Az elveszett Föld (Az Egyedül a Földön alternatív folytatása) ;-)

Ágoston arra eszmélt, hogy tehetetlenül sodródik valami felfoghatatlan, megfoghatatlan... valamiben. Sőt, ahogy így elgondolkozott, még abban sem volt igazán biztos, hogy sodródik. Egyelőre annyiban maradt önmagával, hogy bizonyosan ébren lehet,koromfekete sötétség veszi körül és nyomasztó csend, ám saját testét tökéletesen megvilágítva látta és lélegzését is jól hallotta.
-Vrrráááhhuuuu! -törte meg a csendet valahonnét, hátulról hallatszott.
Ágoston összerezzent. Próbált valahogy megfordulni, de mivel a semmi közepén lebegett, támpont híján ez igen nehézkes volt.
-Na, ez kapitális tüsszentés volt... -jegyezte meg egy férfihang, aki amolyan 60 év körülinek tűnt.
-Halló! Más is van itt? -érdeklődött Ágoston, miközben vadul kapálózva próbált saját, függőleges tengelye körül elfordulni.
-Vagyunk egy páran... -sóhajtott fel egy fiatalabb női hang, valahol Ágoston feje felett, úgy 10-20 méterrel. Felnézett, ez éppen nem esett nehezére. A nő valóban ott lebegett, pontosan fölötte, arccal lefelé.
Mosolyogva integetett Ágostonnak.
-A rohadt életbe! Most kezdek zavarba jönni. -kezdte. -Álmodom, vagy ez a valóság?
-Biztos lehet benne, hogy nem álmodik. De itt senki sem tudja, mi történt. -szólalt meg egy újabb hang, ezúttal lentről. Ágostonnak sikerült szemügyre vennie. Egy középkorú férfi volt, akibe egy nő kapaszkodott. Talán a felesége lehetett. Mindketten pizsamát viseltek. Ágoston meglepetten húzta fel a szemöldökét.
-Mi a fenét bámul? -vonta kérdőre a pizsamás nő.
-Miért vannak maguk pizsamában? -érdeklődött.
-Sokan vannak még így, már amennyire eddig elláttunk itt. -felelte legyintve.
Ágoston körbenézett. Időközben sikerült egy fél fordulatnyit megtennie, így már sokkal több embert látott, akikről eddig fogalma sem volt. Valóban pizsamát, hálóinget viseltek legtöbben. Néhányan ismerősek voltak számára. Szomszédok. Lassan kezdett leesni a tantusz. Bármi történt, az az egész lakónegyeddel történt, vagy legalábbis a lakókkal.
-Örülök, hogy vannak ismerős arcok is. -jegyezte meg Ágoston, s ahogy tovább rúgkapált a nagy forgolódásban, egyszer csak beleakadt a keze valakibe. Hátratekerte a fejét, amennyire csak tudta. Egy fekete ruhás férfi lebegett éppen mögötte, de neki keresztben állva.
-Ó, bocsánat, nem vettem észre, hogy itt van. -kért elnézést.
-Hja, még szép. -felelte pökhendien.
-Ágoston. -nyújtotta kezét. Az imént, ahogy hozzáért ehhez az illetőhöz, sikerült némi lendületet nyernie és végre teljesen megfordulnia. Döbbenten vette tudomásul, hogy számos ismerős arc van a tömegben. Ezek bizony a szomszédai, kb. pont ugyanabban a térbeli elrendezésben, ahogy a lakásaik voltak a házban.
A fekete ruhás férfi nem viszonozta a bemutatkozást, inkább zavartan elfordította a fejét.
Ágoston fejében végre összeállt a kép. Ha azok, ott a szomszédai, akkor ki a fene ez az idegen fickó, fekete ruhában?
-Vigyázzon azzal az emberrel! -jött a figyelmeztetés kicsit messzebbről. Talán egy másik ház lakója lehetett.
-Pofádat befogod! -szólt rá a fekete ruhás, öklét rázva próbálta fenyegetni az iménti hang gazdáját.
Ágostonnak ekkor feltűnt, hogy kesztyűt visel. Fekete ruha, kesztyű, idegen pofa és mindez éjjel... Legalábbis feltételezhetően éjjel.
-Láttam, amikor bemászott az erkélyen keresztül.
-Hé! Maga betörő? Mit keres az én lakásomban? -kérte számon Ágoston.
-Ez nem a maga lakása. Ez a nagy büdös semmi. -felelte pöffeszkedve, aztán egy nagy lendülettel ellökte magát Ágostontól és tovább lebegett. Kis idő múlva eltűnt a sötétségben.
-Ellopták alólunk a Földet. Ez van. -elmélkedett egy idősebb alak. -Valahol a bolygó is megvan, csak mi hiányzunk róla. Majd feltűnik valakinek, hogy nem vagyunk ott. Kivéve, ha mindenki itt van, ebben a sötét valamiben.

