"1983"

-Ide ülj le elvtársam! -invitálta a főtörzs asszony a férfit. Szavai kellemetlenül visszhangzottak a mocskos csempéken. Eközben intett a mögötte álló tizedesnek, hogy adja rá a férfira az előkészített feketés színű katonai zubbonyt. Mialatt az átöltözött, ő a kamera lencséit igazgatta, majd mosolyogva megkérte a katonává varázsolt „elvtársat”, hogy nézzen bele pontosan a lencse közepébe. Kezében a távkioldó, jobb szeme a kamera nézőkéjére tapasztva, háta görbén. A nő körülbelül átlagos ötvenesnek nézett ki, de valójában csak 37 éves volt. A háborús évek megviselték küllemét.
-Nem jó, elvtársam! -elégedetlenkedett a fényképezőgép mögül. A férfi egy alacsony, kényelmetlen széken ülve figyelte a nő minden rezdülését és aszerint próbált másféle pofát vágni. Zömök alkat, bajusz, magas homlok és hipnotikus tekintet. Utóbbit leszámítva teljesen átlagos karakter, amilyennel bárhol összefuthatna az ember. A célnak tehát ideális.
-Úgy, ahogy odakint csináltad. Pont úgy, azzal a szigorú, de atyai tekintettel kérem! -utasította. Kicsit kiegyenesedett, ismét mosolygott, de most már világos volt, hogy sem ez, sem az előző mosoly nem volt valódi. Mindenesetre megpróbálta felidézni magában azt a kinti jelenetet, amikor kiszedték a sorból. Hátha akkor sikerül rekonstruálni az elvárt arckifejezést. Csak egy fotó, mondták és már mehet is tovább a segélytábor felé, ahová a többi háborús hajléktalant gyűjtik.
-Úgy van! Úgy van, elvtársam! -kiáltott fel a nő, hangjában azzal az örömmel, mintha csak a tábori tombolán nyert volna egy extra fejadagot.
-Mehetek? -kérdezte félénken a férfi. Azért mégiscsak a hadsereg emberei közt van, és keringett néhány ellenőrizhetetlen valóságtartalmú történet arról, hogy katonák követtek el civilek ellen ezt, vagy amazt. De az ilyeneket mindig úgy mesélte valaki, hogy ő is csak hallotta valakitől.
A nő a fényképezőgépet szerelte le az állványról, a férfira már rá sem nézett többé, csak intett a fejével és a tizedes egy ajtóhoz kísérte a férfit.
-Erre. -mondta neki a katona unottan, majd megvárta, hogy a fickó belépjen a félhomályos helyiségbe és rácsukta az ajtót.
Lövés hallatszott bentről, majd síri csend.
-Kivételes. -szólalt meg egy érces férfihang a helyiség egyik sötétített üveggel elválasztott sarkából, ahonnan ugyanazt látta, amit a kamera.
-Őrnagy elvtárs, magam is úgy vélem, hogy... -újabb lövés és még egy. Egyik a nővel végzett, egyenesen a homlokába fúródott a golyó, a másiktól pedig az addig bambán álló tizedes rogyott össze holtan.
-Sajnálom elvtársaim, de nem maradhat nyom. Nem maradhat egyetlen élő ember sem, aki tudja, hogyan született Nagy Testvér. -füstölgő cigarettáját a szájába vette és a fényképezőgéppel kisétált azon az ajtón, ahol előbb a fotóalany. Még azóta is a véres padlón hevert. Az őrnagy egy üvegből savat öntött rá, hogy arcát többé senki ne ismerje föl, majd átlépte az élettelen testet és a keskeny folyosó végén világító fény irányába lépdelve még annyit mondott. -Viszlát, ismeretlen! Üdvözöllek, Nagy testvér!

:-)

Elnézést kérek a Mestertől, hogy így belekontárkodtam az általa zseniálisan megalkotott világba, de mindig is kíváncsi voltam, ki volt Nagy Testvér, mielőtt elkezdett volna nagytestvérkedni. A regényből ez nem derül ki, az viszont igen, hogy nem egyetlen fővezér irányítja Óceániát, hanem inkább egy „felső vezetőkből” álló kör, aminek pl. O'Brien is tagja lehet. Vagyis talán nem elrugaszkodott az a teória, hogy az arc, ami a teleképről bámul, az tényleg csak egy arc és semmi több. A gazdája talán valóban egy vezető volt, vagy csak egy szerencsétlen, aki pont így végezte.
Ez tehát csak egy szánalmas próbálkozás részemről, hogy rekonstruáljam az előzményeket. :-)

