A kép (2. rész)

Nos, mivel nyakig ülök a munkában, ismét az előre betárazott irományokból osztok meg egyet. :P


 Elfoglaltam helyem a Földre tartó menetrend szerinti járaton. Az utasülések 3x2 sorban voltak. A kényelemre nem sokat adtak, mivel a térgörbületi hajtómű feltalálása óta a közelebbi naprendszerekbe néhány óra alatt el lehetett jutni. Hátradöntöttem az ülésem és alváshoz készülődtem. Jól tudtam, hogy ez aligha fog menni, hiszen még mindig azon a szőkén járt az agyam. Valahányszor becsuktam a szemem, komoly erőfeszítésembe került, hogy ne pattanjon fel újra a szemhéjam. Végül sikerült egy kényelmesnek mondható pozíciót felvennem, a kalapom az arcomba húztam, hogy ne zavarjanak az utasfedélzet fényei. A Zűrhajó létfenntartó berendezéseinek tompa, monoton zúgása segítségemre volt. Épp kezdtem elmerülni gondolataimban, mikor valaki zörögni kezdett mellettem. Nem néztem fel, ahhoz most túlságosan lusta voltam. De a hangok alapján valaki épp a kézipoggyászt helyezte el az ülés fölötti tárolórekeszben.
-Elnézést uram, szabad még ez a hely? -kérdezte egy női hang
Először nem is vettem róla tudomást, de egy kéz megragadta a vállam és rázni kezdte, miközben megismételte az előbbi kérdést. Válaszolni ugyan már nem volt időm, mert ugyanazzal a mozdulattal le is huppant a mellettem lévő ülésre. Lusta voltam kinézni a kalapom alól.
-Igen. -feleltem egykedvűen
-Köszönöm, tudja a Földre utazom. -kezdte rá a nő, mintha legalábbis kérdezték volna tőle. Nem volt kedvem beszélgetni, így nem is reagáltam rá. Hátha magától csendben marad. Jobb is nem provokálni. Ha válaszolok, még vérszemet kap, akkor aztán egész úton be nem áll a szája. Nyugalomra vágytam.
-De tudja, mit? Inkább csendben maradok. -nocsak, egy gondolatolvasó. Örvendeztem magamban.
Néhány másodpercig matatott a holmijában, aztán újra megszólalt.
-Ne haragudjon, hogy megint zavarom, de nincs véletlenül tüze? Felszállás előtt szeretek rágyújtani.
Csak nem úszom meg, gondoltam. Jobb kezemmel előkotortam a nadrágom zsebéből egy öngyújtót, a ballal pedig néhány centire felemeltem kalapom, hogy láthassam.
-Köszönöm és sajnálom, ha felébresztettem. -mondta miközben meggyújtotta vékony szálú cigarettáját. Mióta feltalálták a szag nélküli cigarettát, újra lehet dohányozni zárt helyeken.
Csak ekkor vettem észre, hogy ez a nő ugyanaz a nő, akivel a kolónián randiztam. Hosszasan bámultam, de számomra érthetetlen módon ő nem ismert fel. Kiegyenesedtem az ülésen és gyanakodva néztem körbe, hogy hol a kandi kamera. Semmi kétség, hogy valamilyen átverős tv show áldozatává váltam.
-Maga??? -nyögtem ki végül
A nő egy pillanatra meglepettnek tűnt.
-Igen, én. -jelentette ki a legnagyobb természetességgel.
-De odalent, a kolónián... Miért hagyott ott egy szó nélkül? -vontam kérdőre
