"Kezdetben egészen kótyagos voltam, és nem is tudtam, hogy zuhanok.
Megzavarodott érzékeim egymásnak ütköztek, mint macskák a zsákban. Nem
tudván, hogy zuhanok, nem féltem a zuhanástól. Csak émelyített a
zűrzavar. Aztán hozzászoktam. A megszokás unalmat szült. Unalmamban az
unalom okát kerestem, és megállapítottam, hogy azért
unatkozom, mert hozzászoktam. De mihez szoktam hozzá?
A
zűrzavarhoz, természetesen. De mitől van zűrzavar? Rájöttem, hogy saját
súlypontom körül forgok, vagyis bukfencezem. Miért? Nem tudom meg, amíg
abba nem hagyom a bukfencezést. Végtagjaimmal manőverezve végre
sikerült függőleges helyzetbe kerülnöm. Vagyis olyanba, hogy a
sziklapárkányokon növő mohák, zuzmók és csenevész bokrok a lábam felől
érkezve húztak el mellettem, s a fejem fölött tűntek el. Csak ekkor
értettem meg, hogy zuhanok, és elkezdtem félni.
Persze nem annyira
magától az eséstől féltem, inkább a következményeitől. A zuhanás, noha
önmagában ártalmatlan, nem tarthat örökké. De már jó ideje féltem, s a
vég nem következett be. Megszoktam hát a félelmet is, legalább annyira,
hogy helyzetemet megvizsgálhassam.
Egy fal mentén zuhantam, mindenütt
végtelen tér volt. A falból helyenként párkányok és szirtek ugrottak
ki. Eszembe jutott, hogy felhasználhatnám a fal kiugróit, megragadnék
egy sziklafokot, fát, vagy akár fűcsomót, megkapaszkodnék valamiben,
hogy ne zuhanjak tovább. Vizsgálódva néztem lefelé, és vártam az
alkalomra. Feltűnt egy borókabokor. Kinyújtottam a kezem, s amikor
melléje értem, megragadtam. Nagyot reccsent, és lám, repülök tovább, két
kezemben a borókabokor, mintha látogatóba készülnék, ilyen képtelen
csokrot szorongatva.
Elengedtem hát, repüljön csak egyedül, ha már
nem vehettem hasznát. Talán jobb alkalom is adódik. Amott egy elég nagy
fácska, szemre sokkal szilárdabb a borókabokornál. Ismét szétterpesztem
ujjaimat, és amint melléje érek, elkapom. Égszakadás, földindulás,
megint repülök, de ezúttal álmélkodva veszem észre, hogy négy kezem van,
mind a négy markolja görcsösen a letörött ágat. De nem, csak kettő az
enyém, a másik kettő egy illetőé, aki - míg én lefelé néztem -
észrevétlenül mellém ért odafentről, és ugyanakkor ragadta meg a
fácskát, amikor én. Kövérebb lévén, súlyosabb nálam, gyorsabban repült.
(Az űrben minden test egyforma sebességgel esik, de úgy látszik, nem az
űrben estünk, vagy mit tudom én.) Utolért, és most együtt repülünk,
szemtől szembe, bámuljuk egymást közvetlen közelről. Közöttünk az ág,
amelyet együttes erővel tartunk. Végül ő levette róla egyik kezét, s
udvariasan kalapot emelt.
- X. Y. - mutatkozott be. (A fene jegyzi
meg.) Biccentettem, de korántsem öntött el baráti érzés iránta. Miatta
zuhanok tovább, mert a fácska kettőnk súlyát nem bírta el. Ha ő nem
jön... akkor. Ha magam lehetnék... most. Hiszen most még gyorsabban
esem, mint addig, meg a kettőnk súlykülönbsége is terhel. Mégsem
engedtem el az ágat, bár így egyszerűen megszabadulhattam volna tőle.
- Maga is zuhan? - érdeklődött együgyűen. Szemlátomást extrovertált, piknikus alkat.
- Ühüm...
- Akkor együtt fogunk zuhanni - örvendezett, mintha bizony lenne rá oka.
Miért
ilyen biztos benne? Nem gondol arra, hogy bármikor elengedhetem a fát?
De még mindig haboztam. Hátha igaza van, hogy kedélyesebb társaságban
zuhanni? Kettesben, sőt talán hármasban, mert az ágon egy kis zöld bogár
mászott.
- Kiszakadt - mondtam szemrehányóan. Legalább ne higgye,
hogy el vagyok ragadtatva, amiért tovább zuhanhatok, az ő hibájából.
Legalább érezze, hogy ő a ludas.
- A fára gondol? - nevetett. - Nem az első és nem is az utolsó. Elkaptam én már egypárat, de mindig így jártam. Rá se rántson.
Rá se rántsak! Mintha a kávéházi asztalnál üldögélnénk! Ostoba ez vagy pimasz?
- Nicsak, oda nézzen!
Szemével
és fejével intett, hogy nézzek hátra. Vagy háromszáz méterre tőlünk egy
csíptetős, idősebb úr repült lefelé, tisztes egyetemi tanárnak
látszott. Egy zergét tartott átölelve, mely vadul rúgkapált, szarvával
pedig a levegőt döfködte. Nyilván belekapaszkodott röptében, mint mi a
fába, és most együtt zuhannak tovább, de valami esztelen remény
visszatartja attól, hogy elengedje kapálózó foglyát.
- Tehát nem vagyunk egyedül?
Válaszul fél kézzel elengedte az ágat, és nagy félkört írt le. Pillantásommal követtem a mozdulatát.
Csak
most vettem észre, hogy a tér tele van hulló alakokkal. Eddig annyira
elfoglalt a saját sorsom, meg a fal figyelése, hogy nem is néztem oldalt
és hátra, az ürességbe.
Néhányan bukfenceztek, mint korábban én is,
mások fejjel lefelé zuhantak, vagy fejjel felfelé, ahogyan én most.
Voltak olyanok is, akik vízszintes helyzetben estek, mintha láthatatlan
heverőn feküdnének. Általában a zuhanás két módját lehetett
megkülönböztetni: egyesek kapaszkodtak valamibe, mások lemondtak a
kapaszkodásról, és szabadon estek. Az utóbbiak voltak kevesebben.
E
kisebbségben akadtak olyanok, akik arszlános eleganciával zuhantak.
Látszott, hogy sokat adnak a stílusra. Lábak egymás mellett, kezek
könnyedén csípőre téve, büszke fejtartás, hetyke tekintet. Mások meg
csak úgy potyogtak, hadonászva, vagy egyszerűen elhagyva magukat, mint
laza testrészek halmaza.
Egy fiatalember húzott el mellettünk. Kezében havasi gyopárt tartott. Belekapaszkodott, bár aligha remélte, hogy az megtartja.
- Széplélek - kacsintott rám cinkosan útitársam, amannak pedig odakiáltott: - Ó, de gyönyörű!
Még tapsolni is készült, de észbe kapott. Ő sem akarta elengedni az ágat. Ragaszkodott hozzá, mint a professzor a zergéjéhez.
Koros
hölgy szállt el mellettünk, gyökerestül kitépett füveket szorongatott.
Nyilván beléjük kapaszkodott valamikor. Valamikor régen, mert a füvek
elhervadtak, elszáradtak, de úgy dédelgette őket, mintha friss virágok
volnának. Azonkívül mindenféle gallyat, kórót aggatott magára,
szatyrában pedig kavicsokat tartott.
- Emlékek - magyarázta útitársam. A hölgynek gavallérosan köszönt.
- Ismeri?
- Nem, de sajnálom.
Abbahagytam
a nézelődést, mert viszketett a kezem. A bogár rám mászott az ágról, és
sétára indult a kezem fején. Ráfújtam, erre megállt, mozdulatlanná
dermedt, és láthatatlan, szőrös lábaival erősen belém kapaszkodott. Úgy
tett, mintha nem létezne. Megint le akartam fújni, de útitársam
visszatartott.
- Hagyja, mit árt magának!
- Viszket.
Békén hagytam a bogarat. Várt egy ideig, aztán továbbsétált.
Társamat
új színben tüntette fel ez a kimondatlan célzás. Tehát mégis tisztában
van helyzetünk tragikomikumával - amennyiben a zuhanást helyzetnek
nevezhetjük -, nem olyan bárgyú optimista, mint hittem. Komolyan
beszélhetek vele.
- Soká tart még? - kezdtem, szintén a célzásnál maradva.
- Honnan tudhatnám? Először meg kellene tennem az egész utat lefelé, aztán meg visszafelé, hogy valamilyen fogalmam legyen róla.
- Visszafelé... Látott már valakit visszajönni?
- Nem láttam.
Ebben
a pillanatban erős fájdalmat éreztem derekam táján. Rögtön hátranéztem,
és még éppen láthattam a puffadt, kövér, eltorzult arcot és a szitkokat
kiabáló, tátott szájat. Meg a távolódó lábat, amely belém rúgott.
- Miért?! - És visszaordítottam, bár a támadó már nem hallhatott.
- Még kérdezi? A zuhanásért.
- De hát nem az én hibám, hogy ő zuhan!
-
Persze, hogy nem a magáé, sem az enyém, sem senkié. De ő mindenkin
bosszút áll. Az ilyen azt rúgja, aki elébe kerül. És ha nem éri el,
akkor legalább leköpi. Nagyon fáj?
- Nagyon.
- Akkor legalább nem
viszket. - (Csakugyan, ehhez a fájdalomhoz képest a viszketés semmiség
volt.) - Van nálam köhögéscsillapító tabletta, nem kér?
- Hiszen nem köhögök.
- Mindegy, csak az a lényeg, hogy bevegyen valamit. Meglátja, hogy használ.
Bevettem, és valóban használt. Útitársam tapasztalt ember.
Szerencsére
nem mindenki viselkedett úgy, mint az a briganti. Az egyik úgy zuhant,
mint a többiek, de folyton az óráját nézte, és azt kiabálta:
- Sietek, rohanok!
- Hová siet annyira? - kérdeztem csodálkozva.
- Felfelé!
- Hogyhogy felfelé, hiszen...
- Psszt... - hallgattatott el útitársam. - Hagyja rá.
- Repülök felfelé! Halleluja! - kiáltott amaz, és nyílsebesen zuhant lefelé.
Csak
egyszer találkoztam olyannal, akinek a zuhanása irigységet keltett. Azt
hiszem, ha én magam is nem potyogtam volna, és meglátom ezeket a
zuhanókat, elragadtatásomban rögtön utánuk ugrom. Azért mondom, hogy
"utánuk", mert ketten voltak. Nagyon fiatal mind a kettő, összeölelkezve
zuhantak, és egymás szemébe néztek. Valószínűleg olyasmit láttak ott,
amit rajtuk kívül nem látott senki. Ügyet sem vetettek a környezetükre,
talán nem is tudták, hogy zuhannak, de ha tudták is, teljesen közömbös
volt nekik.
Társam szintén felfigyelt rájuk, de hallgatott, ahogyan
én is, mert valamiféle szégyen és bosszúság vett erőt rajtunk. Kerülni
igyekeztünk egymás tekintetét, és haragudtunk egymásra. Én nehezteltem
rá, hogy ő az, ő pedig énrám, hogy én vagyok.
De mindez semmi volt
ahhoz a kalandhoz képest, amely ezután várt ránk. Éppen nem néztem
semerre, mert a bogarat figyeltem, amely ide-oda mászott, végül bal
kezem kisujjának hegyére telepedett, ott egy kicsit téblábolt, majd
hirtelen széttárta apró szárnyacskáit.
- Oda nézzen! - kiáltottam. - Nem kellene kitépni?
Társam elsápadt, de nem a javaslatom miatt. Másfelé nézett, a lába alá.
- Ott, ott.... - dadogta, s képtelen volt többet kinyögni.
Én is lenéztem, és rögtön megfeledkeztem a bogárról.
Mivel
megszoktam, hogy ki-ki magában zuhan, először meg sem értettem, hogy az
a sötét, szürkés tömeg emberekből áll. Ők is estek, de hogyan! Zárt
gömböt alkottak, az átmérője lehetett vagy egy kilométer, és úgy
akaszkodtak össze, hogy egyikük sem fordult arccal kifelé, hanem
mindegyikük befelé nézett. Nem látszott egyetlen arc sem, csak
kidomborodó hátak és fenekek. Egymásba ékelve, sajtolva, gyömöszölve,
szabályos, gömbalakzatot alkottak. Afféle kis bolygót. A gömb erős
szagot árasztott.
- Nagyszerű! - kiáltottam, mert lenyűgözött a gigászi látvány.
- Megőrült? Hiszen egyenesen feléjük repülünk. Tenni kell valamit, különben végünk!
- Miért? Messziről szépen fest.
- Messziről, de nem közelről. És egyre közelebb jön!
Csakugyan,
a gömb közeledett, felszínének görbéje szemlátomást laposodott, már
horizontot alkotott, igaz, még íveset. Már nem is gömböt láttam, csak
egy óriási domborulatot, s tompa moraj hallatszott belőle.
- Gombolja ki, gyorsan!
- Mit gomboljak ki?
- A zakóját!
Nem
gondolkoztam a különös parancson, hanem követtem példáját. Ő a kabátját
gombolta ki, én a zakómat. A kabát szétterült, mint egy ejtőernyő, a
zakóm is, de ez nem volt olyan hatásos, mint a nagykabát. Kicsit
lelassultunk, de hamarosan megint a régi sebességre gyorsultunk fel.
- Hiába! Ez a nyavalya vonz minket!
Valóban,
a gömb tömege, az ismert fizikai törvénynek megfelelően, gravitációs
mezőt hozott létre. Már úgy látszott, nincs menekvés, mindenképpen ott
kötünk ki a morajló, fortyogó masszán.
Ekkor elfacsarodott az orrom,
és hatalmasat tüsszentettem. A tüsszentés úgy hatott, mint a reaktor
bekapcsolása az űrhajóra; irányt változtattunk. Függőleges zuhanás
helyett oldalra szálltunk, s elrepültünk a bolygó felszíne mentén. Mire
az ellenlökés hatása megszűnt, túl voltunk a bolygó periméterén, nem
messze tőle, de elég távol ahhoz, hogy amikor ismét felülkerekedett a
szabadesés - amely erősebb a bolygótömeg vonzásánál -, biztonságosan
elkerülhessük. Elég jól láttam hepehupás, hullámzó felszínét, amely
végtagok nélküli hátakból és fenekekből szövődött össze, mivel a
gyökerekként mélybe nyúló végtagok nem látszottak. És egyetlen arc sem.
Megsüketített a lárma és a zúgás, hőség csapott felénk, a bűz
megfosztott érzékeinktől, de hamarosan mindenen túl voltunk. A gömb
elmaradt oldalt és felettünk, távolodott, ismét egyre inkább golyóformát
öltött.
- Keblemre, pajtás! - kiáltott útitársam, miután kissé
magunkhoz tértünk. - Maga aztán legény a talpán. Ha maga nincs...
Elgondolni is rémes. De hogyan csinálta?
Hízelgett a bámulata és
elismerése, de az átélt kaland engem is megrázott, a veszély
megnemesített, és nem akartam idegen tollakkal ékeskedni.
- Nem én, hanem a bogár - vallottam be, az igazsághoz híven.
Valóban
a bogár volt; a bogár a kritikus pillanatban kiterjesztette
szárnyacskáit, felszállt, és egyenesen az orromba repült, az áldásos
tüsszentésre ingerelve. Ő mentett meg bennünket. Nem az enyém az érdem.
- Hol van?
De
a bogár már sehol sem volt. Megmentett bennünket, és nyomtalanul
eltűnt, ahogy egy hőshöz illik. Isten fizesse meg neki. Mindig
megőrizzük hálás emlékezetünkben.
Aztn hosszan megtárgyaltuk a szörnyű kalandot. Kiderült, hogy barátom tud egyet-mást a gömbről.
-
Eggyel kezdődik. A legközepén van egy, belékapaszkodik közvetve az
összes, közvetlenül az a néhány, aki körülötte zuhan. Ebbe a néhányba
csimpaszkodik egy tucat, azokba megint több tucat, őket fogja pár száz,
és így tovább, tovább, fölmehet akár milliókra. Elméletileg nincs határ.
- Miért jön létre az ilyen golyó?
-
Hát, amikor így összebújnak, befelé fordulva, nem látják, hogy
zuhannak. A belsők azért, mert hogyan is láthatnák, a külsők meg azért,
mert arccal befelé fordulnak, csak a hátuk domborodik kifelé. Azonkívül
olyan melegük van, és annyira összepréselődnek, hogy állandó kábulatban
élnek, afféle álomban. Hallotta azt a zümmögést? Attól elbódulnak és
megnyugszanak.
Lassan elfeledkeztünk a kalandról (és vele együtt a
bogárról is). Folytatódott az egyhangú zuhanás. Különféle alakokkal
találkoztunk még. Volt, aki úgy tett, mintha madár volna. Karját
lengette és csicsergett, azt állítva, hogy nem zuhan, hanem kedvére
röpköd. Egy másik élettelen tárgynak tettette magát. Akadt mindenféle.
De nem sorolom fel őket.
Végül a köd zónájába jutottunk. Hideg és
nedvesség vett bennünket körül. Alig láttuk egymás arcát, pedig a
távolság oly kicsi volt köztünk.
- Ez már... - kezdtem ezúttal én, óvatosan.
- Bizony, alighanem már közel van.
Sűrűsödött a köd. Már csak társam arcának körvonalait láttam.
- Azt hiszem, el kell búcsúznunk.
Most
csak két keze beszélt, mert arcának már a körvonala is szertefoszlott.
Azon a helyen, ahol az imént volt, szürke üresség támadt, mint egész
környezetünk. Még azt is nehéz megmondani, hol volt az a hely.
Négy
kéz, kettő az enyém, mellette kettő az övé - az ágon. Csak csuklótól
látszanak, mintha levágott kezek volnának. És maga az ág - elhervadt,
mint annak az egykor véletlenül látott asszonynak a füvei, aki emlékeit
dédelgette. Mikor történhetett?
Két kéz elengedte az ágat, egyik az
enyém, másik az övé. Megszorították egymást a térben. Aztán eltűntek
valahová. Az ágon még kettő.
Már nincsenek ott. Csak az ág.
Még egy perc.
Egy p...
E..."
/
Murányi Beatrix fordítása/
Hmm. Ilyenkor teszem fel magamnak a kérdést: miért nem nekem jutott ez eszembe? :-)
Remek írás az Életről.