A 21. század diktatúrája

A mesterséges intelligencia pontosan tudja, mire van szüksége az emberiségnek a békéhez, jóléthez. Stresszmentes, egészséges életmódra. Minden ember kap egy injekciót, amiben nanobotok, mikroszkopikus méretű gépek vannak. Ezek napi 24 órában figyelik a testet, később talán a tudat megfigyelésére is alkalmassá válnak. A kialakulófélben lévő egészségügyi vészhelyzetek első jeleire üzenetet küldenek a gazdatest (ember) okostelefonjára, (vagy ami akkor lesz helyette) az pedig továbbítja pl. a mentőknek, hogy XY nagy valószínűséggel agyvérzést fog kapni, a központban másodpercek alatt ellenőrzik a diagnózist, amit a nanobotok (Legyenek inkább "nanók" az egyszerűség kedvéért.) élőben közvetítenek a szuperszélessávú kommunikációs csatornán keresztül és odairányítanak egy mentőegységet, hogy még időben kezeljék a problémát.
Eddig ez nem is annyira sci-fi. Léteznek ilyen irányú fejlesztések.
Az ember persze nem mindig akar egészségesen táplálkozni és néha alaposan felb*ssza az agyát apróságokon. A jó nanók ezt nem nézik tétlenül és igyekeznek az embert arra ösztökélni, hogy nyugodjon le a picsába és ne zabáljon/igyon mértéktelenül. Ha nem használ a szép szó, jöhetnek a durvább szankciók, figyelembe véve, hogy a rendszer iránti bizalmat, tiszteletet kérdőjelezné meg, ha egyeseknek elnéznék kilengéseiket. Ezekre már csak azért is szükség lenne, mert a társadalom újra és újra kitermel magából engedetlenségre hajlamos egyedeket, melyek belülről bomlasztják a rendszert. Még szerencse, hogy nanókat alkalmaznak és nem chipbeültetést, utóbbit ugyanis kiszedetnék valami erre szakosodott alvilági műhelyben. A nanókat nem tudnák kiszedni, mert felfoghatatlanul aprók és egy napon talán arra is képesek lesznek, hogy önmagukat reprodukálják.
Az emberiség fölött atyáskodó mesterséges intelligencia látszólag beválik, az emberek egészségesek, nem idegeskednek, de a felszín alatt valami nincs rendben. A fizikai igényeket tökéletesen kielégíti a rendszer, de a lelki szükségleteket nem. Egy gép, legyen bármilyen okos, nem tudja értelmezni, mi az a lélek. A 24 órás megfigyelést, a mindenbe kéretlenül belepofázó számítógép jelenlétét egyesek nyomasztónak tartják, depresszióban szenvednek, szoronganak. A nanók észlelik a tüneteket és kezelik is azokat, de a probléma valódi okát sosem fogják megszüntetni, hiszen az ők maguk.
A Nagy Testvér modern változata immáron képes az emberiség feletti totális kontrollra. Persze csakis az emberek érdekében. A nanók a bűnelkövetést is meggátolják, lehetetlen a rendszer szolgálatában álló gépeknek szándékosan kárt okozni. A testben "élő" apró robotok azonnal nyugtatókkal ütik ki az ilyesmire készülő egyedeket, aztán jöhet a gyógyterápia, ami akár agymosást is jelenthet. Az öngyilkosság sem jelent kiutat ebből a békés pokolból, mert a nanók akkor is közbelépnek, ha valaki szándékosan életveszélynek próbálja kitenni magát.
A 21. század diktatúrája nem ideológiákon, eltorzult eszméken alapul, hanem a racionalitáson. Egyetlen célja, hogy az embereknek jó legyen. Akkor is, ha beledöglenek. Számítógép-vezérelt, így sosem válhat korrupttá. (Kivéve, ha egy szűkebb kör, akiknek még nanóik sincsenek, ezáltal nem részei a rendszernek és a birtokukban van a kikapcsológomb.) :P
Az emberek egykedvű zombikként élik mindennapjaikat, műmosollyal az arcukon. A koleszterinszint rendben. A mesterséges intelligencia a nanók segítségével a test után az elme fölött is fokozatosan átveszi az ellenőrzést.
De ne szaladjunk ennyire előre! :-)
A Reggeli kaland egy ilyen világ hajnalán játszódik.

...

