Aranka

Föntről nézve valószínűleg egy felbolydult hangyabolyra emlékeztetett volna a terminálépület érkezési szintje. A legtöbb ember a kijáratok felé igyekezett, mások a szélrózsa minden irányába rajzottak. Népszerű úti célnak számítottak pl. a mosdóhelyiségek, valutaváltók, információs pultok, autókölcsönzők irodái, de az épületszárnyban ajándékboltot, kávézót üzemeltető vállalkozások sem panaszkodhattak a forgalomra. Egyetlen utas nem volt mozgásban. Egy férfi a gurulós bőröndje fogantyújába kapaszkodva pásztázta a tömeget. Az előző járattal érkezett.
Béla. Egy Béla a világ Bélái közül.
Béla gondolatai révén épp egy időutazáson vett részt. Az a nő járt a fejében, akit munkája során ismert meg. Nos, a megismerni talán túlzó kifejezés, hiszen ez az ismeretség tökéletesen egyoldalú volt. Legalábbis egyelőre. Miatta jött ugyanis ide. Fürkésző tekintete mindenhol őt kereste, s most hogy az ő városában van, az az érzés kerítette hatalmába, hogy szinte bármelyik pillanatban összefuthat vele. Persze józan ésszel könnyen belátható volt, hogy ennek az esélye legjobb esetben is 2 millió az egyhez. Csakhogy Bélánkat olyan erők vezérelték ide, melynek fölött semmilyen hatalommal nem bírt holmi józan ész. Szinte minden nőben őt véli felfedezni, és minden alkalommal rendkívüli csalódottság uralkodik el fölötte, amikor ráeszmél tévedésére. Az ide vezető repülőúton egy meglehetősen kínos szituációba is belekeverte magát, amikor is egy vékony, hosszú hajú férfire hitte azt, amíg az meg nem fordult. Még órákkal az eset után sem biztos benne, hogy meggyőzően sikerült kimagyaráznia magát a félreértésből.
Az egyetlen dolog, ami megnyugtatta, az a nővel kapcsolatos ábrándozása volt. Számtalanszor elképzelte már, milyen lesz az első találkozás, mit fog neki mondani, s erre a nő mit fog válaszolni, és a folytatás úgyis mindig az, hogy átölelik egymást. Oda-vissza végigzongorázta kettejük közös jövőjét is. Volt rá ideje. Másra mostanában nem is hagyott.
Az egész azzal kezdődött, hogy Béla állást kapott a legnagyobb internetes szolgáltatónál, a Kuglinál ( ;-) ). Az ő feladata lett az úgynevezett döglött bérlemények (Régóta inaktív blogok, weboldalak, kép- és videótárak, stb.) azonosítása, bérlőjük felkutatása (Amennyiben ez lehetséges.), végül a bérlemények további sorsának rendezése. Ez többnyire az érintett webes felületek végleges törlését jelentette, amivel egyrészt helyeket szabadított fel a szervereken, másrészt csökkentette a virtuális szemét mennyiségét. Az egész műveletet egy erre a célra kifejlesztett algoritmus végzi, de bizonyos esetekben igényel némi nyomozómunkát is. Egy ilyen alkalmával irányult rá a figyelme a NŐ blogjára. Véletlenül beleolvasott, majd azon kapta magát, hogy már napi rutinná vált, minden szabadidejében a nő bejegyzésein csüngött.
Béla arra eszmélt, hogy fázik a lába. Kellemesebb időjáráshoz öltözött, amikor magára kapta kedvenc háromnegyedes nadrágját, szandálját, és fehér frottírzokniját. Fáradtan, de töretlen lelkesedéssel indult el a kijárat felé.


Folyt. köv.
Vagy nem. :D

Twin Peaks

Szeretett tévésorozatom helyszíne, egy kitalált kisváros Washington államban, Seattle mellett.
Következő úti célom. Legalábbis a legesélyesebb. A terv Seattlebe repülni, bérelt autóval felkeresni a főbb forgatási helyszíneket. (Egymáshoz közel helyezkednek el.) Egy éjszaka valami olcsó hotelben, másnap a bérautóval irány dél. Kaliforniában első jelentősebb látnivaló a Redwood Nemzeti Park mamutfenyői, utána néhány (Számomra érdekes.) múzeum is útba esik, majd érkezés San Franciscoba. Golden Gate híd, városnézés, még pár múzeum. Ez néhány napnyi elfoglaltság, közben leadni a bérautót, majd egy belföldi járattal vissza Seattlebe, és onnan haza, Európába. Ez így elég bonyodalmasnak tűnik, úgyhogy egyelőre csak költségvetést tervezek, látnivalókat keresek. Mellesleg San Franciscoban is van egy Twin Peaks nevű helyi. Két domb egymás mellett (Műholdas nézetben egy ledobott melltartóra hasonlít. El is neveztem San Franciska csöcsének. :D), ahonnan pazar kilátás nyílik a tágabb környékre.
Egyedül nem lesz annyira jó, pláne a hosszú autóút miatt. Ez közel 1000km a nyugati parton. Viszont a mamutfenyő-erdőről láttam képeket, és le lettem nyűgözve. Muszáj magamba szippantanom az ottani levegőt. :-)

Útvesztő 1.

