Anyám még mindig kórházban. Egy rövid időre azért kiengedték (Ezt kívántam az előző sötét időszakban, hogy legalább láthassa még az otthonát. Teljesült. Nem fair, hogy csak ilyen rövid időre.), akkor úgy nézett ki, rendben lesz. De nem sikerült a műtét, 2 nap itthonlét után ismét a mentőt kellett hívnom. Nem hittem el, baszki. Azóta minden héttel csúszott lefelé a lejtőn, mostanában ezt már napokban mérem. 3 hónapja ebben élek, de miről is panaszkodnék? Hiszen neki sokkal szarabb volt ez a 3 hónap, végig ágyhoz kötve. Minden orvos máshogy közli az igazságot, én nem vagyok híva a finomkodásnak, ha olvasni kell a sorok között. Ugyan hogyan olvashatnék, mikor az utolsó pillanatban is bízom a csodában? Rorschach-teszt, azt látsz benne, amit szeretnél. Ha akarod, észreveszed hogy nincs esély a túlélésre, ha akarod, reménykedsz. A mai orvos nem szarozott, nyersen megmondta, mire számítsak. Hát, szar volt hallani, ami már amúgy hónapok óta itt ólálkodott a gondolataim közt, de nem engedtem soha elég közel. A rákot egy kva drága gyógyszerrel pár évig szinten tartották, de most már annak sincs értelme. Tegnap még beletukmáltam egy 107 kalóriás görög joghurtot, kanállal tettem a szájába, egyedül nem tudott enni. A morfiumos tapasz teljesen kiüti, de így legalább nem fáj semmije. Pokoli ez az egész. Hónapok óta nézem, ahogy elsorvad és nem tehetek semmit. Ma már nem evett és nem is ivott. Infúzióban kap valami táplálékot, de... Nem értem, mit motyog, nehezére esik formálni a szavakat. Feljebb rángattam az ágyában, ma ennyit tehettem érte. Megismert, de nem tudtunk érdemben kommunikálni. 3 hónapja gombóccal a torkomban élek. De mi ez ahhoz képet, amin ő átmegy? Holnap nyilván még rosszabb lesz. Pokoli ezt még kigondolni is, nemhogy leírni, de a legtöbb, amit kívánhatok neki, hogy gyorsan túl legyen ezen a szaron. A szeretet nem lehet önző. Csak neki legyen jó, bassza meg!
Ez az év a veszteségekről szól. Tavasszal hűséges kutyán hagyott itt, hasonló betegség után. Elvittem Szombathelyre, ami az ország másik vége, de ott volt esély megmenteni. A műtétet nem élte túl. Most anyám fog itt hagyni. Ő az utolsó, még élő családtagom, aztán egyedül maradok. Van pár haver itt-ott az országban, de ennyi. Jelenleg életem legfontosabb sarokköve, hogy bármikor kiszállhatok, ha akarok. Megszűnök létezni, és ez senkinek sem fog feltűnni.
Volt egy nagyon erős gesztusa, amikor épp vért hányt és úgy döntöttek, hogy átviszik a belgyógyászatra. A szomszédos ágyon egy szinte hasonlóan szerencsétlen sorsra jutott asszony volt, akihez a lánya járt látogatni és anyámmal is beszélt néha. Úgy ítélte meg, hogy az egy jó lelkű nő és bármennyire is pocsékul érezte magát, utolsó erejével még bemutatott neki. Persze egyrészt nem értettem a nevét, másrészt sem a nőnek, sem nekem nem az ismerkedés volt a legnagyobb gondja. Nyilván ez így szürreálisan hangzik és eszembe nem jutna beleállni egy ilyen helyzetbe, kellemetlen lenne mindkettőnknek. De ez a gesztus azért belém égett egy életre. Mintha az utolsó leheletével is a jövőmet akarta volna igazgatni. Nehéz vele megértetni, hogy én egyedül is képes vagyok túlélni, nincs szükségem társra. Amúgy meg jó lenne persze, de ez a vonat elment, 45 évesen már nem kalkulálok ilyenekkel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése