Kezdjük az oda-, visszaúttal! Budapest-Frankfurt-Seattle, a Lufthansával. A hosszú repülőút nem tesz jót a térdemnek, ez már Tokió felé is bizonyítást nyert, amikor a LOT Dreamlinerének turistaosztályán nyomorogtam végig azt a kb. 10 órát. Márpedig ez is min. 10 órán át tart, emiatt vettem egy nagy levegőt és a premium economyra foglaltam. Persze a Budapest-Frankfurt kis A321-esén nincs ilyen, de azt a kis időt ki lehet bírni.
190 centimmel is kényelmesen kinyújthattam a lábam a B747 ülésében, ami ráadásul szélesebb is, nem kell pl. a karfán a szomszéddal osztoznom. Az osztály üléskiosztása 2-4-2 (2 az ablak mellett, 4 középen, majd 2 a másik ablaknál.), szemben a sima economy 3-4-3 üléseivel.
Most jut eszembe, hogy az előző bejegyzésben már írtam az ellátásról, így ezúttal beszéljenek inkább a képek! :-)
Az ebéd. Valami marhahúsos nokedli. :-)
Leszállás előtt még volt egy kaja. Sült kolbász hagymás, mustáros mártással, ha jól rémlik.
Hazafelé pedig San Franciscoból A380-as gépen, talán még nagyobb kényelemben, legalábbis ami a szélességet illeti. Az ablak mellett ültem, a fal és az ülés közé szinte bármit be lehetett rakni, annyi hely volt. (Ilyesmi economy osztályon elő sem fordulhat.)
Vacsora, szintén marhahús.
Reggeli. Valami rántotta-szerű, némi párolt zöldséggel és paradicsommal. Nem egy nagy durranás.
Talán hasznos infó lehet, hogy aki nem először megy ESTA vízummal az USÁba (Ugyanazzal az útlevéllel.), annak nem az ESTA-sorba kell majd állnia a vámnál (Van ott egy illető, aki úgyis megkérdezi, hogy először lépünk-e be az országba, és a megfelelő helyre irányít.), hanem az amerikai, kanadai sorba és a kioskok valamelyikénél szkennelni az útlevelet, fotót készíteni az utasítások szerint, majd a kinyomtatott fényképes cetlivel lehet tovább haladni a vámtiszthez, ami az ellenőrzés utolsó állomása. Pár kérdést tesz fel, hogy minek mentünk oda, meddig maradunk, stb. és már mehetünk is a poggyászkiadóhoz.
A bőröndömmel aztán a kijárat felé indultam, de azt csak egy kis vonattal lehet elérni. Kis eligazítást kértem egy egyenruhástól, hogy merre találom az autókölcsönzők irodáit: arra. A terminálépület előtt sorban jöttek a buszok, amik a kölcsönzőhöz szállították a népet (ingyenes). Maga a kölcsönző elég laza az eddigiekhez képest. Igaz, csak angliai tapasztalataim vannak e téren. A papírmunka, és a fizetés után jó utat kívánt a pultos. Kérdezem, hol a kulcs? Az autóban, felelte. :O Több cég van egy nagy, közös épületben, mellette egy sokszintes parkolóház, benne a bérautókkal. Minden cég állóhelyei felcímkézve, sima ügy. Aztán a megadott helyen nem találok semmit. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy míg aláírtam, addig ellopták, én meg majd felelhetek érte. :D Ott is van egy iroda-féle, megérdeklődtem, hogy mi a teendő ilyenkor. Megnyugtattak, hogy megvan az, csak másik helyen áll. Meglett, szokás szerint nagyon furcsa volt átülni egy idegen autóba. SUV, ami miatt magasabb az ülés is, mint az enyémben. (Hazaérve meg a sajátomat kellett újra megszokni.)
A telefonomat használtam GPS-ként, első úti cél Snoqualmie. Maga a közlekedés könnyen megszokható, a dupla záróvonal pedig kimondottan hasznos, autósbarát intézmény. Nálunk is bevezethetnének valami hasonlót. Több, mint 2200km-t vezettem ott, és egyszer sem találkoztam olyannal, aki átlépte volna pl. előzés céljából. Emelkedőkön különben van kapaszkodósáv a kamionoknak, ott lehet előzgetni biztonságos módon. Az előnye, hogy nem jön szembe velem másik autó a saját sávomban, mert épp kanyarban támadt kedve előzni. Sajnos ez Magyarországon mindennapos. A sebességhatárokat általában betartják. A nagy, 5 sávos autópályán nem annyira, de nyilván ott is van egy tűréshatár, ami alatt nem bírságolnak, és ezt kihasználják.
Oppsz, éjfél elmúlt. Megyek walking dead-et nézni. :-)
Folyt. köv.
