Vége

 Tegnap mobilról hívtak este. Férfi hang, kezdi, hogy doktor... és folytatja, hogy honnan hív, és már tudtam, hogy mit fog mondani. "Sajnos szomorú hírt kell közölnöm."
Nagyon fáj, de megkönnyebbültem, hogy neki már nem. Vége a szenvedésnek.
Előbb olvastam valahol egy címet, amiben szerepelt a halál szó. Arra eszméltem rá, hogy már nyugodtan kimondhatom. Eddig kerültem vele a találkozást, nehogy még azzal is idevonzzam. Hülyeség, tudom. Ez csak pótcselekvés, ostoba babona, ami csak arra alkalmas, hogy a saját tehetetlenségemet palástolja annak illúziójával, hogy igenis teszek valamit. Már nincs kiért aggódnom többé. Meg hát lássuk be, nem is olyan rossz dolog, hiszen a halál anyám esetében kegyelmet jelentett. Nem valami jótól fosztotta meg, hanem a tömör kíntól.
Most egy új élet kezdődik, egyedül. Ma reggel az jutott eszembe, miközben a kórházból tartottam hazafelé anyám cuccaival, hogy a karácsonyi töltött káposzta idén rám marad. Szoktam amúgy sütni néha, persze csak ha egyedül vagyok. Nem bírom, ha belepofáznak. Így minden az enyém, a kudarc és a siker élménye egyaránt. Mindig vittem neki a kórházba. Nincs nagy rutinom, amire azt mondják, 20 perc az egész, én 2 órát tuti, hogy elbaszok vele. De a végeredmény mindig ehető. Egész jó. A legutóbbi mézes krémesem osztályon felülire sikeredett.
Itt van róla egy kép... inkább nem. Majd később megosztom, most nem annak van itt az ideje. 9 nap múlva lesz a temetés. Jobb lett volna gyorsabban túlesni ezen is, de ezen sem sikerül. Zsúfolt a temetkezési cég naptára, nagyon sok a halott. Most is megyek temetésre, egy közeli rokonéra. És itt állok majd kurva magányosan ebben a rohadt nagy házban. Furcsa lesz megszokni. De van egy kutyám, ő még szinte gyerek, tele energiával. Sok pozitív töltetet ad nekem.