A világ legrosszabb autós navigációjáról elnevezett filmben egy rakás fiJatal játszik hajótöröttet, csak itt tenger helyett áthatolhatatlan labirintus veszi őket körül. Nappal két futárnak nevezett csávó szaladgál a járatokban, de mielőtt leszáll az est, vissza kell érniük a tisztásnak nevezett helyre a többiekhez, mert a kapu bezáródik, és a kint rekedtekre autó-méretű robottarantulák vadásznak, amikről később kiderül, hogy csak skorpiók (Azok meg ugye minél nagyobbak, annál ártalmatlanabbak. De nem ebben a filmben!). A krónikus adrenalinhiányban szenvedő újonc az utolsó pillanatban átpréseli magát a záródó falak közt, hogy éjszakára fellógassa az afroamerikai törzsfőnököt, akit korábban fejbe szúrt a megaskorpió. A siratóként emlegetett 6 lábú mechanikus gyilkosok közül is sikerül egyet szétlapítania. Másnap hivatalosan is beveszik az épp súlyos létszámhiánnyal küzdő futárcsapatba. Az új góré megmutatja neki a 3 év alatt titokban épített makettet, mely részletes mása az őket körülvevő útvesztőnek. Igazi mérnöki bravúr lehet, ha a minden éjszaka változó labirintus újításait is le tudja követni. Különben mi értelme lenne egy olyan 3D térképnek, ami másnap reggelre elavul? :D
Rövidesen újabb részét fedezik fel a helynek, ahol első ránézésre is milliárd dolláros apparátust vetnek be 2 tinédzser megizzasztására. Egy Truman Show 2.0-át sejtek a háttérben. :-)
Miután az egész falu felkerekedik, bejutnak a Big Brother stúdiójába, ahonnan végig megfigyelték őket, és egy videóüzenetben felvázolják nekik az előzményeket, melyek a világvégéhez vezettek. Van itt a felperzselt Földtől zombijárványig minden, csak hogy biztosra menjünk.
Az viszont nem derül ki, kik építették azt a városnyi betonmonstrumot, ami a történet helyszínéül szolgál, ha előtte már lezajlott két olyan esemény, melyek egyenként is súlyosan megtizedelték a Föld lakosságát.

Egy veréb élete

Ennyi volt a fizetség a ma délutáni bevásárlásomért, amiben egyébként semmi létfontosságú elem nem volt, ami ne ért volna rá holnapig.
Hazafelé jövet ugyanis az út közepén állt egy veréb (Nagyon idegesítő szokásuk.), és mivel nem repült el előlem, úgy döntöttem, átmegyek fölötte (Ha marad, semmi baja nem esik.), de mégis elrepült, pont a kerék alá. A tükörben láttam a maradványait. Legalább nem szenvedett. Csak egy veréb, de az is csak egy élet. Elgondolkodtató, hogy ért-e ennyit a kibaszott bevásárlásom. A válasz: nem!

Csernobil: Bevállalod?

