Képzeld el...

..., hogy egy nap felébredsz egy számodra teljesen idegen környezetben, ahol idegen lények figyelik minden mozdulatod.

Felteszed a kérdést:
-Hogy kerültem ide?
A válasz tökéletes magyar kiejtéssel érkezik: -Sehogy. Mindig is itt voltál. Egész eddigi létezésed alatt.
-De tegnap este még a saját ágyamba feküdtem le!
-Pontosan 45 másodperce létezel.
-???
-Most keltél életre.
-Több évtizednyi emlékem van!
-Programozott emlékek. Te egy kísérlet vagy.
-Úgy értik, egy emberi klón vagyok?
-Nem. Nincs olyan, hogy emberi faj. Te vagy fajtád egyetlen példánya. Minden, amit tudni vélsz múltadról, a fajodról, csupán programozott tudás. Az egész fikció. A Föld sem létezik. Vagy, ha mégis van ilyen nevű bolygó valahol az univerzum egy távoli pontján, az biztosan nem olyan, amilyennek mi megálmodtuk.
-??? Oké. Ez elég meredek. Nem igaz. Szerintem maguk elraboltak álmomban és a kísérlet arról szól, hogy hogyan reagálok erre a mesére.
-Az történik, amit megjósoltunk. -jegyezte meg rezzenéstelen arccal az egyik idegen, miközben a többiek felé fordult.
-Egyetértek. Az intelligenciájának megfelelően reagál.
-Nem tudja feldolgozni a valóságot, a számításoknak megfelelően elkeseredetten kapaszkodik programozott emlékeibe és egyedül azt fogadja el valóságnak. Kérdés, hogy idővel képes lesz-e megérteni, hogy valójában mi ő? -szólt egy harmadik alak.
-Hé! Én is itt vagyok és rohadtul nem tetszik, hogy úgy beszélnek rólam, mint valami kísérleti patkányról!!!
-Patkány? -érdeklődött az egyik idegen a többiekre nézve.
-Egy fiktív élőlény a programból. -világosította fel egy másik.

...