:P

A találmány

-Jó napot! -emelte meg keskeny karimájú keménykalapját Béla. -Én a találmányomat szeretném prezentálni.
A takarítónő abbahagyta a felmosást és a jövevényre nézett. Hosszasan méregette, majd csípőre tette a kezét és éles, szinte fülsértő hangon közölte, hogy őt ugyan nem érdekli, milyen ügyben jött, de erre nem jöhet, mert éppen most mosta fel a követ. Jöjjön vissza holnap reggel, vagy menjen a másik folyosón, ami még nem vizes.
-De kérem én szabadalmi ügyben keresek egy bizonyos... -folytatta meglepetten Béla, de az asszony a szavába vágott.
-Itt úgyse jössz át! -vágta rá ellentmondást nem tűrően.
Béla közben észrevette, hogy pont a megfelelő iroda előtt áll, így bekopogott az ajtón és meg sem várva, hogy kiszóljanak, "szabad", máris betolakodott.
-Segíthetek valamiben? -nézett fel vékony keretes szemüvege mögül a hivatalnok, aki egy vaskos papírköteg lapozását hagyta félbe a váratlan vendég miatt.
-Ööö, hogyne. Jó napot! Én .... Béla vagyok. Bocsássa meg, hogy nem jeleztem előre érkezésemet, de halaszthatatlan az ügy. Bizonyosodjék meg róla a saját szemével! -ecsetelte Béla.
A hivatalnok feljebb húzta szemöldökét, majd egy fáradt sóhajtás kíséretében beljebb invitálta ezt a tolakodó alakot.
-Foglaljon helyet... Nos, hallgatom. -intett az asztala előtt álló üres szék felé.
-Köszönöm, inkább állnék. Eleget ültem az omnibuszon. Magunk közt szólva, borzasztó kényelmetlen.
A hivatalnok szó nélkül intett, térjen a lényegre. Unott ábrázata elárulta, hogy jelen pillanatban a háta közepére sem kívánta volna ezt a hogyishívják Bélát.
-Olyan dolgot találtam fel, ami megváltoztatja a világot. -kezdte Béla.
-Aha... És mi lenne az? -érdeklődött szkeptikus hangon a hivatalnok, amint hátradőlt nyikorgó székében.
-Íme! -S azzal Béla előhúzott a zsebéből egy villanykörtét.
A szabadalmi hivatalnok még feljebb húzta szemöldökét, de arca továbbra sem mutatott semmiféle komoly érdeklődést.
-Ez egy villanykörte. Ez bejegyzett találmány. -próbálta lehűteni Bélát.
-Ez egy különleges villanykörte. -lelkendezett Béla.
-Valóban?
-Nézze! A legjobb, ha működés közben látja. Lényege, hogy fényes nappal kell használni. -magyarázta Béla.
-Fényes nappal? -mosolyodott el a hivatalnok. -Mi az ördögnek, már elnézést...
-Csak becsavarjuk a foglalatba, felkapcsoljuk a kapcsolóját és sötét lesz.
A hivatalnok éktelen röhögésben tört ki.
-Egy vi... hahaha egy villanykörte... ami sötétet csi... hahaha -gúnyolódott rajta a hivatalnok.
De abban a pillanatban Béla felkapcsolta a sötét villanykörtét és az irodában koromfekete sötétség lett.
-Te jó isten! Semmit sem látok! -a pánikba esett hivatalnok össze-vissza tapogatózott, valami csörömpölő dolgot még le is vert valahonnét, amire aztán benyitott a takarítónő is az ajtón, hogy meglássa, mi lehet ez a lárma. De legnagyobb meglepetésére nem a fény szűrődött be a folyosóról, hanem a sötétség szűrődött ki az irodából. Ijedtségében be is vágta az üvegajtót.
-Na? Na? Mit szól? Szenzációs, mi? -kérdezgette Béla a hivatalnokot.
-Elképesztő, valóban. De most már kapcsolja le, mielőtt mást is leverek itt, a sötétben! -felelte a hivatalnok.

