A kincstári műanyagpapucs slattyogása hangosan verődött vissza a fél-sötét folyosó teljes hosszában. Két, fehér ruhás ápoló kísért karonfogva egy pizsamás, hálóköntösbe bújtatott férfit. Az ezredes volt az. Kába volt a belé tömött gyógyszerektől, nehezére esett gondolatokká gyúrnia az elméjében vibráló, homályos emlékfoszlányokat. Képek villantak be múltjából, látta magát katonaként a kiképzőtáborban, családja körében, mint ünnepelt hőst, akire mindenki büszke, bár nem jutott eszébe, hogy valami rendkívüli tettet hajtott volna végre. A dédszülei különösen büszkék voltak. Benne látták megvalósulni álmukat, hogy feketeként, teljes jogú és köztiszteletnek örvendő polgárai az Egyesült Államoknak. Kavarogtak az információk a fejében, ám minél közelebbiek voltak időben, annál töredezettebbek is. Az elmúlt egy évről gyakorlatilag nem rendelkezett tudással. Számára csak a jelen létezett, amiben éppen volt. Biztos, a gyógyszerek hatása. Vagy tényleg megőrült? Mi van, ha igaz? Már semmiben sem volt biztos.
-Helló, Mr. Lincoln! Kérem, üljön le! Hogy érzi magát? -az ismerős hang az asztal túloldaláról érdeklődött. A bizottság elnöke. Talán...
-Fáradtan... -mormolta az ezredes. Nehezére esett a szavak kiejtése, így nem is nagyon próbálkozott velük.
-A kezelés sajnálatos mellékhatása, de el fog múlni. -biztosította az öltönyös, miközben az asztalon lapuló táblagépet böngészte.
-Örömmel olvasom, hogy az utóbbi időben már sokkal nyugodtabb. -nézett rá újra a széken, roskatagon ülő férfira.
-No és mi a helyzet az invázióval? Mit is mondott legutóbb, hol jelölték ki a Bravo-2 hídfőállás helyszínét? -érdeklődött sunyi mosollyal az arcán.
Egy végtelennek tűnő pillanatig csendesen nézett maga elé, majd egyenesen a kérdező szemébe.
-Nem... mondtam... hol... -felelte az ezredes.
Az öltönyös oldalra nézett, a kollégájára. Egy pillanatra mintha megváltozott volna az arca, a feje, sőt minden. De látni és felfogni is, ebben az állapotban közel sem bizonyult olyan gyors folyamatnak, mint gyógyszerek nélkül ment volna.
-Hát persze. -mosolyodott el újra a kérdező. -Mondja, Mr. Lincoln! Ön szerint kit terhel a felelősség a támadás kudarcáért?
Nem értette, miért kérdezik arról, ami szerintük csak az ő fejében létezik. Úgy gondolta (Már amennyire most képes volt gondolkodni.), hogy ha már őrültnek nézik és őrültként kezelik, talán előbb nyugta lesz, ha rájátszik erre. Ha nekik egy őrült kell, megkapják. Csak el kell ismernie őrültségét. Szerencsés esetben még a gyógyszeres kezelést is megszüntetik.
-Csak képzeltem az egészet. Most már tudom... -bökte ki végül. Hirtelen erős fájdalom hasított fejébe, még a szemét is behunyta. Az egész csak egy pillanatig tartott és teljesen elmúlt. Mikor újra kinyitotta a szemét, nem embereket látott. Hasonlóak hozzánk, de határozottan nem emberek voltak. Most már emlékszik. A bennszülöttek voltak ilyenek azon a bolygón. A Saganon. Az erős fájdalomtól úgy tűnik, gyorsabban feloldódott az elméjét tompító gyógyszer. Minden másodperccel tisztábban látott. Az előbbi "bizottsági meghallgató szoba" eltűnt. Helyét egy durva vasbeton falakkal övezett ablaktalan, narancsfényben úszó helyiség vette át. Mint egy földalatti bunker. A födém néha erősen megremegett, mintha bombáznának odafönt. Észrevette, hogy vér fut végig az arcán. Próbálta kezével letörölni, s megállapítani a vérzés forrását, de a keze nem mozdult. Egy vastag betonoszlophoz volt kikötözve. De az erős fejfájás, amit érzett, nyilván összefüggésben van a "bombázás" robajával. Ennek köszönheti, hogy magához tért.
-Most mi van? -kérdezte a középen álló humanoid a mellette ülőktől. Arcán kétségbeesés tükröződött.