-Dolgom volt. Sajnálom, ha ezzel megbántottam. -mentegetőzött. Arcán nyoma sem volt valódi megbánásnak. Nekem inkább úgy tűnt, rutinból mondja.
-Jó napot! Kérnek egy szendvicset, üdítőt, kávét? -egy stewardess állt meg mellettem. A maga előtt tolt zsúrkocsin halomban álltak a lefóliázott, méregdrága sonkás zsömlék, dobozos gyümölcslevek. Egy ideig fel sem fogtam. Az agyam még a szőke nőn kattogott, szemem a kínált portékákon.
-Egy kis kávét legyen szíves! -mondtam végül. Ujjam a fizető terminál szkennerére nyomtam, ezzel a tranzakció megtörtént. A számlámon 15 fillérrel kevesebb. A gazdasági fellendülés óta sokat erősödött a forint. :D
-Ilyenkor nagyon utál? -kérdezte a mellettem ülő szőke nő
-Milyenkor? -kérdeztem vissza
-Amikor így váratlanul eltűnök.
Belekortyoltam a kávéba. Minőségi, igazán finom. Ránéztem a nőre, s közben meggyújtottam egy cigit. A nő olyan arcot vágott, mint egy csínytevésen ért gyermek. Afféle szánom-bánom tekintet volt a szemében.
-Nos, ami azt illeti... Miért csinálja ezt? -igen, haragudtam rá és legszívesebben jól leteremtettem volna, amiért úgy faképnél hagyott. De mégsem tettem. Nem találok rá magyarázatot. Utálni akartam, ehelyett valami furcsa vonzódást éreztem. Tisztában voltam azzal, hogy nem érdemli meg.
Nyilvánvaló, hogy csak játszik velem.
-Jaj... de hiszen már mondtam. Dolgom volt. -mondta magyarázkodva, miközben fejét a túloldali falkivetítők irányába fordította. A Zűrhajón nem voltak ablakok. Semmi értelme nem lenne, hiszen odakint többnyire csak a fekete űr látszana. Ehelyett olyan kivetítőket szereltek fel sorban, amikhez minden utasülésnél volt egy szemüveg. Aki ezt viselte, az úgy látta, mintha ott ablakok lennének és néhány sablonból lehetett választani, milyen elsuhanó tájat akar látni az ember utazás közben.
-Igen, ezt már mondta. Tudja kedves, ez ööö, hogy is mondjam... Legalább elköszönhetne, ha ilyen sürgősen távoznia kell. -ezzel aztán jól bekeményítettem, gondoltam ironikusan. Nem értettem, mi az a gát, amit képtelen vagyok átlépni, hogy ezt a galád nőt jól kioszthassam. Más esetekben ez nem jelent problémát. Jól beolvasok az illetőnek, aztán elküldöm a francba. De vele nem tudtam ezt megtenni. Olyan ez, mint valami kellemetlen álom, ahol az ember nem mindig képes arra, amire éber állapotában.
Jaj uram, ne haragudjon! Hozok rögtön tisztítót. -ez a stewardess szava volt. Sikerült egy ketchupos valamit a nadrágomra freccsentenie.
-Remek... -morogtam, ahogy a térdemen éktelenkedő vörös trutyit vizsgálgattam.
-Szóval mi volt az a fontos dolog, ami miatt... -folytattam a szőke nő felé fordulva, de már nem ült mellettem. Oké, biztosan kiment a mosdóba. Gondoltam.
Teltek a percek, órák, még nem jött vissza. Megelégeltem és egy hirtelen jött ötlettől vezérelve felpattantam az ülésről és a tárolórekeszhez léptem. Kinyitottam az ajtaját, de üres volt. A nő eltűnt és a kézipoggyásza is eltűnt. Ismét egy szó nélkül.