;-)

Déja vu

-Megközelítem a légkört. -a kormányos hangja némi feszültségről árulkodott, bár ez külső szemlélő számára fel sem tűnt volna. A legénység tagjai azonban a több éves közös munka után már ismerték egymás minden rezdülését.
-Nyugtázom. -felelte a kapitány. Egy negyvenes éveiben járó szakállas pofa, akinek érces hangjából semmiféle, az ő pozíciójában elvárható bölcsesség nem áradt. A csapata viszont tisztában volt vezetési képességeivel és megbízott kapitánya döntéseiben.
-Belépési szög optimális. A hőpajzsok bírják. -továbbította a kormányos a műszerfal kijelzőjéről frissen kapott adatokat. A fülkében félhomály volt, csak a kisebb, nagyobb ledmonitorok, kapcsolók, állapotjelzők fényei tükröződtek emberünk szemében, egészen addig, míg a hajó a bolygó felé nem fordult és fülke ablakát félig ki nem töltötték az alattuk elsuhanó zöld, sárga, fehér foltok. Erdők, sivatagok, sűrű felhőrétegek.
-Jelenlegi pályánk alapján 45 perc múlva érjük el a jel forrását. -szólalt meg az oldalt ülő tudományos tiszt.
A légkörbe való belépés szöge alapvető fontosságú volt, s ez bár hosszabbá tette útjukat, egyben biztosította, hogy ne égjenek el a súrlódástól, miközben többszörös hangsebességgel vágnak maguknak utat az egyre sűrűsödő légrétegekben.
-Legyen rajta, nehogy elveszítsük! -utasította a kapitány a navigációs tisztet.
Földi űrhajó még nem járt ilyen messze az otthontól. Ezért is fontos utánajárni, hogyan sugározhat valami a bolygó felszínéről standard vészjelzést, a földi flotta azonosítójával. Mivel minden próbálkozás a kapcsolatfelvételre sikertelennek bizonyult, a kapitány a leszállás mellett döntött.

A tervezett idő alatt érték el a jel forrását. A kormányos körözött pár percig a terület fölött, de a vizuális megfigyeléstől nemhogy nem lettek okosabbak, de kezdett a dolog egyre rejtélyesebbé válni. A földi vészjeleket sugárzó valami egy hajóroncs volt, mely a felismerhetetlenségig össze volt törve, s ami igazán különös volt, hogy nagyon réginek tűnt. Mintha már évtizedek óta harcolna a természet erőivel, ott a füves puszta közepén. Több darabján keresztül fák törzsei furakodtak keresztül.
Az emberiség csak 3 éve képes csillagközi utazásokra és hivatalosan legalábbis még sosem hagyta el földi hajó a naprendszert, egy 230 fényéves utazás pedig teljesen kizárt volt egészen mostanáig. Ám ez a hajóroncs mégis itt van, ráadásul évtizedek óta.
-Szálljunk le 100 méterre a roncsoktól! -adta ki a parancsot a kapitány.

Sima landolás volt. A leszállótalpak néhány centire a talajba süppedtek. Kinyílt a hajó zsilipajtaja. Két szkafanderes alak lépett ki, egyikük kezében egy olajzöld doboz volt olcsó, a hadseregnél elterjedt vászonhevederrel ellátva. Kezelője rövid pillantást vetett a kijelzőjére, aztán másik kezét előre nyújtva mutatta az irányt a másiknak.
-Na? Mit szól? Ezek már vagy 50 éve itt rohadnak. -mutatott körbe a kapitány a szerteszét heverő fémdarabokon.
-Arrafelé még több van. Kapitány! Ott egy nagyobb darab. -kiáltott fel a műszeres.
Mindketten elindultak, hogy közelebbről szemügyre vegyék.
-Lehetetlen. Ez lehetetlen. -a műszeres egyre csak ezt szajkózta.
-Kiver a víz. Földi ez a madárka, semmi kétség. Hogy jutott el ilyen messzire? -morogta a kapitány az orra alatt.
-Én már semmit sem értek. -szólalt meg a műszeres. -Nézze! -s azzal egy darab lemezt tolt a kapitány orra elé. -A lajstrom...
-Mi van vele?
-NN-10022. Ugyanaz, mint a miénk. -értetlenkedett a műszeres.
-Hogyan??? Nem lehetséges, hogy a miénkről esett le? -kétkedett a kapitány.
-Úristen! -kiáltott fel a műszeres. -Megvan a legénység. -csontokra mutatott.
A kapitány lehajolt és a száraz talajba félig beágyazódott csontvázon megpillantotta a dögcédulát. Legalább megtudjuk, kik voltak. Gondolta. A kis fémlemezkéről a szkafander kesztyűjével próbálta levakarni az évtizedes koszt. Végül a felirat olvashatóvá vált.
Hirtelen térdre rogyva találta magát, mert amit arról a lemezről leolvasott, az minden fizikai erejét elvette. A saját neve volt az.
Műszeres társa is talált még egy dögcédulát. Egyik társa neve szerepelt rajta.
-Mi folyik itt? -kérdezte magában.
A kapitány erőt gyűjtött és ránézett.
-Ha ezek itt mi vagyunk, akkor kik szálltak le 20 perccel ezelőtt... Kik? Mik vagyunk mi?

...

-Megközelítem a légkört. Hmm. Déja vu fogott el. -mondta a kormányos.
-Én is úgy érzem, mintha ez már megtörtént volna. -felelt a kapitány. -Irány a jel forrása!
-Belépési szög optimális....




...és ez így megy már 50 éve.




Kösz az ihletet Zip-nek.

Kalandos randevú :-)

-Nagyon szúr az oldalam! Nem bírom tovább... -lihegte Aranka, miközben próbált olyan gyorsan futni, ahogy soha addigi életében. Irodai munkája és mozgásszegény életmódja miatt azonban a maga mögött tudott 50 méter is egy valóságos ultramaratonnak tűnt számára és ezen az sem segített, hogy magassarkú cipőjét időközben kezében vitte.
-Tarts ki! Mindjárt elérjük a kocsim! -kiáltott hátra a valamivel Aranka előtt rohanó Béla. Ő sem volt egy született atléta, de ha megvan a motiváció, bárki képes kimagasló teljesítményekre. Legalábbis önmagához képest.
Néhány méterre lemaradva két pincér szedte a lábait. Fekete nadrág, fehér ing és nagyon dühös tekintet.

De, hogy a történet érthető legyen, tekerjük vissza az ezt megelőző percekre!

-Szerintem ide beülhetnénk. Kávé, süti mellett beszélgethetünk. Hmm? -javasolta a középkorú férfi a mellette lépkedő nőnek, miközben idegesen tekergette a zakója gombját. A nő is izgatottnak tűnt, de egy mosolyt erőltetett arcára és biccentett.
Mindketten beléptek a kávézóba, ahol kellemes, halk zene szólt. Minden asztal szabad volt, így tudtak válogatni, hová üljenek. A nő cipőjének hangos kopogása bejárta az egész helyiséget. Ebben a pillanatban egy fehér inges pincér toppant eléjük.
-Á, jónap... -kezdte Béla.
-Köszönni ki fog? -szakította félbe a pincér.
-De én... -magyarázkodott Béla, hiszen épp köszönni akart volna, ha az nem vág közbe.
-Na jól van, üljenek le a ketteshez... -morogta végül és elment a pult mögé.
-Ez a pincér csiszolhatna a modorán. -jegyezte meg suttogva Aranka.
-Megnézheti majd, mennyi borravalót kap. -felelte Béla bosszúszomjasan.
-De melyik a kettes? -nézett körbe a nő tanácstalanul.
-Csak nem gondolod, hogy oda fogunk ülni, ahová ez a piperkőc mondja? -felelte Béla.
...
-Te, ez nem jön ide? Vagy azt várja, hogy mi menjünk oda? -tért el kicsit a nő a beszélgetés addigi témájától, miután már vagy negyed órája várták, hogy rendelhessenek.
A férfi háttal ült a pultnak, de fejét arra fordítva kereste a pincért, aki épp őket bámulta a pult mögött, ölbe tett kézzel.
-Elnézést... Ööö, rendelnék, ha szabad. -fordult hátra a széken.
A pincér grimaszolt egyet és lomha léptekkel elindult az asztaluk felé.
-Na végre... -motyogta a nő kissé durcás fejjel, amint megállt mellettük a fehér inges.
-Parancsol? -förmedt rá Arankára a pincér. A nyomaték kedvéért kezét is csípőre tette.
A nő zavarba jött. Azt gondolta, hogy majd a pincér fogja magát elszégyellni. De nem így történt.
-Tájékoztatom önöket, hogy mindenre felárat számítunk fel attól függően, hogyan kérik azt. -kezdte a pincér.
-Hogyan? -nézett rá értetlenkedve Béla.
-Példa. Két kávét! 1500Ft, Két kávé lesz! 1300Ft, Kérek két kávét! 1000Ft, Kérek szépen két kávét! 800Ft. Értem? -oktatja a pincér.
-Hát ez hallatlan! -háborodott fel a férfi.
-Ki van írva a bejáratnál, csak el kéne olvasni... -bökött fejével az ajtó irányába.
-Mi pedig most távozunk! Aranka, kedves! Indulunk. -nézett a nőre és felállt a székről.
-Azt akarod mondani, hogy fölöslegesen fáradtam ide a pulttól? Hogy nem vesztek semmit? -vonta kérdőre a vendégeket a pincér. -Tibi!!! Ezek nem akarnak fizetni. -kiáltott hátra.
-Mi a fa@sz? -hallatszott az ajtó mögül egy rendkívül ellenszenves hang.
-Futás! -kiáltott Béla a nőnek, azzal megragadta a kezét, a másik kezével fellökte a pincért és mindketten nekiiramodtak a sétálóutcának.