-Lehet, hogy magához tért. -felelte a másik.
-Mmmmmmmm!!! -üvöltötte ingerülten.
-Ember! Hallod ezt? -mutatott felfelé. -A te fajtád romhalmazt csinál a városból. De ne reménykedj! 10 emelet mélyen vagyunk, innen nem szabadulsz.
-Adjatok neki egy újabb adag drogot! Meg kell tudnunk, mik a terveik! -utasította a többit.
-Nem hiszem, hogy az agya kibírna még egy kezelést. -ellenkezett az "ápoló". -Veréssel gyorsabban célt érnénk.
-Még egy kezelés? Hány volt eddig, rohadékok? -kérdezte az ezredes.
-Hét. És, hogy legyen min gondolkodnod, nem vagy itt egy éve. Ma reggel fogtunk el. -jött a válasz.
-Vigyétek át a vallatóba! Azok szóra bírják. Reméljük... -tette hozzá elsápadt fejjel.
:-)
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: idegenek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: idegenek. Összes bejegyzés megjelenítése
2015. március 17., kedd
Bizottság előtt
-A felderítés két éven át küldött jelentéseket a Sagan 2032A-ról. E
jelentések minden kétséget kizáróan megállapították, hogy a bolygón élők
technológiai fejlettsége a legtöbb területen évszázados lemaradásban
van mögöttünk. -olvasta fel az asztal fölé hajlova a táblagépből, majd
kérdőn pillantott a helyiség közepén helyet foglaló katonatisztre.
-A felderítés alaposan elbaszta. -motyogta az orra alatt a kefe hajú ezredes.
-Hogy mondta, kérem? -kérdezett vissza az asztal közepénél ülő bizottsági tag. A hangjából úgy tűnt, értette amit a férfi mondott, csak szerette volna kiprovokálni, hogy hangosan is kimondja. Ebből később még előnyt kovácsolhatott volna, abban az esetben, ha sikerül hadbírósági ügyet kreálnia a kudarcból. Bár a lelke mélyén tudta, hogy nem múlhatott egyetlen tiszten a hadművelet sikertelensége, azt mindenképp el akarta kerülni, hogy ez pont az ő politikai karrierjét törje ketté. Mert kettétörné, ha nem sikerülne egy balekra ráverni az egész balhét, ebben biztos volt.
-Hmm. Csak annyit mondtam, hogy a felderítés tévedett. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az egymillió hősi halottunk. -a katona nem politikus, de azért jó helyzetfelismerő. Nyelt egy nagyot és összeszedte minden önuralmát. Nem volt kétsége afelől, hogy a felelősöket nem saját köreikben fogják keresni. Csak rontott esélyein, hogy egyetlen magas rangú tisztként tért haza a Földre néhány tucat tengerészgyalogossal. Ennyi maradt a legyőzhetetlennek hitt armadából.
2032 óta fognak rádiójeleket arról a bolygóról, mely 30 fényév távolságra van a Földtől. Hamarosan felderítőket küldtek oda, először csak tudományos célból. A bolygón fellelhető nyersanyagok bősége azonban felkeltette bizonyos gazdasági érdekcsoportok érdeklődését. hasznot láttak ebben is. Győzködték a kormányt, de az elnök mereven ellenezte, hogy megtámadjunk egy idegen bolygót. Az elnököt "véletlen" baleset érte. Az utóda, hogy hogy nem rábólintott a gyarmatosításra. Két évtized elég volt, hogy megépítsék a hatalmas szállítóhajókat, amelyek odafelé az inváziós erőket, visszafelé a kitermelt értékes ásványkincseket hozták volna. Az előre küldött kémek szerint a bennszülött civilizáció technológiája nem veheti fel a versenyt a miénkkel. Könnyű meccsnek ígérkezett. Csakhogy hiba csúszott a számításukba.
Az 1 milliós haderőt 10 turnusban szállították a bolygóhoz. Odalent már javában aprították a mieinket, mire az utolsó adag friss hús is megérkezett. A vezérkar tudta, mi a helyzet, de a támadást nem állították le.