folyt. köv. Vagy nem. :D

Sławomir Mrożek: Zuhanás közben

"Kezdetben egészen kótyagos voltam, és nem is tudtam, hogy zuhanok. Megzavarodott érzékeim egymásnak ütköztek, mint macskák a zsákban. Nem tudván, hogy zuhanok, nem féltem a zuhanástól. Csak émelyített a zűrzavar. Aztán hozzászoktam. A megszokás unalmat szült. Unalmamban az unalom okát kerestem, és megállapítottam, hogy azért unatkozom, mert hozzászoktam. De mihez szoktam hozzá?
A zűrzavarhoz, természetesen. De mitől van zűrzavar? Rájöttem, hogy saját súlypontom körül forgok, vagyis bukfencezem. Miért? Nem tudom meg, amíg abba nem hagyom a bukfencezést. Végtagjaimmal manőverezve végre sikerült függőleges helyzetbe kerülnöm. Vagyis olyanba, hogy a sziklapárkányokon növő mohák, zuzmók és csenevész bokrok a lábam felől érkezve húztak el mellettem, s a fejem fölött tűntek el. Csak ekkor értettem meg, hogy zuhanok, és elkezdtem félni.
Persze nem annyira magától az eséstől féltem, inkább a következményeitől. A zuhanás, noha önmagában ártalmatlan, nem tarthat örökké. De már jó ideje féltem, s a vég nem következett be. Megszoktam hát a félelmet is, legalább annyira, hogy helyzetemet megvizsgálhassam.
Egy fal mentén zuhantam, mindenütt végtelen tér volt. A falból helyenként párkányok és szirtek ugrottak ki. Eszembe jutott, hogy felhasználhatnám a fal kiugróit, megragadnék egy sziklafokot, fát, vagy akár fűcsomót, megkapaszkodnék valamiben, hogy ne zuhanjak tovább. Vizsgálódva néztem lefelé, és vártam az alkalomra. Feltűnt egy borókabokor. Kinyújtottam a kezem, s amikor melléje értem, megragadtam. Nagyot reccsent, és lám, repülök tovább, két kezemben a borókabokor, mintha látogatóba készülnék, ilyen képtelen csokrot szorongatva.
Elengedtem hát, repüljön csak egyedül, ha már nem vehettem hasznát. Talán jobb alkalom is adódik. Amott egy elég nagy fácska, szemre sokkal szilárdabb a borókabokornál. Ismét szétterpesztem ujjaimat, és amint melléje érek, elkapom. Égszakadás, földindulás, megint repülök, de ezúttal álmélkodva veszem észre, hogy négy kezem van, mind a négy markolja görcsösen a letörött ágat. De nem, csak kettő az enyém, a másik kettő egy illetőé, aki - míg én lefelé néztem - észrevétlenül mellém ért odafentről, és ugyanakkor ragadta meg a fácskát, amikor én. Kövérebb lévén, súlyosabb nálam, gyorsabban repült. (Az űrben minden test egyforma sebességgel esik, de úgy látszik, nem az űrben estünk, vagy mit tudom én.) Utolért, és most együtt repülünk, szemtől szembe, bámuljuk egymást közvetlen közelről. Közöttünk az ág, amelyet együttes erővel tartunk. Végül ő levette róla egyik kezét, s udvariasan kalapot emelt.
- X. Y. - mutatkozott be. (A fene jegyzi meg.) Biccentettem, de korántsem öntött el baráti érzés iránta. Miatta zuhanok tovább, mert a fácska kettőnk súlyát nem bírta el. Ha ő nem jön... akkor. Ha magam lehetnék... most. Hiszen most még gyorsabban esem, mint addig, meg a kettőnk súlykülönbsége is terhel. Mégsem engedtem el az ágat, bár így egyszerűen megszabadulhattam volna tőle.
- Maga is zuhan? - érdeklődött együgyűen. Szemlátomást extrovertált, piknikus alkat.
- Ühüm...
- Akkor együtt fogunk zuhanni - örvendezett, mintha bizony lenne rá oka.
Miért ilyen biztos benne? Nem gondol arra, hogy bármikor elengedhetem a fát? De még mindig haboztam. Hátha igaza van, hogy kedélyesebb társaságban zuhanni? Kettesben, sőt talán hármasban, mert az ágon egy kis zöld bogár mászott.
- Kiszakadt - mondtam szemrehányóan. Legalább ne higgye, hogy el vagyok ragadtatva, amiért tovább zuhanhatok, az ő hibájából. Legalább érezze, hogy ő a ludas.
- A fára gondol? - nevetett. - Nem az első és nem is az utolsó. Elkaptam én már egypárat, de mindig így jártam. Rá se rántson.
Rá se rántsak! Mintha a kávéházi asztalnál üldögélnénk! Ostoba ez vagy pimasz?
- Nicsak, oda nézzen!
Szemével és fejével intett, hogy nézzek hátra. Vagy háromszáz méterre tőlünk egy csíptetős, idősebb úr repült lefelé, tisztes egyetemi tanárnak látszott. Egy zergét tartott átölelve, mely vadul rúgkapált, szarvával pedig a levegőt döfködte. Nyilván belekapaszkodott röptében, mint mi a fába, és most együtt zuhannak tovább, de valami esztelen remény visszatartja attól, hogy elengedje kapálózó foglyát.
- Tehát nem vagyunk egyedül?
Válaszul fél kézzel elengedte az ágat, és nagy félkört írt le. Pillantásommal követtem a mozdulatát.
Csak most vettem észre, hogy a tér tele van hulló alakokkal. Eddig annyira elfoglalt a saját sorsom, meg a fal figyelése, hogy nem is néztem oldalt és hátra, az ürességbe.
Néhányan bukfenceztek, mint korábban én is, mások fejjel lefelé zuhantak, vagy fejjel felfelé, ahogyan én most. Voltak olyanok is, akik vízszintes helyzetben estek, mintha láthatatlan heverőn feküdnének. Általában a zuhanás két módját lehetett megkülönböztetni: egyesek kapaszkodtak valamibe, mások lemondtak a kapaszkodásról, és szabadon estek. Az utóbbiak voltak kevesebben.