:D

Új autó :-)

Facebook-on megosztottam az új autómról pár képet. Egy ismerősöm hozzászólásban biztatott, hogy meglesz az jövőre. :D Ez így elég vicces, de elgondolkodtatott. Mi lesz, ha ezeknek leesik, hogy már megvan? (Legalábbis befizettem az előleget és 10 napon belül elhozhatom.) Meggyűlölnek érte? Titkoljam el, hogy vittem valamire legalább anyagi téren, ha családdal még nem is büszkélkedhetek? Milyen világban élünk? Ünnepelt tévésztárok lehetnek semmit nem csináló szarjankók és díszpicsák pusztán azért, mert visszaverik a fényt. Én több év munkájának eredményeként megvehettem azt az autót, amire vágytam és mostantól a bokrok közt kell vele közlekednem, szégyenkezve, hogy van, nehogy egyes ismerősök szemmel verjenek miatta? A szomszédokkal most épp beszélőviszonyban vagyok. De, ha meglátják, megint nem fognak köszönni, az kurvaélet! :D

Közben meg egy szentimentális fasz vagyok, mert a mostani autómat még elvittem olajcserére és először a legolcsóbb olajat akartam neki megvenni, de összeszorult a szívem miatta és inkább egy jobbat vettem. Bizony őszintén remélem, hogy az én hűséges társam jó gazdára lel majd. :-(

Kiegészítés:
A bürokrácia malmai kibaszott lassan őrölnek. Jelen állás szerint minimum 7 napra vagyok az új autómtól. Minden héten elpofázzák, hogy már csak 1 hét és vihetem. Unalmas ez a játék ennyi pénzért...

Kávéház 5

-Nem unod még ezt? Szerintem kibaszottul gyerekes. -hordta le Rezső legjobb barátját, Bélát.
-Sejtelmem sincs miről beszélsz. Je, hogy erről. Nem éll széndékomben hesznélni e b-betű előtti betűt és e vele kezdődő szeveket is henyegolni fogom. -felelte Béla sértődötten.
Amióta Aranka azt tette vele abban a kávéházban, szinte teljesen kifordult magából. Elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, el fogja felejteni azt a nőt. Minden a-betűt száműzött kommunikációjából, mellyel környezetének idegeire ment. Az Aranka nevet pedig ajánlatos volt ki sem mondani előtte, sőt ha valahová le volt írva, azt azonnal el kellett tüntetni Béla szeme elől, hiszen csak az istenek tudhatják, hogyan reagált volna.
-Már lassan 2 hete, hogy Ara... -kezdett bele Rezső nagy lendülettel, de szerencsére még időben féket kötött a nyelvére.
-Ki ne mondd!!! -figyelmeztette ingerülten Béla.
-ööö, szóval az A-val kezdődő nevű nőszemély. Hogy azt tette veled. -folytatta Rezső, immár sokkal óvatosabban körülírva a tényállást.
-Ó, hogy ez? Ez? EZ? Ugyen, mér rég nem érdekel ez e picse. -legyintett Béla. 2 hete így élt és már szinte ő maga is elhitte, amit folyamatosan sulykolt magába, miszerint Aranka már egy cseppet sem érdekli őt.
-Na, ezt figyeld! -váltott témát Rezső, miközben a telefonját bújta.
-?
-Meghalt egy nő, miután rosszul lett és az orvosok félrekezelték. -hüledezett Rezső a hírt olvasva.
-Szer ügy. Biztos, velekinek a velekije volt ő is... -próbált együttérzést mutatni Béla.
-Itt történt, a szomszéd utcában. Szegény csak 35 volt. -folytatta Rezső.
Bélának azonnal Aranka jutott eszébe, akire pont ráillik ez a (kissé felületes) személyleírás. Összeszorult a szíve a gondolattól.
-Aranka... -suttogta Béla, kezével az asztalon álló rumos poharat kutatta.
-Mi? Ara... izé, szóval már ki lehet mondani? -kérdezte Rezső.
Béla nem tudott szóhoz jutni.
-Arankát láttam egy órája a villamoson. -nyugtatta Rezső a barátját.
Béla szívéről tonnás szikla gördült le. Tehát Aranka él és virul. Béla pedig mintha semmi sem történt volna, folytatta...
-Kérlek, ne említsd többé ezt e picsét előttem! -szólította fel Béla.
-Baszki, te reménytelen vagy... -azzal ledobott egy ötszázast az asztalra és távozott.

:-)

Kávéház 4.

-Na végre. -tátogta Rezső, két kezével az asztal fölött hessegető mozdulatokkal biztatta Béla barátját, mikor az tanácstalannak tűnő arckifejezéssel néha hátranézett, hogy menjen csak tovább, egyenesen Arankához. A nő semmit sem sejtve sütkérezett a délelőtti napfényben, aminek utolsó sugarai még éppen elérték azt a sarkot, ahol kávéját nap, mint nap elfogyasztja.
Béla ismét megtorpant. Itt az idő, most kell eldöntenie, hogy odamegy-e hozzá, vagy sem. Elege van a csendes vágyakozásból, a lopott pillantásokból és a fölöslegesen itt töltött órákból, amikor hiába várta az ő Arankáját, nem jött.
-Na jó. Most lezárom ezt az ügyet. Vagy folytatom. Vagyis elkezdem. Igen, ez lesz a jó. Baszki, még át sem gondoltam, mit mondok neki. Ez jellemző. Már csak az hiányzik, hogy leblokkoljak. Egyébként is tudom, milyen ő. Nem szabad hagyni szóhoz jutni egészen addig, míg el nem mondtam, amit akarok. Oké, ez lesz a stratégia. Ráborítom a vallomásomat, mint egy dömper. Hehe, csak győzzön kikászálódni alóla. Nem mondhat nemet. Régen olyan jól kijöttünk, ez a történet kész van, kettőnkre szabták. -győzködte magát Béla.
Kegyetlenül zakatolt a szíve, mikor megállt a nő asztalánál.
-Helló Aranka!
-Sziaaa! -a nő mosolya őszintének tűnt, mikor Bélára nézett.
-Csak láttam, hogy itt vagy és gondoltam, köszönök. -magyarázkodott a férfi.
-Komolyan? Nem vettelek észre. -vigyorgott a nő a bögréje mögül.
-Igen, ami azt illeti, többször is láttalak már itt és... Csak jó érzés volt a közelséged. A gondolat, hogy itt vagy, feldobta a napom és... Nem kertelek tovább. Az érzéseim nem múltak el. -bökte ki végül és a nő szemébe nézve várta a pozitív reakciót. Aranka kibújt Béla rá szegeződő tekintete alól, mosolya már nem volt olyan természetes, mint az előbb.
-De milyen érzésekről beszélsz? -kérdezte zavartan.
Béla tovább merült saját lelkében, újabb és újabb darabkákat kitépve belőle, hogy azokat átadja a nőnek, aki nélkül (Bármennyire is próbálta.) nem tudta volna elképzelni hátralévő életét. Odaadta, amije csak volt, még a szívét is kifacsarta, mint egy mosogatórongyot, s ha tehette volna, azt is a nő kezébe ajánlja. Végül mindene elfogyott, amit adhatott volna, csak egy üres test maradt Arankával szemben azon a széken.

Nem tudni, mennyi idő telt el, azt látta, hogy Aranka már nem ül ott, vele szemben. Nem volt még ereje mozdulni. Lassan elkezdtek szivárogni az emlék-mozaikok, melyekből összeállt az elmúlt néhány perc. -Igen. Már emlékszem. Én sokat beszéltem. Ő nem. Egy mondat volt az egész. -morfondírozott Béla. -Nos, úgy tűnik, még élek. Egy ujjal sem ért hozzám, nem üvöltött. Nem a testem gyilkolta meg az a nő. Csak valamit, amit az emberek léleknek csúfolnak.