A kép

Magas, szőke nő lépdelt a zsúfolt, négyzet alakú főtéren. Átlósan haladt, méltóságteljesen. Nem kerülgetett senkit, hagyta, hogy mások térjenek ki az ő útjából. Találkozója volt valakivel. A személyleírás pontosan ráillett valakire, akit már percekkel ezelőtt kiszúrt a kávézó teraszáról.
Néha nagyokat pislogott, mikor egy-egy méretes hópihe landolt hosszú szempilláin. Nyugat felől a napok néha belestek a hosszúkás felhők között, a sűrű légkörben jól kivehető fénysugaraik a jeges szélben lebegő hókristályokon megcsillanva káprázatos művet alkottak. Bár aligha akadt itt olyan ember, aki erre rácsodálkozott volna. Mindenki sietett valahová, mindenki jött valahonnan. Ha valaki mégis felfigyelt a kalapja alól, az is csak a közterületi hangosbemondóból áradó információkat hallgatta, amit egy monoton női hang ismételgetett 5-10 percenként.
-Elhozta? -kérdezte a nő, ahogy odalépett hozzám. Nem köszönt, csak úgy bumm, bele a közepébe. Hangjában volt valami kimértség, s tekintete még eme különleges alkalom ellenére sem tűnt igazán felcsigázottnak.
-Ön elbűvöl, mint mindig. -mondtam ironikusan. Zokon vettem, hogy a nő, akivel már évek óta leveleztünk, nem tanúsított a helyzethez illő magatartást. Nem is tudom, mit vártam. Talán, hogy egyből a nyakamba ugrik és szerelmet vall? De hiszen még nem is látott. Valljuk be, a találka létrejötte is rengeteg erőfeszítést igényelt. Valóságos csoda, hogy valaki hajlandó találkozni velem úgy, hogy még egy fotót sem látott rólam. De mégis lehangolt egy kicsit ez a távolságtartás.
-Khm. Hát én volnék. -tette hozzá a nő mosolyt erőltetve az arcára. Minden átmenet nélkül váltott át megközelíthetetlen dívából, zavarba jött lányba.
Szívtam még egyet a cigimből, aztán a csikket eldobtam, majd a nő szemébe néztem. Ő meg a földre hulló csikket nézte, amint néhány másodperc alatt lebomlik és semmivé válik. Mert ez egy ilyen csikk.
-Itt van, kedves. Ebben a borítékban. -szóltam és átnyújtottam neki. Ő azonnal odaszegezte tekintetét. Szemében felragyogott végre az a gyermeki lelkesedés, amit az imént még hiányoltam.
-És tényleg az van benne? -kérdezte izgatott hangon
-Az hát. -feleltem magabiztosan
A nő le sem vette szemét a kesztyűs kezemben tartott vékony papírtokról. Csak bámulta csillogó szemekkel, de mégsem mert érte nyúlni.
-Tudja... -kezdte
-Tudom. -szakítottam félbe.
-3 éve levelezünk és én még nem is láttam magát. -folytatta kissé remegő hangon -És mi van, ha Maga nem tetszik nekem? Erre nem gondolt? Úgy értem, nagyon megtisztelő, hogy elutazott ilyen messzire, de ha nem... Ha Maga nem tetszik majd nekem, akkor mehet vissza a fényévekre lévő Földre. Föld... istenem, sosem jártam ott. El sem tudom képzelni, milyen lehet, ahol 14 milliárd ember él. Tudja, ezen a kolónián csak 2 millióan vagyunk.
-Khm. Kissé elkalandozott. -figyelmeztettem
-Ó, hát persze. Elnézést! Hajlamos vagyok sokat beszélni. -mentegetőzött
-Vegye el, kérem. -biztattam
-Hát, jó. -s azzal kihúzta kezemből a kis, fehér borítékot
-Nyissa ki, bátran! -mondtam. Ő két kézzel fogta és csak bámulta. Én pedig őt.
Végül egy váratlan mozdulattal letépte a zárócsíkot és előhúzta a fényképemet. Arca kifejezéstelen maradt. Mintha nem is látna, csak nézne. A másodpercek óráknak tűntek. Erős gravitációs térben az idő lelassul. Hmm. De még egy szőke nőnek sem lehet olyan nehéz a felfogása, hogy ily' mértékben eltorzítsa a téridőt...
Soha többé nem szólalt meg. Mire fölocsúdtam, már ott sem volt. Eltűnt, mintha sosem létezett volna.
A fejében lévő fekete lyuk, mely az imént olyan drámai mértékben lelassította az időt, beszippantotta őt.
Még vetettem egy pillantást a fenséges napoklementére (A kolónia bolygója egy kettőscsillag-rendszerben keringett.), aztán elindultam a Zűrhajóm felé. Hazafelé végig azon gondolkodtam, miért nem látta az arcom, mikor ott állt előttem.

:P