E kisebbségben akadtak olyanok, akik arszlános eleganciával zuhantak. Látszott, hogy sokat adnak a stílusra. Lábak egymás mellett, kezek könnyedén csípőre téve, büszke fejtartás, hetyke tekintet. Mások meg csak úgy potyogtak, hadonászva, vagy egyszerűen elhagyva magukat, mint laza testrészek halmaza.
Egy fiatalember húzott el mellettünk. Kezében havasi gyopárt tartott. Belekapaszkodott, bár aligha remélte, hogy az megtartja.
- Széplélek - kacsintott rám cinkosan útitársam, amannak pedig odakiáltott: - Ó, de gyönyörű!
Még tapsolni is készült, de észbe kapott. Ő sem akarta elengedni az ágat. Ragaszkodott hozzá, mint a professzor a zergéjéhez.
Koros hölgy szállt el mellettünk, gyökerestül kitépett füveket szorongatott. Nyilván beléjük kapaszkodott valamikor. Valamikor régen, mert a füvek elhervadtak, elszáradtak, de úgy dédelgette őket, mintha friss virágok volnának. Azonkívül mindenféle gallyat, kórót aggatott magára, szatyrában pedig kavicsokat tartott.
- Emlékek - magyarázta útitársam. A hölgynek gavallérosan köszönt.
- Ismeri?
- Nem, de sajnálom.
Abbahagytam a nézelődést, mert viszketett a kezem. A bogár rám mászott az ágról, és sétára indult a kezem fején. Ráfújtam, erre megállt, mozdulatlanná dermedt, és láthatatlan, szőrös lábaival erősen belém kapaszkodott. Úgy tett, mintha nem létezne. Megint le akartam fújni, de útitársam visszatartott.
- Hagyja, mit árt magának!
- Viszket.
Békén hagytam a bogarat. Várt egy ideig, aztán továbbsétált.
Társamat új színben tüntette fel ez a kimondatlan célzás. Tehát mégis tisztában van helyzetünk tragikomikumával - amennyiben a zuhanást helyzetnek nevezhetjük -, nem olyan bárgyú optimista, mint hittem. Komolyan beszélhetek vele.
- Soká tart még? - kezdtem, szintén a célzásnál maradva.
- Honnan tudhatnám? Először meg kellene tennem az egész utat lefelé, aztán meg visszafelé, hogy valamilyen fogalmam legyen róla.
- Visszafelé... Látott már valakit visszajönni?
- Nem láttam.
Ebben a pillanatban erős fájdalmat éreztem derekam táján. Rögtön hátranéztem, és még éppen láthattam a puffadt, kövér, eltorzult arcot és a szitkokat kiabáló, tátott szájat. Meg a távolódó lábat, amely belém rúgott.
- Miért?! - És visszaordítottam, bár a támadó már nem hallhatott.
- Még kérdezi? A zuhanásért.
- De hát nem az én hibám, hogy ő zuhan!
- Persze, hogy nem a magáé, sem az enyém, sem senkié. De ő mindenkin bosszút áll. Az ilyen azt rúgja, aki elébe kerül. És ha nem éri el, akkor legalább leköpi. Nagyon fáj?
- Nagyon.
- Akkor legalább nem viszket. - (Csakugyan, ehhez a fájdalomhoz képest a viszketés semmiség volt.) - Van nálam köhögéscsillapító tabletta, nem kér?
- Hiszen nem köhögök.
- Mindegy, csak az a lényeg, hogy bevegyen valamit. Meglátja, hogy használ.
Bevettem, és valóban használt. Útitársam tapasztalt ember.
Szerencsére nem mindenki viselkedett úgy, mint az a briganti. Az egyik úgy zuhant, mint a többiek, de folyton az óráját nézte, és azt kiabálta:
- Sietek, rohanok!
- Hová siet annyira? - kérdeztem csodálkozva.
- Felfelé!
- Hogyhogy felfelé, hiszen...
- Psszt... - hallgattatott el útitársam. - Hagyja rá.
- Repülök felfelé! Halleluja! - kiáltott amaz, és nyílsebesen zuhant lefelé.
Csak egyszer találkoztam olyannal, akinek a zuhanása irigységet keltett. Azt hiszem, ha én magam is nem potyogtam volna, és meglátom ezeket a zuhanókat, elragadtatásomban rögtön utánuk ugrom. Azért mondom, hogy "utánuk", mert ketten voltak. Nagyon fiatal mind a kettő, összeölelkezve zuhantak, és egymás szemébe néztek. Valószínűleg olyasmit láttak ott, amit rajtuk kívül nem látott senki. Ügyet sem vetettek a környezetükre, talán nem is tudták, hogy zuhannak, de ha tudták is, teljesen közömbös volt nekik.
Társam szintén felfigyelt rájuk, de hallgatott, ahogyan én is, mert valamiféle szégyen és bosszúság vett erőt rajtunk. Kerülni igyekeztünk egymás tekintetét, és haragudtunk egymásra. Én nehezteltem rá, hogy ő az, ő pedig énrám, hogy én vagyok.
De mindez semmi volt ahhoz a kalandhoz képest, amely ezután várt ránk. Éppen nem néztem semerre, mert a bogarat figyeltem, amely ide-oda mászott, végül bal kezem kisujjának hegyére telepedett, ott egy kicsit téblábolt, majd hirtelen széttárta apró szárnyacskáit.
- Oda nézzen! - kiáltottam. - Nem kellene kitépni?
Társam elsápadt, de nem a javaslatom miatt. Másfelé nézett, a lába alá.
- Ott, ott.... - dadogta, s képtelen volt többet kinyögni.
Én is lenéztem, és rögtön megfeledkeztem a bogárról.
Mivel megszoktam, hogy ki-ki magában zuhan, először meg sem értettem, hogy az a sötét, szürkés tömeg emberekből áll. Ők is estek, de hogyan! Zárt gömböt alkottak, az átmérője lehetett vagy egy kilométer, és úgy akaszkodtak össze, hogy egyikük sem fordult arccal kifelé, hanem mindegyikük befelé nézett. Nem látszott egyetlen arc sem, csak kidomborodó hátak és fenekek. Egymásba ékelve, sajtolva, gyömöszölve, szabályos, gömbalakzatot alkottak. Afféle kis bolygót. A gömb erős szagot árasztott.