Nyilván megvették őket is kilóra. (Gondolom.) Súlyos ezer milliárdokat költöttek a flottára és eszükben sem volt kézzelfogható eredmény nélkül hazakullogni. Az emberáldozat nem számított. Én az utolsó turnussal érkeztem. Az űrkomppal behatoltunk a légkörbe. Vadászgépek tapadtak ránk, a pilótának nagyon észnél kellett lennie, hogy kikeveredjünk a sz*rból. Szó sem volt ott légifölényről és az ellenség technikája is sokkal fejlettebb volt annál, amivel etettek minket. Több csatornán is vészjelzéseket fogtunk a mieinktől. Egyértelművé vált, hogy az armadát szétverték. Visszavonulási parancsot adott ki az admirális, saját felelősségére. Sikerült kijutnunk folyamatos tűz alatt. Csak itt szembesültünk vele, hogy mi maradtunk egyedül életben.
Illetve van még valaki. Az egyik előreküldött felderítő. Nem fedte fel a kilétét. Annyit elárult, hogy csak 2 hétig voltak a bolygónál és nem 2 évig. Az eredeti jelentésekben "rendkívül kockázatosnak", "nem javasoltnak" minősítették a konfrontációt a bennszülöttekkel. Minden, ami eztán történt hazugság volt. A gazdasági érdekcsoportok megbízásából hamis jelentéseket gyártottak, hogy rávegyék a kormányt erre az öngyilkos akcióra. Remélték, hogy még, ha jelentős áldozatok árán is, de sikerrel járnak és ezzel új távlatokat nyitnak meg előttük és a Sagan 2032A csak az első lépés, hosszabb távon pedig elképzelhetetlen hatalomra és profitra tehetnek majd szert. Alábecsülték az idegeneket és ezért 1 millió ember az életével fizetett.
Ennyi a történet. Mit is mondjak ezeknek a fehér inges f*szkalapoknak?
-Mikor a hajónk kilépett a hipertérből, szabvány szerint azonnal indították az űrkompokat és nyílt alakzatban közeledtünk a BRAVO-2 hídfő felé. -részletezte az ezredes. Úgy döntött, egyelőre magában tartja, amit tud. Cseppet sem bízott a Bizottságban, hiszen ők is a CÉG emberei.
-És mi történt odalent? -kérdezte rezzenéstelen arccal az öltönyös.
-Mondtam már. Nem volt semmiféle hídfőállás. A légifölény egyértelműen a bennszülötteknél volt. Csapatainkat szétverték és visszavonulási parancs volt érvényben. Semmit sem tehettünk. -fonta karba a kezét az ezredes.
-Visszavonulási parancs... Amely, mint tudjuk, szembement a vezérkar parancsaival.
-Lóf... -sóhajtott egyet, mielőtt csúnyát mondana. Ha egyszer elkezdi, nehezen hagyja abba a káromkodást és ez most nem jött volna jól. -Gondolt már valaki arra, mi lesz, ha ezek utánunk jönnek? -célzott a bennszülöttekre.
-Javaslom, tartsunk szünetet... -szólalt meg az asztal szélénél helyet foglaló másik öltönyös alak.
...
-Nos, úgy tűnik, Mr. Lincoln, hogy nem tapasztalható javulás az állapotában. -kezdte mondandóját a középen ülő férfi.
-Ezt meg, hogy érti? Mi az, hogy az állapotomban? -értetlenkedett az ezredes.
-Még mindig szentül hiszi, hogy amit állít, az valóban megtörtént. -fordult a mellette ülők felé a másik öltönyös.
-Persze, hogy megtörtént! A büdös p*csába, hát nem értik meg, hogy jönnek??? Ha egyszer ideérnek, mindannyiunknak annyi! -kelt ki magából a tiszt.
-Adjanak neki nyugtatót! -szólt az ajtó mellett álló ápolóknak a nő.
-A meghallgatást befejeztük, Mr. Lincoln. További egy év gyógyszeres kezelésre teszek javaslatot. -jelentette ki ellentmondást nem tűrőn a középső öltönyös, miközben ingerülten állt fel az asztaltól.
-Reménytelen eset. -tette hozzá a kollégája.
-Hmm. Figyelemre méltó eset, az tény. Ilyen részletes és következetes tévképzettel ritkán találkoztam pszichiáteri pályafutásom során.
-Valóban az. Van még mára valaki? -kérdezte a harmadik öltönyös.
-Senki. -felelte a nő.
-Az asszony kacsasülttel vár otthon. -lelkendezett a férfi, miközben az ajtón kilépve vállára dobta fehér köpenyét.
:-)
-A felderítés alaposan elbaszta. -motyogta az orra alatt a kefe hajú ezredes.
