Bizottság előtt (2. rész)

A kincstári műanyagpapucs slattyogása hangosan verődött vissza a fél-sötét folyosó teljes hosszában. Két, fehér ruhás ápoló kísért karonfogva egy pizsamás, hálóköntösbe bújtatott férfit. Az ezredes volt az. Kába volt a belé tömött gyógyszerektől, nehezére esett gondolatokká gyúrnia az elméjében vibráló, homályos emlékfoszlányokat. Képek villantak be múltjából, látta magát katonaként a kiképzőtáborban, családja körében, mint ünnepelt hőst, akire mindenki büszke, bár nem jutott eszébe, hogy valami rendkívüli tettet hajtott volna végre. A dédszülei különösen büszkék voltak. Benne látták megvalósulni álmukat, hogy feketeként, teljes jogú és köztiszteletnek örvendő polgárai az Egyesült Államoknak. Kavarogtak az információk a fejében, ám minél közelebbiek voltak időben, annál töredezettebbek is. Az elmúlt egy évről gyakorlatilag nem rendelkezett tudással. Számára csak a jelen létezett, amiben éppen volt. Biztos, a gyógyszerek hatása. Vagy tényleg megőrült? Mi van, ha igaz? Már semmiben sem volt biztos.

-Helló, Mr. Lincoln! Kérem, üljön le! Hogy érzi magát? -az ismerős hang az asztal túloldaláról érdeklődött. A bizottság elnöke. Talán...
-Fáradtan... -mormolta az ezredes. Nehezére esett a szavak kiejtése, így nem is nagyon próbálkozott velük.
-A kezelés sajnálatos mellékhatása, de el fog múlni. -biztosította az öltönyös, miközben az asztalon lapuló táblagépet böngészte.
-Örömmel olvasom, hogy az utóbbi időben már sokkal nyugodtabb. -nézett rá újra a széken, roskatagon ülő férfira.
-No és mi a helyzet az invázióval? Mit is mondott legutóbb, hol jelölték ki a Bravo-2 hídfőállás helyszínét? -érdeklődött sunyi mosollyal az arcán.
Egy végtelennek tűnő pillanatig csendesen nézett maga elé, majd egyenesen a kérdező szemébe.
-Nem... mondtam... hol... -felelte az ezredes.
Az öltönyös oldalra nézett, a kollégájára. Egy pillanatra mintha megváltozott volna az arca, a feje, sőt minden. De látni és felfogni is, ebben az állapotban közel sem bizonyult olyan gyors folyamatnak, mint gyógyszerek nélkül ment volna.
-Hát persze. -mosolyodott el újra a kérdező. -Mondja, Mr. Lincoln! Ön szerint kit terhel a felelősség a támadás kudarcáért?
Nem értette, miért kérdezik arról, ami szerintük csak az ő fejében létezik. Úgy gondolta (Már amennyire most képes volt gondolkodni.), hogy ha már őrültnek nézik és őrültként kezelik, talán előbb nyugta lesz, ha rájátszik erre. Ha nekik egy őrült kell, megkapják. Csak el kell ismernie őrültségét. Szerencsés esetben még a gyógyszeres kezelést is megszüntetik.
-Csak képzeltem az egészet. Most már tudom... -bökte ki végül. Hirtelen erős fájdalom hasított fejébe, még a szemét is behunyta. Az egész csak egy pillanatig tartott és teljesen elmúlt. Mikor újra kinyitotta a szemét, nem embereket látott. Hasonlóak hozzánk, de határozottan nem emberek voltak. Most már emlékszik. A bennszülöttek voltak ilyenek azon a bolygón. A Saganon. Az erős fájdalomtól úgy tűnik, gyorsabban feloldódott az elméjét tompító gyógyszer. Minden másodperccel tisztábban látott. Az előbbi "bizottsági meghallgató szoba" eltűnt. Helyét egy durva vasbeton falakkal övezett ablaktalan, narancsfényben úszó helyiség vette át. Mint egy földalatti bunker. A födém néha erősen megremegett, mintha bombáznának odafönt. Észrevette, hogy vér fut végig az arcán. Próbálta kezével letörölni, s megállapítani a vérzés forrását, de a keze nem mozdult. Egy vastag betonoszlophoz volt kikötözve. De az erős fejfájás, amit érzett, nyilván összefüggésben van a "bombázás" robajával. Ennek köszönheti, hogy magához tért.
-Most mi van? -kérdezte a középen álló humanoid a mellette ülőktől. Arcán kétségbeesés tükröződött.
-Lehet, hogy magához tért. -felelte a másik.
-Mmmmmmmm!!! -üvöltötte ingerülten.
-Ember! Hallod ezt? -mutatott felfelé. -A te fajtád romhalmazt csinál a városból. De ne reménykedj! 10 emelet mélyen vagyunk, innen nem szabadulsz.
-Adjatok neki egy újabb adag drogot! Meg kell tudnunk, mik a terveik! -utasította a többit.
-Nem hiszem, hogy az agya kibírna még egy kezelést.  -ellenkezett az "ápoló". -Veréssel gyorsabban célt érnénk.
-Még egy kezelés? Hány volt eddig, rohadékok? -kérdezte az ezredes.
-Hét. És, hogy legyen min gondolkodnod, nem vagy itt egy éve. Ma reggel fogtunk el. -jött a válasz.
-Vigyétek át a vallatóba! Azok szóra bírják. Reméljük... -tette hozzá elsápadt fejjel.

:-)

Katicabogarak támadása

Invázió van! Pupákfalvát lerohanták a katicabogarak. És reggel már a rádióban is bemondták, amin igazán meglepődtem. Nem csak nálunk, más vidékeken is ugyanez a helyzet. Összehangolt akcióról van szó, ez nem kérdés.
A kérdés az, hogy hol van ilyenkor a NATO??? Ki fog minket megvédeni a vérszomjas katicabogarak támadásaitól? Egyébként nem vicc! Azt is mondták a rádióban, hogy ezek harapnak is :D
Valamint, hogy emberekből verbuválódott félkatonai erők vegyi fegyverek bevetésével próbálták meg feltartóztatni az ízeltlábú fenevadakat, ám az nem hatott rájuk. De hol van a hadsereg? Már teljesen megsemmisült a rovarok rajtaütései közben??? Miben reménykedhetünk? Ugye, nem dobnak ránk atombombát, hogy a kitinpáncélosok térhódítását megfékezzék? :D

Kapitány voltam Pupákfalváról, az emberiség (talán) utolsó védőbástyájáról. Mi itt kitartunk a végsőőőőőőőőőőőőő ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