John Smith komor arckifejezéssel lépkedett autója felé. Az apró cseppekben szemelkélő eső megszámlálhatatlan fényes pöttyként csillant meg a jármű fényezésén, amint épp előbújt a nap a szürke felhők között. Ez is csak egy átlagos reggel. A szokásos mogyorókrémes pirítós elfogyasztása után a szokásos útvonalon, a szokásos szürke öltönyében indult a munkahelyére. 30 éve dolgozott a cégnél, gyakorlatilag ugyanabban a pozícióban. Az alacsony válaszfallal leválasztott 2x2 méteres birodalma szinte vele együtt öregedett meg. Ez persze nem minden részletére igaz. A számítógépet néhány évente újabb modellre cserélik.
-Motor indít. Lincoln sugárút 190... -mondta egy fájdalmas sóhaj kíséretében. A jármű fedélzeti számítógépe nyugtázta az utasítást és betöltötte az térképet. Utálta ezt is, a munkáját is, unta az útvonalat is. Csukott szemmel is odatalálna már, hiszen 30 éve rója oda-vissza a mérföldeket. De hát a rendszer szabályok szerint működik. Aktív GPS nélkül az autó el sem indul.
-Lincoln sugárút 190. Várható menetidő... -harsogta a gépi hang, de Smith félbeszakította.
-24 perc és 37 másodperc... -mondta gúnyolódó hangon.
-24 perc és 37 másodperc. -fejezte be a gép.
-Várj! Másik útvonalon megyünk. -szólt rá Smith egy hirtelen ötlettől vezérelve.
-Adja meg az úticélt!
-A 34-ik utca elején van egy Walmart áruház. Oda menjünk előbb. Veszek egy doboz gyufát... -lázadozott Smith.
-A számított menetidő és a várható forgalom alapján kétséges, hogy így időben megérkezik a munkahelyére. -feleselt a gép.
-Walmart. -jelentette ki ellentmondást nemtűrően.

18 perccel később, negyed mérföldre a Walmarttól...
Az autó elektromos motorja szinte hangtalanul járt, az egyetlen zajforrás az ablaktörlő ütemes csihogása volt.
-Aaaa... -sóhajtozott Smith.
-Uram, figyelmeztetnem kell, hogy a vérnyomása jelentősen megemelkedett. Kérem, nyugodjon meg. -mondta a géphang.
Smith a szeme sarkából nézett le a középkonzolon elhelyezkedő, tenyérnyi méretű központi egységre. Ez a fedélzeti számítógép szíve, "lelke", szeme és füle.
Erőt vett magán és így folytatta:
-A macska rúgja meg, micsoda forgalom... -legszívesebben más szavakat használt volna, de a szabály, az szabály és John Smith amióta csak él, mindig betű szerint tartotta magát a szabályokhoz, legyen az munkahelyi, társadalmi, családi, vagy bármi. Ez a nap azonban érezhetően kezdett másképp alakulni, mint az eddigiek.
-Uram! Figyelmeztetem. Ez kettes szintű káromkodási vétség.  A pénzbírság 50 dollár, melyet a központ levont az ön bankszámlájáról.
Smith egy hatalmasat nyelt. Próbálta türtőztetni magát.
Ez egy darabig ment is. Szótlanul ült, feszültségének egyetlen látható tünete a műszerfal tetején való dobolás volt, melyet ujjaival végzett. Nem haladt a sor. Már nagyon bánta, hogy a napi rutint felrúgva ezt az útvonalat választotta. És miért? Egy doboz gyufáért, melyet a "csodálatos" Walmart áruház háztartási osztályán kívánt megvásárolni. Pont most. Micsoda kaland... Szánalmasnak tartotta magát. Gyerekkorában nem ilyen életről álmodott. Lett volna szuperhős, híres csillagász, sikeres színész. Bármi, csak szürke hivatalnok nem.
-Mi lesz már? Tényleg elkések. Ezt nem hiszem el!!! -vicsorogta Smith.
-Uram, érzékelem önben a feszültséget. Kívánja, hogy lejátsszak önnek egy megnyugtató zenét? -provokált tovább a géphang.
-Nem. Nem kívánom! -felelte ingerült hangon Smith.
-Uram, ön egyre idegesebb. Számításaim szerint jelenleg 17% az esélye egy szívinfarktusnak.
-Kuss legyen!!! -üvöltötte Smith.
-Hogy mondta, uram? Sajnos ez ötös szintű káromkodási vétségnek minősül. 250 dollár a pénzbírság.
-Anyád picsáját, te hülye gép!!! Bazd meg! Bazd meg! Érted? -ordított magából kikelve Smith.
-Uram! Ön többrendbeli, 10-es szintű káromkodási vétséget követett el. A büntetés halál.
PAFFFFF
Lövés dördült, a szélvédő belseje vörösre színeződött az agyvelődarabkáktól.
Hát, igen... 2045-ben már nincs szükség rendőrökre. A világ szigorú szabályok szerint működik. A mindennapok részét képező mesterséges intelligenciák segítik, terelgetik a gyarló embereket a helyes irányba. A jelszó: szabályok = hatékonyság
Sajnos néha büntetnek is.

/Saját ötlet. Nem lenyúlni! :P/