-Hogy mondta, kérem? -kérdezett vissza az asztal közepénél ülő bizottsági tag. A hangjából úgy tűnt, értette amit a férfi mondott, csak szerette volna kiprovokálni, hogy hangosan is kimondja. Ebből később még előnyt kovácsolhatott volna, abban az esetben, ha sikerül hadbírósági ügyet kreálnia a kudarcból. Bár a lelke mélyén tudta, hogy nem múlhatott egyetlen tiszten a hadművelet sikertelensége, azt mindenképp el akarta kerülni, hogy ez pont az ő politikai karrierjét törje ketté. Mert kettétörné, ha nem sikerülne egy balekra ráverni az egész balhét, ebben biztos volt.
-Hmm. Csak annyit mondtam, hogy a felderítés tévedett. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az egymillió hősi halottunk. -a katona nem politikus, de azért jó helyzetfelismerő. Nyelt egy nagyot és összeszedte minden önuralmát. Nem volt kétsége afelől, hogy a felelősöket nem saját köreikben fogják keresni. Csak rontott esélyein, hogy egyetlen magas rangú tisztként tért haza a Földre néhány tucat tengerészgyalogossal. Ennyi maradt a legyőzhetetlennek hitt armadából.
2032 óta fognak rádiójeleket arról a bolygóról, mely 30 fényév távolságra van a Földtől. Hamarosan felderítőket küldtek oda, először csak tudományos célból. A bolygón fellelhető nyersanyagok bősége azonban felkeltette bizonyos gazdasági érdekcsoportok érdeklődését. hasznot láttak ebben is. Győzködték a kormányt, de az elnök mereven ellenezte, hogy megtámadjunk egy idegen bolygót. Az elnököt "véletlen" baleset érte. Az utóda, hogy hogy nem rábólintott a gyarmatosításra. Két évtized elég volt, hogy megépítsék a hatalmas szállítóhajókat, amelyek odafelé az inváziós erőket, visszafelé a kitermelt értékes ásványkincseket hozták volna. Az előre küldött kémek szerint a bennszülött civilizáció technológiája nem veheti fel a versenyt a miénkkel. Könnyű meccsnek ígérkezett. Csakhogy hiba csúszott a számításukba.
Az 1 milliós haderőt 10 turnusban szállították a bolygóhoz. Odalent már javában aprították a mieinket, mire az utolsó adag friss hús is megérkezett. A vezérkar tudta, mi a helyzet, de a támadást nem állították le.
Nyilván megvették őket is kilóra. (Gondolom.) Súlyos ezer milliárdokat költöttek a flottára és eszükben sem volt kézzelfogható eredmény nélkül hazakullogni. Az emberáldozat nem számított. Én az utolsó turnussal érkeztem. Az űrkomppal behatoltunk a légkörbe. Vadászgépek tapadtak ránk, a pilótának nagyon észnél kellett lennie, hogy kikeveredjünk a sz*rból. Szó sem volt ott légifölényről és az ellenség technikája is sokkal fejlettebb volt annál, amivel etettek minket. Több csatornán is vészjelzéseket fogtunk a mieinktől. Egyértelművé vált, hogy az armadát szétverték. Visszavonulási parancsot adott ki az admirális, saját felelősségére. Sikerült kijutnunk folyamatos tűz alatt. Csak itt szembesültünk vele, hogy mi maradtunk egyedül életben.
Illetve van még valaki. Az egyik előreküldött felderítő. Nem fedte fel a kilétét. Annyit elárult, hogy csak 2 hétig voltak a bolygónál és nem 2 évig. Az eredeti jelentésekben "rendkívül kockázatosnak", "nem javasoltnak" minősítették a konfrontációt a bennszülöttekkel. Minden, ami eztán történt hazugság volt. A gazdasági érdekcsoportok megbízásából hamis jelentéseket gyártottak, hogy rávegyék a kormányt erre az öngyilkos akcióra. Remélték, hogy még, ha jelentős áldozatok árán is, de sikerrel járnak és ezzel új távlatokat nyitnak meg előttük és a Sagan 2032A csak az első lépés, hosszabb távon pedig elképzelhetetlen hatalomra és profitra tehetnek majd szert. Alábecsülték az idegeneket és ezért 1 millió ember az életével fizetett.
Ennyi a történet. Mit is mondjak ezeknek a fehér inges f*szkalapoknak?
