Mondták is, merre fogom megtalálni az öreglányt, 40 éve minden áldott nap, reggel 9-től este 6-ig ugyanott áll az út szélén, lehetetlen nem észrevenni. Nosza, magamra is öltöttem élesre vasalt márványfarmeromat és az érettségin viselt élénk zöld zakómat, egy utolsó pillantás a tükörbe: dögös! Bepattantam az autómba és meg sem álltam a megadott koordinátáig. Nézek jobbra, nézek balra, hogy közben majd' elütöttem az előttem szaladgáló sánta pulit, de a madám sehol. Hmm. Lehet, hogy kifogtam azt a napot, amikor épp szabadságon van? Vagy táppénzen? Esetleg ügyféllel van? Á, nem! Barátaim biztosítottak róla, hogy már évek óta nem állt meg neki senki. Sőt, amint meglátják az ábrázatát, a gázra taposnak és sietve távoznak.
Tanácstalan voltam. Megálltam és kiszálltam az autóból, hogy jobban körülnézhessek. Közben kortyoltam egyet a kávéból, amit kedves barátaim készítettek nekem az útra. Hirtelen hangot hallottam. Valamiféle tompa nyöszörgésnek tűnt előbb, majd szavakat véltem felismerni. Körbenéztem. Semmi. Iszogatom tovább a még langyos kávémat, erre megint megszólal a hang.
-Van itt valaki? Jöjjön elő, ne szórakozzon! kiáltottam csak úgy vaktában.
-Heeeee... jött a válasz hátulról. Villámgyorsan odafordultam, de csak a kukoricatábla szélén álló madárijesztőt láttam.
-Ki van ott? kérdeztem ismét.
-Hozzám jöttél? érdeklődött az életunt hang a madárijesztő irányából.
Odakaptam a tekintetem megint. Nem hittem a szememnek. A madárijesztőnek mozog a szája és pislog. A kezemben lévő kávésüvegre néztem. Aztán a madárijesztőre, majd megint a kávésüvegre.
-Baszki! Ez a madárijesztő beszél!? Mit kevertek ezek a kávémba??? motyogtam magamban.
Ekkor legnagyobb megdöbbenésemre ez a szakadt alak elindult felém. Rémes látvány volt, kétségtelen. Futottam volna, de a vizuálisan elszenvedett sokktól szinte földbe gyökerezett a lábam.
-Hozzám jöttél? ismételte a rém.
-Öööö, hehe. Tuti, hogy nem. Én egy nagy ku.. vagyis egy igazi öreg harcost keresek.
-Juli! Akkor te Julit keresed! rikácsolta szörnyű hangján, miközben ujjaival elmorzsolta a cigijén a parazsat.
Ez volt az a pillanat, amikor összeállt a kép. Ő az. Pupákfalva legrondább hivatásosa.
-Na, gyere! Hadd nézzelek meg közelebbről! nyekeregte, miközben sántikálva felém araszolt.
-Oké, csak előbb hányok egyet! mondtam, majd illedelmesen elfordulva kidobtam a reggelire elfogyasztott bundáskenyeret.
Méregetett, jobbról, balról, majd levette sztk-keretes szemüvegét és így szólt:
-Hát, igaz hogy 7 éve nem volt bennem hús és állatira ki vagyok éhezve, meg a pénz sem jönne rosszul... De veled még tripla áron se vállalnám! ekképpen szólt, aztán sarkon fordult és vissza bicegett a kukoricatábla szélére.
Én meg nagy megkönnyebbüléssel szállhattam vissza az autómba és meg sem álltam hazáig.
Itt a vége, fuss el véle!
Aki nem hiszi, annak utánajárunk!:-)