- Nagyszerű! - kiáltottam, mert lenyűgözött a gigászi látvány.
- Megőrült? Hiszen egyenesen feléjük repülünk. Tenni kell valamit, különben végünk!
- Miért? Messziről szépen fest.
- Messziről, de nem közelről. És egyre közelebb jön!
Csakugyan, a gömb közeledett, felszínének görbéje szemlátomást laposodott, már horizontot alkotott, igaz, még íveset. Már nem is gömböt láttam, csak egy óriási domborulatot, s tompa moraj hallatszott belőle.
- Gombolja ki, gyorsan!
- Mit gomboljak ki?
- A zakóját!
Nem gondolkoztam a különös parancson, hanem követtem példáját. Ő a kabátját gombolta ki, én a zakómat. A kabát szétterült, mint egy ejtőernyő, a zakóm is, de ez nem volt olyan hatásos, mint a nagykabát. Kicsit lelassultunk, de hamarosan megint a régi sebességre gyorsultunk fel.
- Hiába! Ez a nyavalya vonz minket!
Valóban, a gömb tömege, az ismert fizikai törvénynek megfelelően, gravitációs mezőt hozott létre. Már úgy látszott, nincs menekvés, mindenképpen ott kötünk ki a morajló, fortyogó masszán.
Ekkor elfacsarodott az orrom, és hatalmasat tüsszentettem. A tüsszentés úgy hatott, mint a reaktor bekapcsolása az űrhajóra; irányt változtattunk. Függőleges zuhanás helyett oldalra szálltunk, s elrepültünk a bolygó felszíne mentén. Mire az ellenlökés hatása megszűnt, túl voltunk a bolygó periméterén, nem messze tőle, de elég távol ahhoz, hogy amikor ismét felülkerekedett a szabadesés - amely erősebb a bolygótömeg vonzásánál -, biztonságosan elkerülhessük. Elég jól láttam hepehupás, hullámzó felszínét, amely végtagok nélküli hátakból és fenekekből szövődött össze, mivel a gyökerekként mélybe nyúló végtagok nem látszottak. És egyetlen arc sem. Megsüketített a lárma és a zúgás, hőség csapott felénk, a bűz megfosztott érzékeinktől, de hamarosan mindenen túl voltunk. A gömb elmaradt oldalt és felettünk, távolodott, ismét egyre inkább golyóformát öltött.
- Keblemre, pajtás! - kiáltott útitársam, miután kissé magunkhoz tértünk. - Maga aztán legény a talpán. Ha maga nincs... Elgondolni is rémes. De hogyan csinálta?
Hízelgett a bámulata és elismerése, de az átélt kaland engem is megrázott, a veszély megnemesített, és nem akartam idegen tollakkal ékeskedni.
- Nem én, hanem a bogár - vallottam be, az igazsághoz híven.
Valóban a bogár volt; a bogár a kritikus pillanatban kiterjesztette szárnyacskáit, felszállt, és egyenesen az orromba repült, az áldásos tüsszentésre ingerelve. Ő mentett meg bennünket. Nem az enyém az érdem.
- Hol van?
De a bogár már sehol sem volt. Megmentett bennünket, és nyomtalanul eltűnt, ahogy egy hőshöz illik. Isten fizesse meg neki. Mindig megőrizzük hálás emlékezetünkben.
Aztn hosszan megtárgyaltuk a szörnyű kalandot. Kiderült, hogy barátom tud egyet-mást a gömbről.
- Eggyel kezdődik. A legközepén van egy, belékapaszkodik közvetve az összes, közvetlenül az a néhány, aki körülötte zuhan. Ebbe a néhányba csimpaszkodik egy tucat, azokba megint több tucat, őket fogja pár száz, és így tovább, tovább, fölmehet akár milliókra. Elméletileg nincs határ.
- Miért jön létre az ilyen golyó?
- Hát, amikor így összebújnak, befelé fordulva, nem látják, hogy zuhannak. A belsők azért, mert hogyan is láthatnák, a külsők meg azért, mert arccal befelé fordulnak, csak a hátuk domborodik kifelé. Azonkívül olyan melegük van, és annyira összepréselődnek, hogy állandó kábulatban élnek, afféle álomban. Hallotta azt a zümmögést? Attól elbódulnak és megnyugszanak.
Lassan elfeledkeztünk a kalandról (és vele együtt a bogárról is). Folytatódott az egyhangú zuhanás. Különféle alakokkal találkoztunk még. Volt, aki úgy tett, mintha madár volna. Karját lengette és csicsergett, azt állítva, hogy nem zuhan, hanem kedvére röpköd. Egy másik élettelen tárgynak tettette magát. Akadt mindenféle. De nem sorolom fel őket.
Végül a köd zónájába jutottunk. Hideg és nedvesség vett bennünket körül. Alig láttuk egymás arcát, pedig a távolság oly kicsi volt köztünk.
- Ez már... - kezdtem ezúttal én, óvatosan.
- Bizony, alighanem már közel van.
Sűrűsödött a köd. Már csak társam arcának körvonalait láttam.
- Azt hiszem, el kell búcsúznunk.
Most csak két keze beszélt, mert arcának már a körvonala is szertefoszlott. Azon a helyen, ahol az imént volt, szürke üresség támadt, mint egész környezetünk. Még azt is nehéz megmondani, hol volt az a hely.
Négy kéz, kettő az enyém, mellette kettő az övé - az ágon. Csak csuklótól látszanak, mintha levágott kezek volnának. És maga az ág - elhervadt, mint annak az egykor véletlenül látott asszonynak a füvei, aki emlékeit dédelgette. Mikor történhetett?
Két kéz elengedte az ágat, egyik az enyém, másik az övé. Megszorították egymást a térben. Aztán eltűntek valahová. Az ágon még kettő.
Már nincsenek ott. Csak az ág.
Még egy perc.
Egy p...
E..."

/Murányi Beatrix fordítása/

Hmm. Ilyenkor teszem fel magamnak a kérdést: miért nem nekem jutott ez eszembe? :-)
Remek írás az Életről.

Az elfogás

-Ön? -lépett oda a nagydarab, egyenruhás.
-Igen? -kérdezett vissza Terlövé.
-Önt le kell tartóztatnom. Parancsom van rá. -tájékoztatta Cebo.
-Mi a vád? -érdeklődött a megszeppent Terlövé.
-Azt én nem tudom. De a fiúk az őrsön azt beszélik, hogy kinéz Önnek vagy 80 év kényszermunka. -ecsetelte szenvtelen hangon, mintha csak a tegnapi tosit-meccs eredményéről beszélt volna.
-Oh, értem. -mondta Terlövé, lesütött fejjel.
-Nos? Velem jön? -kérdezte Cebo csípőre tett kézzel. Szemei fel-felvillantak, amikor a himbálódzó utcai lámpa fénye néha rávetült.
Terlövé ekkor felnézett. A jogosan vagy jogtalanul elítélteket tízezer szám elnyelő, hírhedt kényszermunkatáborokra gondolt, ahonnét még nem sokan jöttek ki. Ő maga legalábbis nem hallott ilyen esetekről. Azt beszélik róla, hogy csak bejárata van. Kijárat nincs. De Terlövé ezt hajlamos volt mindig is városi legendaként kezelni.
-Van más választásom? -nyögte ki végül.
-Aligha. Jönnie kell. Egyedül maga látta Önt az új álcájában. Magának kell azonosítania, a többit mi elintézzük a fiúkkal. -a mondat végére Cebo arcán valami sátáni mosoly jelent meg. Mindenki tudta, hogy az egyenruhások nem bánnak kesztyűs kézzel azokkal, akiket letartóztatnak. Ők vannak a legalsó lépcsőfokon, akik a piszkos munkát végzik. Legtöbbjük élvezi, amit csinál.
-Akkor induljunk! -javasolta Terlövé. -Uponkó faramucit készített az asszony. A kedvencem.
-Rendben.
Azzal mindketten beültek a közelben várakozó, robusztus páncélautóba. Cebo belülről lezárta az ablak nélküli ajtót. Velük szemben két másik fegyveres ült. Automata fegyvereikkel egyenesen Terlövére céloztak.
-Nem szabályellenes ez? -mutatott a fegyveresekre, ám amikor Cebora nézett, döbbenten látta, hogy ő is ráfogja a fegyverét.
-Értem... -sóhajtotta Terlövé, miközben megkönnyebbülten nekitámasztotta hátát a jármű rideg fémfalának.
-Azt hitted, megúszhatod? -vigyorgott Cebo. -Már a járműből szkenneltük a DNS-edet. Végig tudtam, hogy te vagy Ön. Hiába költöttél egy valag pénzt az új álcádra.
:-)

Ostobaságok a Függetlenség napja c. filmben

Az ufo-támadás másnapján az amerikai légierő több száz vadászgépe tart a 25km átmérőjű idegen űrhajó felé, hogy megsemmisítse (???). :D
Lássuk a fegyverzetet! Az amerikai légierő (és szövetségesei) alapvetően kétféle légiharc rakétát használ napjainkban.
1. AIM-9 Sidewinder rövid hatótávú
2. AIM-120 Amraam közepes hatótávú

A film látványos jelenetében ilyenekkel kezdik kóstolgatni a Budapest-méretű csészealjat! :D
Ez azért érdekes, mert a légiharc rakétákban csak kis mennyiségű repesz (kb. 10kg) található, ugyanis a potenciális célpontok nem rendelkeznek páncélzattal, így akár egy közönséges kézigránát is megsemmisítheti őket. A légiharc rakéta gyakorlatilag egy repülő kézigránát. Alkalmatlan páncélozott célok megsemmisítésére, hiszen a szétrobbanó repeszeken túl (Melyek semmilyen páncélt nem ütnének át.), csak a rakétatest kinetikai energiájára számíthatnak, korlátozott mértékben. (Mondjuk, még erre se, mert ezek arra vannak kihegyezve, hogy a célpont közelében robbanjanak, nem erőltetik a közvetlen találatot.)

Ezt 25km-esnek mondták a filmben, de ez k*rvára nem tűnik 25km-nek. Az Empire State Building kb. 420m magas, így első ránézésre 10db talán elférne egymás mögé rakva. Az meg vicces, hogy ezzel a képpel reklámozták a Függetlenség napja 2-t (Ahol a képet találtam.). Mintha az első részben ezt lőtték volna ketté először. :D Újjáépült, vagy mi? :D Nem lenne mit kettélőni a második részben? :D

Most mondja meg nekem valaki, hogy miért gondolták, hogy ezt az irdatlan fémtömeget, ami nagyobb, mint egész Budapest, leszedhetik az égről 2-300db repülő kézigránáttal??? :D :D
Tekintsünk el attól, hogy az űrhajót áthatolhatatlan energiapajzs védte! Az a brutális fémtömeg önmagában is leküzdhetetlen lett volna azzal a kb. 10 tonnányi repesztöltettel, amit összesen kilőhettek rá. :D :P

A kábeltévé-szerelő ócska laptopjával feltöri az idegenek számítógépes hálózatát és teletunkolja trójai vírusokkal. Na ja.
Az Emberiség mai becsléssel minimum évtizedekre, de inkább évszázadokra van a csillagközi utazástól. De már van kvantumszámítógépünk, ami ugyan elég béna, de néhány éven belül talán már úgy fog működni, ahogy azt elvárják. Az pedig kb. olyan lesz a mostani csúcsszámítógépekhez képest, mint a lovaskocsi a Ferrarihoz képest. Na most, ha ezek az idegenek képesek voltak idepofátlankodni egy távoli naprendszerből, ráadásul egy 500km-es űrhajóval, akkor nem jogos-e a feltételezés, hogy számítástechnikában is évszázadokkal járnak előttünk?
A csávó laptopja kb. annyit érhetett volna az idegen számítógép ellen, mintha az előbb említett lovaskocsival próbálnának beelőzni egy Ferrarit. Persze az is lovas, a logója tartalmaz egy lovat. :D

Hogy tanulta meg az F/A-18 pilótája egyetlen éjszaka alatt az idegen űrhajó vezetését?
Mi ez a szánalmasan nevetséges hozzáállás az amerikai vezérkari tisztektől? Azt mondja a csávó:
"Én el tudnám ezt vezetni."
"Komolyan?"
"Igen, harcoltam ellenük és láttam, milyen manőverekre képesek."

VÁÁÁÓÓÓ! :D :D :D

Ennyi elég, baszki? :D Az elnök már dobja is neki a slusszkulcsot.
Beültetik mellé a kábeltévé-szerelőt és irány az űr.
Még véletlenül sem szorítottak volna odabent helyet legalább egy fehér köpenyes csókának, aki mondjuk 40 éve tanulmányozza azt a lezuhant űrhajót az 51-es körzetben. Á... Az hülye hozzá! :D

Ha már az 51-es körzetnél tartunk...
Jön a menekülthullám, ezek a társadalom perifériájára szorult amerikai nincstelenek a nyomorúságos lakóautóikkal. Az egy dolog, hogy a pilótát beengedi az őr, mert a batyujában egy földönkívülit vonszol. De mi a f*sznak kell beengedni az összeset? Hát ez nem a világ legszigorúbban őrzött katonai objektuma? És ilyen jancsibohócok őrzik, mint ezek? :D
Így nézhet ki a valóságban az 51-es körzet "bejárata". Hát itt ki a f*szomnak szalutálna egy félig döglött aliennel a zsákjában, Hiller kapitány? :D

 Na, így mindjárt más. Két fekete ruhás balfácán, akik tegnap végezték el a nevadai munkaügyi központ által indított gyorstalpaló vagyonőr-tanfolyamot. :D "Hadd menjen!" Ja, ja! :D

"Ilyen egy harmadik típusú pofon!" Nem is készülhet amerikai film ilyen suttyó poénok nélkül... Ilyen, amikor Hollywood arcon fossa a gyanútlan mozinézőt. :P

Na, nem is sorolom tovább. Amúgy nem rossz film, még ha hülyének is nézik a nézőket. Háttérzajnak elmegy. ;-)

Filmajánló ellenségeimnek, haragosaimnak: Monsters - Sötét kontinens

A Monsters - Sötét kontinens című amerikai filmet kizárólag ellenségeimnek ajánlom.
Ettől még a Szomszédoknak is több értelme van!!! Még az Amerika kapitánynak is! Pedig azt nagyon utálom. :D
2 órányi tömör kínszenvedés volt. És annyira ráéreztem... Már az sem volt egy kedvező ómen, hogy összesen hárman ültünk a nézőtéren.
A főszereplő monológjával indul a film. Nekem már ez is rettentő kínos volt, de ááá.... Az egész film mondanivalója nagyjából annyi, hogy aki sokat háborúzik, az meghülyül. De ehhez minek kellett ez a szörnyes körítés??? Kb. annyi értelme volt, mint bundás kenyéren a tejszínhabnak. Nem értem, mi keresnivalója van ott. Nem oda való. Ha gigantikus szörnyek ellen harcolnak, akkor legyen a célja a kiirtásuk, elüldözésük, vagy hogy az emberiség űrhajóra száll és elhúz innen a francba, mielőtt egy szörny a fejére tapos. Ha ez háborús dráma akar lenni, akkor háttérnek talán szerencsésebb lenne valami valóságosabb dolog, pl. az iraki, vagy afganisztáni háború.
Történet nem igazán volt, akció alig, a CGI-nek sem jutott túl sok szerep. Nem is értem, hogy jutott el a mozivászonig ez a film. Ha rajtam múlt volna, VHS-en sem adhatnák ki. :P
Sajnos voltam olyan pitiáner, hogy nem álltam fel és jöttem haza kb. a felénél. Mert, ha már kifizettem 1300 Ft-ot a jegyért, akkor végigszenvedem. Pfff... :D Ne vesszen kárba a pénz... De nem ért ez annyit, hogy 2 órát áldozzak az életemből.
Említettem már, hogy volt ennek egy első része, ami kevés pénzből készült. Az kifejezetten B-filmnek lett titulálva, pedig mekkora a különbség... Ha az B-film, akkor a kategória legjobbjai közt tartom számon.
De ki a fene engedte, hogy ez a második rész moziba kerüljön??? :P

Kiegészítés:
Írás közben áramszünet lett, úgyhogy most fejezném be. :-)

Az a baj, hogy ez nem egy trash movie. Mert akkor mondhatnám, hogy ez annyira szar, hogy már jó. A trash movie koronázatlan királya, az Asylum stúdió készíti a leggagyibb filmeket. Azokon lehet röhögni, mert annyira bénák. De ezen még azt se... :D
Én az olyan filmeket szeretem, amik a tudatomra is hatnak, amiken még napok múlva is kattog az agyam. Mi volt, hogy volt, mi lehetett volna, ha... A dolog pikentériája, hogy ezen is napokig fog még kattogni az agyam, de csak, mert kvára felzaklatott a hitványságával. :D
Ahogy azt előre láttam, éjszaka is ezen járt az eszem. Felfedezni vélek valamiféle mondanivalót a filmben, ami még ellenszenvesebbé teszi számomra.
A Monsters lényegében arról szól, azzal kúrnak el két órát, hogy bemutassák az óriás szörnyek ellen hősiesen harcoló amerikai katonák hétköznapjait. Lebombázzák a szörnyeket, de közben néha civilek is odavesznek, akik természetesen arabok. Ezen a helyiek jól felbasszák magukat és szervezkedni kezdenek az amerikaiak ellen. Hogy miért kell katonákat járőröztetni a lázadók közt, az számomra nem volt világos, hiszen a szörnyeket minden esetben el tudja intézni néhány vadászgép. No, de hát kellett ez a szál, hogy a rendező meg tudja mutatni, mit is akar. Nem tudom nem észrevenni (Legalábbis úgy 2-3 órával a film után. :D ) a valósággal vonható párhuzamot.
Irakban, Afganisztánban és még számtalan más helyen is bombáznak különböző célpontokat (Természetesen kizárólag a nép érdekében.), miközben jócskán akadnak civil áldozatok is.
Lényeg: a rendező nyilván ezt a gigászi, heroikus küzdelmet szerette volna ábrázolni. A terroristákat  talán a szörnyek helyettesítik, de akkor kiket szimbolizálnak a "lázadók"? Nocsak, még a végén kiderül, hogy a terroristának tartott fegyveresek nem is terroristák, hanem lázadók, szabadságharcosok?
A technika megint közbeszólt. Most épp a vírusirtóm előfizetése járt le. De rendeztem a számlát. :-)

Kiegészítés 2.

Jönnek az újabb benyomások. Látunk a filmben megmurdelni egy ilyen szörnyet. Mármint magától pusztul el (Legalábbis nekem úgy tűnt.). Milliónyi kis világító lóf*szt bocsát ki magából, amikből a föld alá kerülve újabb ilyen szörnyek kelnek ki. Tehát a Szörny egy metafora! Ez maga a terrorizmus. Minél többet ölnek meg, ezek annál többen lesznek, vagyis kiirthatatlanok. Lehet, hogy a film legfőbb mondanivalója az, hogy a terrorizmus elleni erőltetett harc teljesen értelmetlen, de legalábbis elhibázott, mert csak még több terroristát szül? Lehet, hogy ennek a filmnek mégis van valami értelme? :D

Gyűlöllek...

-Gyűlöllek. Soha, senkit sem gyűlöltem még ennyire. -jelentette ki a lány, miközben párja mellkasára telepedett.
A férfit izgatta, ahogy a nő súlya nyomást gyakorol a testére.
-Én is téged. -felelte széles mosollyal. -Tudod, amikor először megláttalak, majdnem elhánytam magam. Szinte vért könnyeztem, olyan ocsmányul néztél ki. -tette hozzá kedves hangon.
A nő hangosan felnevetett és egy finom csókot lehelt a férfi ajkára.
-Sosem mondtak még nekem ilyen szépet... -suttogta.
-Csak, mert megérdemled. Te talán nem okádtál tőlem? -váltott át a férfi is suttogásra.
-Mi tagadás... Bár egy nő nem beszél ilyesmiről. De neked és csakis neked bazdmeg elárulom, hogy öklendeztem, mikor először hozzám értél.
A férfi büszke mosollyal nyugtázta a hallottakat.
-20 éve már... De te még most is ugyanolyan ocsmány vagy, mint akkor. -bókolt a férfi.
-Köszönöm, szívem. Te is förtelmesen nézel ki. Ha még sokáig bámullak, tuti hogy kidobom a taccsot. -viszonozta kedvesen a bókot.
S azzal magukra húzták a takarót és történt, ami történt... ;-)


A szavak és az ő jelentésük... :-) Alakulhatott volna így is, de a fentiek persze mélyen sértőek a mi értékrendünk szerint. Talán egy párhuzamos univerzumban így kedveskednek egymásnak. De mit számít ez? Az érzések tartják össze a kapcsolatot, nem a szavak. ;-)

Néhány szót az új Mad Max moziról...

Röviden: ez nekem egy "egyszernézős film" volt. :P

Bővebben?

Nemrég megnéztem az eredetit. Az ausztrál film állítólag legendásan kevés pénzből jött össze. A Hollywood-i remake ellenben dúskálhatott az anyagi forrásokban, ami meg is látszik rajta. A legfontosabb benyomásom a filmről az, hogy igazán szabadjára engedték a látványtervezők fantáziáját.
De!
Hol van az új "Mad Max" moziban az a hangulat, amit az eredeti film olyan egyértelműen képes volt átadni?
Ismét, már sokadszorra vonhatunk le egy fontos tanulságot, miszerint Hollywood még mindig nem képes megérteni, hogy nem a látvány és a befutott színészek teszik kultuszfilmmé az alkotást, hanem a hatás, amit a nézőre gyakorol, az érzés, amivel felállunk a vászon elől és még napokkal később is azon kattog az agyunk, hogy megpróbáljuk feldolgozni a látottakat, mert a jó mozi nem csak a szemre hat, hanem az agyunkra is. Ezt a régi Mad Max tökéletesen hozza, szinte nulla költségvetésből.
Egy érdekesség: az eredeti Mad Max-et az USA-ban szinkronizálták. Teccik érteni? Úgy gondolták ugyanis, hogy ezek a suttyó bumerángdobáló ausztrálok nem beszélnek elég szépen angolul. Pffff...
Visszatérve a mostanira: akcióból persze nincsen hiány, egy percig sem hagyják unatkozni a nézőt. Valahogy mégis úgy érzem, hogy ez önmagában nem elég arra, hogy átlépje az ingerküszöbömet. A minőségi film nem itt kezdődik, na! :P Nem tudok nem arra gondolni, hogy Hollywood mennyire pofátlanul hülyének nézi a fogyasztót azzal, hogy ezredszer is ugyanazzal a bevált (Bevált? Biztos, hogy ez bevált???) recepttel próbálja meg ránk tukmálni az éppen aktuális profitcsináló termékét. Lehet, hogy ez kasszasiker, de az már a nézőket minősíti, ha többször is jegyet váltanak erre.
Egyetlen mondatban összefoglalva: szerintem Hollywood ezt (is) elrontotta.

Pozitívumok:
-Mad Max magyar hangja szerintem kva jó lett, a színész is hozta a karaktert.
-Charlize Theron tüsi hajjal is szép és ami a színészi teljesítményét illeti, engem maximálisan meggyőzött. Jól hozta a sivatagi "amazon" figuráját.
-Látvány, akciójelenetek... (Csak a hangulat és a történet hiányzik mögüle.)