A facebook feldobott egy hirdetést, amiben egy szállásközvetítő cég reklámoz csernobili túrát. 3 csillagos kijevi szállodákból már 2 óra alatt elérhető a Zóna. "Ti bevállalnátok egy csernobili túrát? Néztétek a sorozatot?" Írják a posztban. A nyomaték kedvéért egy sugárveszély piktogram is helyet kapott a mondat elején, meg néhány ukrán zászló.
Beleolvastam a kommentekbe. (Nagyon rossz szokásom.) Azon vitatkozik a sok önjelölt szakértő, hogy hol, mekkora sugárdózist kap az ember, veszélyes-e, vagy nem Pripjaty és környéke jelenleg. Poénkodnak, csernobilos mémeket osztanak meg, rengeteg a röhögő-szmájlival "díjazott" hozzászólás.
De olyat eddig egyet sem olvastam, ami helyretenné ezt az egészet. Jó, most jön az önkéntes kritikus főproli a nagy orrával, és ebbe is beleüti. Oké.
Kezdjük! 33 évvel ezelőtt emberek százezrei élték ott át a poklok poklát, olyan áldozatokat hoztak többek közt ezekért a vicceskedő kommenthuszárokért is, akiknek egy része talán még nem is élt akkor, amit a mai generációról alig tudnék elképzelni. Lehet, hogy viccesek ezek a mémek, de ízléstelenek, tiszteletlenek.
Ha olyan munkám lenne, ami odaszólít, elmennék az erőműhöz. De turistaként, hogy pózoljak, szelfizzek azon a helyen, ahol annyi ember sorsa vett tragikus fordulatot, annyira idegen tőlem, mintha azt kérdeznék, lenne-e kedvem kefélni egy síremlék tetején. Ez kegyeletsértő, tiszteletlen, és ízléstelen. Lehet, hogy ezt az érzést az HBO sorozata erősítette fel bennem ennyire, de ez van most bennem.Ezeknek egy nagy része így, vagy úgy talán látta az HBO Csernobil c. sorozatát. És semmilyen nyomot nem hagyott bennük, a legcsekélyebb érzést sem váltotta ki belőlük. Ennél nyersebben pedig aligha lehetne érzékeltetni azt a sok szenvedést és tönkretett életet. Mégsem marad más utánuk, csak röhögcsélő prolik, viccesnek szánt sugárzós mémek. Persze, min csodálkozunk, amikor ennél a mai generáció számára sokkal átélhetőbb, hétköznapibb tragédiák is csak röhögő-szmájlikat érnek?
Zuhan a morális és erkölcsi nívónk, és amikor azt hisszük, nincs már lejjebb, akkor még tovább zuhan. Ez a végtelen zuhanás a szakadék alja felé (Ahová sosem fogunk leérni.) a mi poklunk.

Noé bárkája

Teljes érdektelenségbe fulladt annak az idegennek a bejelentése, aki saját bevallása szerint nem ehhez a világhoz tartozik. A többség tudomást sem szerzett az egészről, de akadtak néhányan olyanok is, akik hittek neki, miszerint az egész univerzum egy szimuláció, egy digitális menedék, amolyan virtuális Noé bárkája, mely egy "pendrive-ra" van feltöltve, az pedig ennek az illetőnek a kulcstartóján fityeg jelen pillanatban is. A jövevényt lenyűgözte a mesterséges világegyetem mérete, benne a sok milliárd önálló tudattal, de biztosította őket arról, hogy mindez egy ping pong labda-méretű eszközben létezik. Általában csak az összeesküvés-elméletekkel foglalkozó műsorok tettek róla említést, de kommentálni sem pro, sem kontra nem kívánták azokat a kijelentéseket, hogy pl. az ismert világ évmilliókkal ezelőtt megsemmisült.
A "pendrive", mely valójában egy szinte sérthetetlen anyagból készült miniatürizált szerver, rajta az összes ember tudatának digitális másolatával azóta sodródott a végtelen űrben. Csodával határos, hogy egy másik civilizáció tagja rátalált. Az meg, hogy csatlakoztatni is tudta saját tudatát, már egyenesen a lehetetlennel határos bravúr volt a feltételezhető technológiai inkompatibilitás miatt.
Végül csalódottan szakította meg a neurális interfész működését, ami közvetlen kapcsolatot biztosított agya és a szerver között. Leakasztotta a minivilágot rejtő kristálygömböt kulcstartójáról, vetett rá egy búcsúpillantást, majd egy vállból indított dobással a szemetesbe vágta.
-Köcsögök... -tette hozzá. A minivilágban élők kinevették, kigúnyolták. Még az is megfordult a fejében, hogy egy kalapáccsal összezúzza a gömböt, de már nem volt gusztusa az ételmaradékoktól ragadós, lucskos szemetes vödörben turkálni.

;-)

Tökjó Tokió rovatunk jelentkezik: Fukagawa Edo Múzeum

Tokióban található, metróval jól megközelíthető, az állomástól csak néhány perc gyalog. Az épület egy valószínűtlenül kis utcán keresztül közelíthető meg. Ha a telefonom nem erőlteti, hogy arra kell menni, tuti hogy visszafordulok azzal, hogy eltévesztettem a kerületet. :-)
A kiállítás középpontjában egy Edo-kori városrész életnagyságú másolata van. A megvilágításnak köszönhetően bizonyos időközönként váltják egymást az éjszakák és a nappalok. Néhány primitív állatrobot is van, amik hangot adnak ki és mozognak. A tetőn (1. kép.) pl. ott egy macska, ami néha felemeli a fejét és nyávog egyet.
Minden épület be van rendezve, cipő levétele után belülről is látogathatók. Én nem terrorizáltam ilyesmivel szegényeket. :D
Szerintem rendkívül hangulatos a házak között járni-kelni, különösen az éjszakai fényeknél. Emellett más termekben egyéb tárgyakat állítottak ki, de van egy ősi manga képregénygyűjtemény is, azt viszont nem lehet fotózni.