-Mikor a hajónk kilépett a hipertérből, szabvány szerint azonnal indították az űrkompokat és nyílt alakzatban közeledtünk a BRAVO-2 hídfő felé. -részletezte az ezredes. Úgy döntött, egyelőre magában tartja, amit tud. Cseppet sem bízott a Bizottságban, hiszen ők is a CÉG emberei.
-És mi történt odalent? -kérdezte rezzenéstelen arccal az öltönyös.
-Mondtam már. Nem volt semmiféle hídfőállás. A légifölény egyértelműen a bennszülötteknél volt. Csapatainkat szétverték és visszavonulási parancs volt érvényben. Semmit sem tehettünk. -fonta karba a kezét az ezredes.
-Visszavonulási parancs... Amely, mint tudjuk, szembement a vezérkar parancsaival.
-Lóf... -sóhajtott egyet, mielőtt csúnyát mondana. Ha egyszer elkezdi, nehezen hagyja abba a káromkodást és ez most nem jött volna jól. -Gondolt már valaki arra, mi lesz, ha ezek utánunk jönnek? -célzott a bennszülöttekre.
-Javaslom, tartsunk szünetet... -szólalt meg az asztal szélénél helyet foglaló másik öltönyös alak.
...
-Nos, úgy tűnik, Mr. Lincoln, hogy nem tapasztalható javulás az állapotában. -kezdte mondandóját a középen ülő férfi.
-Ezt meg, hogy érti? Mi az, hogy az állapotomban? -értetlenkedett az ezredes.
-Még mindig szentül hiszi, hogy amit állít, az valóban megtörtént. -fordult a mellette ülők felé a másik öltönyös.
-Persze, hogy megtörtént! A büdös p*csába, hát nem értik meg, hogy jönnek??? Ha egyszer ideérnek, mindannyiunknak annyi! -kelt ki magából a tiszt.
-Adjanak neki nyugtatót! -szólt az ajtó mellett álló ápolóknak a nő.
-A meghallgatást befejeztük, Mr. Lincoln. További egy év gyógyszeres kezelésre teszek javaslatot. -jelentette ki ellentmondást nem tűrőn a középső öltönyös, miközben ingerülten állt fel az asztaltól.
-Reménytelen eset. -tette hozzá a kollégája.
-Hmm. Figyelemre méltó eset, az tény. Ilyen részletes és következetes tévképzettel ritkán találkoztam pszichiáteri pályafutásom során.
-Valóban az. Van még mára valaki? -kérdezte a harmadik öltönyös.
-Senki. -felelte a nő.
-Az asszony kacsasülttel vár otthon. -lelkendezett a férfi, miközben az ajtón kilépve vállára dobta fehér köpenyét.
:-)
2015. február 25., szerda
Az ellopott Föld
-Úticél rögzítve. -hangzott az irányítópultból a navigációs computer mondata.
-Jó... Térváltás, 3-mas fokozat. -motyogta a kapitány, miközben bepötyögött valamit a pult érintőképernyőjén.
Az ütött-kopott űrhajó körül létrejött a szubtér-buborék, melynek segítségével megkerülhetővé vált a kozmikus sebességhatár, a fénysebesség. Nem a hajó mozgott, hanem maga a tér, ezáltal fényévnyi távolságokat tehetett meg néhány nap alatt.
Csaknem két évszázada már, hogy az emberiség maradéka földönfutóvá vált egy idegen naprendszerben. A kifejezés, hogy földönfutó, a tények ismeretében kissé ironikusan hangzik, hiszen a Föld elveszett, már nincs is min földönfutónak lenni.
Mire az emberiség észbe kapott, már túl késő volt. Az évezredeken át tartó UFO-észlelések, elrablások igaznak bizonyultak. Legalábbis a nagy részük. Civilizációnk hajlana óta figyeltek minket, több ezer éven át szövögették a nagy tervet. Végül, mikor az Ember először lépett ki a csillagközi térbe, nem vártak tovább és megtették. Egy hihetetlen teljesítményű teleportáló segítségével kicserélték a Földet egy hasonló méretű, tömegű, de élettelen bolygóra. A másodperc törtrésze alatt lezajlott az egész. A kormányok persze azonnal tudták, hogy valami nincs rendben, de az emberek többsége nem vett észre semmit. Esetleg néhányuknak gyanússá válhatott, hogy a Hold másképp néz ki és a csillagok sem olyanok, mint eddig. Aztán megmutatta magát az ellenség. Kevés, csak néhány ezer túlélő maradt, akik szétszóródtak ebben az idegen világban, valahol a galaxis egy másik szegletében.
