mindig úgy mesélte valaki, hogy ő is csak hallotta valakitől.
A nő a fényképezőgépet szerelte le az állványról, a férfira már rá sem nézett többé, csak intett a fejével és a tizedes egy ajtóhoz kísérte a férfit.
-Erre. -mondta neki a katona unottan, majd megvárta, hogy a fickó belépjen a félhomályos helyiségbe és rácsukta az ajtót.
Lövés hallatszott bentről, majd síri csend.
-Kivételes. -szólalt meg egy érces férfihang a helyiség egyik sötétített üveggel elválasztott sarkából, ahonnan ugyanazt látta, amit a kamera.
-Őrnagy elvtárs, magam is úgy vélem, hogy... -újabb lövés és még egy. Egyik a nővel végzett, egyenesen a homlokába fúródott a golyó, a másiktól pedig az addig bambán álló tizedes rogyott össze holtan.
-Sajnálom elvtársaim, de nem maradhat nyom. Nem maradhat egyetlen élő ember sem, aki tudja, hogyan született Nagy Testvér. -füstölgő cigarettáját a szájába vette és a fényképezőgéppel kisétált azon az ajtón, ahol előbb a fotóalany. Még azóta is a véres padlón hevert. Az őrnagy egy üvegből savat öntött rá, hogy arcát többé senki ne ismerje föl, majd átlépte az élettelen testet és a keskeny folyosó végén világító fény irányába lépdelve még annyit mondott. -Viszlát, ismeretlen! Üdvözöllek, Nagy testvér!

:-)

Elnézést kérek a Mestertől, hogy így belekontárkodtam az általa zseniálisan megalkotott világba, de mindig is kíváncsi voltam, ki volt Nagy Testvér, mielőtt elkezdett volna nagytestvérkedni. A regényből ez nem derül ki, az viszont igen, hogy nem egyetlen fővezér irányítja Óceániát, hanem inkább egy „felső vezetőkből” álló kör, aminek pl. O'Brien is tagja lehet. Vagyis talán nem elrugaszkodott az a teória, hogy az arc, ami a teleképről bámul, az tényleg csak egy arc és semmi több. A gazdája talán valóban egy vezető volt, vagy csak egy szerencsétlen, aki pont így végezte.
Ez tehát csak egy szánalmas próbálkozás részemről, hogy rekonstruáljam az előzményeket. :-)