A kép

Magas, szőke nő lépdelt a zsúfolt, négyzet alakú főtéren. Átlósan haladt, méltóságteljesen. Nem kerülgetett senkit, hagyta, hogy mások térjenek ki az ő útjából. Találkozója volt valakivel. A személyleírás pontosan ráillett valakire, akit már percekkel ezelőtt kiszúrt a kávézó teraszáról.
Néha nagyokat pislogott, mikor egy-egy méretes hópihe landolt hosszú szempilláin. Nyugat felől a napok néha belestek a hosszúkás felhők között, a sűrű légkörben jól kivehető fénysugaraik a jeges szélben lebegő hókristályokon megcsillanva káprázatos művet alkottak. Bár aligha akadt itt olyan ember, aki erre rácsodálkozott volna. Mindenki sietett valahová, mindenki jött valahonnan. Ha valaki mégis felfigyelt a kalapja alól, az is csak a közterületi hangosbemondóból áradó információkat hallgatta, amit egy monoton női hang ismételgetett 5-10 percenként.
-Elhozta? -kérdezte a nő, ahogy odalépett hozzám. Nem köszönt, csak úgy bumm, bele a közepébe. Hangjában volt valami kimértség, s tekintete még eme különleges alkalom ellenére sem tűnt igazán felcsigázottnak.
-Ön elbűvöl, mint mindig. -mondtam ironikusan. Zokon vettem, hogy a nő, akivel már évek óta leveleztünk, nem tanúsított a helyzethez illő magatartást. Nem is tudom, mit vártam. Talán, hogy egyből a nyakamba ugrik és szerelmet vall? De hiszen még nem is látott. Valljuk be, a találka létrejötte is rengeteg erőfeszítést igényelt. Valóságos csoda, hogy valaki hajlandó találkozni velem úgy, hogy még egy fotót sem látott rólam. De mégis lehangolt egy kicsit ez a távolságtartás.
-Khm. Hát én volnék. -tette hozzá a nő mosolyt erőltetve az arcára. Minden átmenet nélkül váltott át megközelíthetetlen dívából, zavarba jött lányba.
Szívtam még egyet a cigimből, aztán a csikket eldobtam, majd a nő szemébe néztem. Ő meg a földre hulló csikket nézte, amint néhány másodperc alatt lebomlik és semmivé válik. Mert ez egy ilyen csikk.
-Itt van, kedves. Ebben a borítékban. -szóltam és átnyújtottam neki. Ő azonnal odaszegezte tekintetét. Szemében felragyogott végre az a gyermeki lelkesedés, amit az imént még hiányoltam.
-És tényleg az van benne? -kérdezte izgatott hangon
-Az hát. -feleltem magabiztosan
A nő le sem vette szemét a kesztyűs kezemben tartott vékony papírtokról. Csak bámulta csillogó szemekkel, de mégsem mert érte nyúlni.
-Tudja... -kezdte
-Tudom. -szakítottam félbe.
-3 éve levelezünk és én még nem is láttam magát. -folytatta kissé remegő hangon -És mi van, ha Maga nem tetszik nekem? Erre nem gondolt? Úgy értem, nagyon megtisztelő, hogy elutazott ilyen messzire, de ha nem... Ha Maga nem tetszik majd nekem, akkor mehet vissza a fényévekre lévő Földre. Föld... istenem, sosem jártam ott. El sem tudom képzelni, milyen lehet, ahol 14 milliárd ember él. Tudja, ezen a kolónián csak 2 millióan vagyunk.
-Khm. Kissé elkalandozott. -figyelmeztettem
-Ó, hát persze. Elnézést! Hajlamos vagyok sokat beszélni. -mentegetőzött
-Vegye el, kérem. -biztattam
-Hát, jó. -s azzal kihúzta kezemből a kis, fehér borítékot
-Nyissa ki, bátran! -mondtam. Ő két kézzel fogta és csak bámulta. Én pedig őt.
Végül egy váratlan mozdulattal letépte a zárócsíkot és előhúzta a fényképemet. Arca kifejezéstelen maradt. Mintha nem is látna, csak nézne. A másodpercek óráknak tűntek. Erős gravitációs térben az idő lelassul. Hmm. De még egy szőke nőnek sem lehet olyan nehéz a felfogása, hogy ily' mértékben eltorzítsa a téridőt...
Soha többé nem szólalt meg. Mire fölocsúdtam, már ott sem volt. Eltűnt, mintha sosem létezett volna.
A fejében lévő fekete lyuk, mely az imént olyan drámai mértékben lelassította az időt, beszippantotta őt.
Még vetettem egy pillantást a fenséges napoklementére (A kolónia bolygója egy kettőscsillag-rendszerben keringett.), aztán elindultam a Zűrhajóm felé. Hazafelé végig azon gondolkodtam, miért nem látta az arcom, mikor ott állt előttem.

:P

Üdv a világ végéről!

Levelezésbe bonyolódtam egy nagyon szép, elbűvölően kedves mosolyú lánnyal. Mondanom se kell, hogy pesti. Ráadásul túl nagy köztünk a korkülönbség ahhoz, hogy... na mindegy. A lényeg nem ez. (Azért már nagykorú egy pár éve, úgyhogy gondolati szinten sem valósítottam meg a liliomtiprás tényállását :D)
Miért nem működhet egy távkapcsolat (A legtöbb esetben.)? Lehet egy ideig találkozgatni előbb hetente, aztán néhány naponta, amíg bírja az ember pénztárcája az ótópályamatricákok és a tankolás finanszírozását. De előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor a kapcsolatot szorosabbra kell fűzni. Magyarul össze kell bútorozni vagy ilyesmi. Itt valakinek fel kell adnia addigi életét. Értem ezalatt a család közelségét, a barátokkal való lógást és persze a munkahelyet. Egyiket sem könnyű hátrahagyni. A barátok hiányoznak, a család meg pláne. Ami meg a munkát illeti, manapság nem olyan egyszerű átköltözni egy másik városba és találni egy megfelelő munkahelyet, ahol a nulláról indulva, vadidegen környezetben próbálja szokni az új mókuskereket.
Az én munkám, ha nem is helyhez kötött, de bizonyosan nem vihető be egy társasházi lakásba. Sem a helyigénye, sem a zajok okán. Mit lehet tenni? (A sorrendnek nincs jelentősége!)
1. szakítás ("Majd mással leszek boldog." De mi van, ha sosem talál az ember Hozzá foghatót?)
2. venni egy közös házat a nő városában, ahol én is elférek, neki is megmarad a munkahelye, család, barátok, stb. (Mondjuk nekem nem...) Mellesleg csak kertes ház lenne jó, mellesleg nincs annyi mozgósítható vagyonom, amiből tudnék vásárolni egy Budapest-közeli házikót (20-30 milla fölött kezdődnek tán a szoba-konyhás putrik. Nem néztem utána.)
3. a nő költözik hozzám, feladva mindent.

Szeretne-e engem egy nő úgy, hogy ezt az áldozatot meghozza a kapcsolatunkért? Érezné-e úgy, hogy a boldogsága ér annyit, mint az elvesztett munkahely. A szerettei megmaradnak, nem tűnnek el, csak a személyes találkozások ritkulnak. Munkahelyet is lehet másikat találni. Csak a megszokás, az rohadtul nehéz.
Az áldozatért cserébe ezt tudom nyújtani:

-boldogság (rajtam biztosan nem múlik)
-biztonság (minden téren -érzelmi, fizikai, anyagi, stb.)
-szabadság (már amennyire az ember tud vele élni itt, a világ végén :D)

Van rá esély?