Az idegenek pedig benépesítették az ellopott Földet, melyet beillesztettek egy hozzájuk közelebb eső naprendszerbe.
A maradék emberiség lenézett fajként küzdött az életben maradásért. Nem az őket idehurcoló szürkék üldözték őket, csak sehol sem látták őket szívesen. A kapitány azon szerencsések közé tartozott, akiknek sikerült beilleszkedniük az új világba. Ez általában azt jelentette, hogy saját, vagy bérelt szállítóhajókkal vállaltak fuvarozást veszélyes útvonalakon. Ezzel egyeseknek sikerült némi anyagi biztonságot teremteniük, mások csak simán odavesztek a végtelen űr mélyén.
Rozzant hajójával egy másik szállítóhajó felé igyekezett. Egy kolléga, azon belül is egy szemrevaló nő küldött rövid, ismétlődő üzenetet a vészfrekvencián. Azelőtt sosem látták egymást, de van itt, kint egy íratlan szabály: mindenki köteles segíteni a másiknak, ha módjában áll.
Ahogy közeledett a nő hajója felé, úgy vált egyre izgatottabbá. Vajon, épségben van még? Esetleg a hajójából ki lehet szerelni néhány használható alkatrészt? Így működnek itt a dolgok. Ha életet nem, legalább értéket mentsünk! ;-)
-Jó... Térváltás, 3-mas fokozat. -motyogta a kapitány, miközben bepötyögött valamit a pult érintőképernyőjén.
Az ütött-kopott űrhajó körül létrejött a szubtér-buborék, melynek segítségével megkerülhetővé vált a kozmikus sebességhatár, a fénysebesség. Nem a hajó mozgott, hanem maga a tér, ezáltal fényévnyi távolságokat tehetett meg néhány nap alatt.
Csaknem két évszázada már, hogy az emberiség maradéka földönfutóvá vált egy idegen naprendszerben. A kifejezés, hogy földönfutó, a tények ismeretében kissé ironikusan hangzik, hiszen a Föld elveszett, már nincs is min földönfutónak lenni.
Mire az emberiség észbe kapott, már túl késő volt. Az évezredeken át tartó UFO-észlelések, elrablások igaznak bizonyultak. Legalábbis a nagy részük. Civilizációnk hajlana óta figyeltek minket, több ezer éven át szövögették a nagy tervet. Végül, mikor az Ember először lépett ki a csillagközi térbe, nem vártak tovább és megtették. Egy hihetetlen teljesítményű teleportáló segítségével kicserélték a Földet egy hasonló méretű, tömegű, de élettelen bolygóra. A másodperc törtrésze alatt lezajlott az egész. A kormányok persze azonnal tudták, hogy valami nincs rendben, de az emberek többsége nem vett észre semmit. Esetleg néhányuknak gyanússá válhatott, hogy a Hold másképp néz ki és a csillagok sem olyanok, mint eddig. Aztán megmutatta magát az ellenség. Kevés, csak néhány ezer túlélő maradt, akik szétszóródtak ebben az idegen világban, valahol a galaxis egy másik szegletében.
Az idegenek pedig benépesítették az ellopott Földet, melyet beillesztettek egy hozzájuk közelebb eső naprendszerbe.
A maradék emberiség lenézett fajként küzdött az életben maradásért. Nem az őket idehurcoló szürkék üldözték őket, csak sehol sem látták őket szívesen. A kapitány azon szerencsések közé tartozott, akiknek sikerült beilleszkedniük az új világba. Ez általában azt jelentette, hogy saját, vagy bérelt szállítóhajókkal vállaltak fuvarozást veszélyes útvonalakon. Ezzel egyeseknek sikerült némi anyagi biztonságot teremteniük, mások csak simán odavesztek a végtelen űr mélyén.
Rozzant hajójával egy másik szállítóhajó felé igyekezett. Egy kolléga, azon belül is egy szemrevaló nő küldött rövid, ismétlődő üzenetet a vészfrekvencián. Azelőtt sosem látták egymást, de van itt, kint egy íratlan szabály: mindenki köteles segíteni a másiknak, ha módjában áll.
Ahogy közeledett a nő hajója felé, úgy vált egyre izgatottabbá. Vajon, épségben van még? Esetleg a hajójából ki lehet szerelni néhány használható alkatrészt? Így működnek itt a dolgok. Ha életet nem, legalább értéket mentsünk! ;-)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)