Neked mondom el, aki ismeretlenként idevetődsz. Nincs már senki más, akivel ezt megoszthatnám. Érdekes és egyben szomorú érzés erre ráeszmélni.
Úgy fest, tele van energiával, folyton menni akar és tenni akar. Máskor csak vádaskodik és elképesztő sztorikat ad elő. Ezek valahogyan szerintem kapcsolódnak azokhoz az érzelmekhez, érzésekhez, amelyek jelenleg leginkább meghatározzák a tudatállapotát. Az első esetnél a közelgő műtét látszott fókuszban. Sokáig húzták, halogatták, de tekintettel az egyéb betegségeire, ez megalapozott volt. Szóval eltelt közel 2 hét a balesetétől (combnyaktörés megspékelve egy csípőprotézis-kopással) az operációig, amely végül kb. 5 órás volt. A sebész bravúros munkát végzett, amit elterveztek, azt elvégezték, noha előtte mindenféle végkifejlettel ijesztgetett minket, szintén megalapozottan. Azóta a halállal kapcsolatos gondolatai dominálnak, szintén elképesztő történetekkel, a valóságban át nem élt élményekkel megfűszerezve. (Tegnap a hullaház mellett volt elszállásolva egy kórteremben és hallotta, ahogy odabent ketten róla beszélnek. Beszarás...)
Az első telefon:
anyám: -Fiam, mikor találkoztunk mi legutóbb személyesen?
én: -??? Tegnap délután.
anyám: -Hol?
én: -A kórházban látogattalak meg.
Na, hoppá... tegnap még semmi jele nem volt ennek. Ez kurva nagy gáz.
Másnap folyamatosan hívogatott telefonon (Sosem volt rá jellemző, hogy fölöslegesen zavarna munka közben.), délután ismét látogatás. Teljesen kifordult magából, fogalma sem volt róla, hol van. Mindenáron menni akart. Hová? Az ápolók tájékoztattak, hogy elővigyázatosságból az ágy oldalait felhajtották, amit anyám szintén többször sérelmezett telefonhívásai során. Ott voltam, nem lehetett vele szót érteni, majd hazafelé folytatódtak a telefonhívások. Engem okolt, hogy kórházban van. Szerinte bolondok házába zárattam és mellesleg gyáva vagyok, mert nem voltam ott vele, amikor lefogták (Az ápolók, nyilván a munkájukat végezték volna, de nem hagyta nekik.) Itthon egy rokonunk keresett meg azzal, hogy anyám "rosszul van". B+, ismét felhívtam, nem volt rosszul, csak vádaskodott megint. A rokonnak azt mondta, hogy holnap fogják műteni (Ez volt a terv valóban.), de nincs, aki bevigye a kórházba (Már 1,5 hete ott volt.). Azóta ez megy. Volt pár tisztább napja, pl. a műtét utáni első két nap. Az egyébként a lehető legjobban sikerült, ami persze nem azt jelenti, hogy minden tökéletes.
Nem részletezem tovább, de ennyi talán kellett a helyzet jobb megértéséhez.
Állítják, ez a szellemi állapot ebben az életkorban egyáltalán nem szokatlan kórházi körülmények közt. A sztorik, amiket és ahogyan előad valahol viccesek. Mint egy rossz gyerek. De ez komoly dolog, valójában semmi vicces nincs ebben és kibaszott szomorú így látni őt. És most, hogy ezeket a sorokat írom, tudom hogy a dögmeleg kórteremben fekszik egyedül. Ez egészséges embernek is pokoli lenne. Csak látogatási időben voltam ott rövid ideig, mégis szar volt elviselni a hőséget.
Lehetetlen pontosan megjósolni, mi lesz vele. Nem csak ez van. A legsúlyosabb a vérképzőszervi betegsége, ami összefügghet a jelenlegi zavartságával. Az oxigénhiánnyal is magyarázzák. Súlyos az állapota e tekintetben. A kicserélt (!) csípőprotézist az operáló orvos szerint októberben (!) már minimálisan terhelheti. Üldögélni már lehet, járni nem. Legyünk optimisták!
Olyan gondolatok szennyezik a tudatát, amiknek a valósághoz semmi közük nincs.
Szívből örülnék, ha láthatná még az otthonát, ha nem kórházi ágyban végezné.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése