Déja vu

-Megközelítem a légkört. -a kormányos hangja némi feszültségről árulkodott, bár ez külső szemlélő számára fel sem tűnt volna. A legénység tagjai azonban a több éves közös munka után már ismerték egymás minden rezdülését.
-Nyugtázom. -felelte a kapitány. Egy negyvenes éveiben járó szakállas pofa, akinek érces hangjából semmiféle, az ő pozíciójában elvárható bölcsesség nem áradt. A csapata viszont tisztában volt vezetési képességeivel és megbízott kapitánya döntéseiben.
-Belépési szög optimális. A hőpajzsok bírják. -továbbította a kormányos a műszerfal kijelzőjéről frissen kapott adatokat. A fülkében félhomály volt, csak a kisebb, nagyobb ledmonitorok, kapcsolók, állapotjelzők fényei tükröződtek emberünk szemében, egészen addig, míg a hajó a bolygó felé nem fordult és fülke ablakát félig ki nem töltötték az alattuk elsuhanó zöld, sárga, fehér foltok. Erdők, sivatagok, sűrű felhőrétegek.
-Jelenlegi pályánk alapján 45 perc múlva érjük el a jel forrását. -szólalt meg az oldalt ülő tudományos tiszt.
A légkörbe való belépés szöge alapvető fontosságú volt, s ez bár hosszabbá tette útjukat, egyben biztosította, hogy ne égjenek el a súrlódástól, miközben többszörös hangsebességgel vágnak maguknak utat az egyre sűrűsödő légrétegekben.
-Legyen rajta, nehogy elveszítsük! -utasította a kapitány a navigációs tisztet.
Földi űrhajó még nem járt ilyen messze az otthontól. Ezért is fontos utánajárni, hogyan sugározhat valami a bolygó felszínéről standard vészjelzést, a földi flotta azonosítójával. Mivel minden próbálkozás a kapcsolatfelvételre sikertelennek bizonyult, a kapitány a leszállás mellett döntött.

A tervezett idő alatt érték el a jel forrását. A kormányos körözött pár percig a terület fölött, de a vizuális megfigyeléstől nemhogy nem lettek okosabbak, de kezdett a dolog egyre rejtélyesebbé válni. A földi vészjeleket sugárzó valami egy hajóroncs volt, mely a felismerhetetlenségig össze volt törve, s ami igazán különös volt, hogy nagyon réginek tűnt. Mintha már évtizedek óta harcolna a természet erőivel, ott a füves puszta közepén. Több darabján keresztül fák törzsei furakodtak keresztül.
Az emberiség csak 3 éve képes csillagközi utazásokra és hivatalosan legalábbis még sosem hagyta el földi hajó a naprendszert, egy 230 fényéves utazás pedig teljesen kizárt volt egészen mostanáig. Ám ez a hajóroncs mégis itt van, ráadásul évtizedek óta.
-Szálljunk le 100 méterre a roncsoktól! -adta ki a parancsot a kapitány.

Sima landolás volt. A leszállótalpak néhány centire a talajba süppedtek. Kinyílt a hajó zsilipajtaja. Két szkafanderes alak lépett ki, egyikük kezében egy olajzöld doboz volt olcsó, a hadseregnél elterjedt vászonhevederrel ellátva. Kezelője rövid pillantást vetett a kijelzőjére, aztán másik kezét előre nyújtva mutatta az irányt a másiknak.
-Na? Mit szól? Ezek már vagy 50 éve itt rohadnak. -mutatott körbe a kapitány a szerteszét heverő fémdarabokon.
-Arrafelé még több van. Kapitány! Ott egy nagyobb darab. -kiáltott fel a műszeres.
Mindketten elindultak, hogy közelebbről szemügyre vegyék.
-Lehetetlen. Ez lehetetlen. -a műszeres egyre csak ezt szajkózta.
-Kiver a víz. Földi ez a madárka, semmi kétség. Hogy jutott el ilyen messzire? -morogta a kapitány az orra alatt.
-Én már semmit sem értek. -szólalt meg a műszeres. -Nézze! -s azzal egy darab lemezt tolt a kapitány orra elé. -A lajstrom...
-Mi van vele?
-NN-10022. Ugyanaz, mint a miénk. -értetlenkedett a műszeres.
-Hogyan??? Nem lehetséges, hogy a miénkről esett le? -kétkedett a kapitány.
-Úristen! -kiáltott fel a műszeres. -Megvan a legénység. -csontokra mutatott.
A kapitány lehajolt és a száraz talajba félig beágyazódott csontvázon megpillantotta a dögcédulát. Legalább megtudjuk, kik voltak. Gondolta. A kis fémlemezkéről a szkafander kesztyűjével próbálta levakarni az évtizedes koszt. Végül a felirat olvashatóvá vált.
Hirtelen térdre rogyva találta magát, mert amit arról a lemezről leolvasott, az minden fizikai erejét elvette. A saját neve volt az.
Műszeres társa is talált még egy dögcédulát. Egyik társa neve szerepelt rajta.
-Mi folyik itt? -kérdezte magában.
A kapitány erőt gyűjtött és ránézett.
-Ha ezek itt mi vagyunk, akkor kik szálltak le 20 perccel ezelőtt... Kik? Mik vagyunk mi?

...

-Megközelítem a légkört. Hmm. Déja vu fogott el. -mondta a kormányos.
-Én is úgy érzem, mintha ez már megtörtént volna. -felelt a kapitány. -Irány a jel forrása!
-Belépési szög optimális....




...és ez így megy már 50 éve.




Kösz az ihletet Zip-nek.

Kalandos randevú :-)

-Nagyon szúr az oldalam! Nem bírom tovább... -lihegte Aranka, miközben próbált olyan gyorsan futni, ahogy soha addigi életében. Irodai munkája és mozgásszegény életmódja miatt azonban a maga mögött tudott 50 méter is egy valóságos ultramaratonnak tűnt számára és ezen az sem segített, hogy magassarkú cipőjét időközben kezében vitte.
-Tarts ki! Mindjárt elérjük a kocsim! -kiáltott hátra a valamivel Aranka előtt rohanó Béla. Ő sem volt egy született atléta, de ha megvan a motiváció, bárki képes kimagasló teljesítményekre. Legalábbis önmagához képest.
Néhány méterre lemaradva két pincér szedte a lábait. Fekete nadrág, fehér ing és nagyon dühös tekintet.

De, hogy a történet érthető legyen, tekerjük vissza az ezt megelőző percekre!

-Szerintem ide beülhetnénk. Kávé, süti mellett beszélgethetünk. Hmm? -javasolta a középkorú férfi a mellette lépkedő nőnek, miközben idegesen tekergette a zakója gombját. A nő is izgatottnak tűnt, de egy mosolyt erőltetett arcára és biccentett.
Mindketten beléptek a kávézóba, ahol kellemes, halk zene szólt. Minden asztal szabad volt, így tudtak válogatni, hová üljenek. A nő cipőjének hangos kopogása bejárta az egész helyiséget. Ebben a pillanatban egy fehér inges pincér toppant eléjük.
-Á, jónap... -kezdte Béla.
-Köszönni ki fog? -szakította félbe a pincér.
-De én... -magyarázkodott Béla, hiszen épp köszönni akart volna, ha az nem vág közbe.
-Na jól van, üljenek le a ketteshez... -morogta végül és elment a pult mögé.
-Ez a pincér csiszolhatna a modorán. -jegyezte meg suttogva Aranka.
-Megnézheti majd, mennyi borravalót kap. -felelte Béla bosszúszomjasan.
-De melyik a kettes? -nézett körbe a nő tanácstalanul.
-Csak nem gondolod, hogy oda fogunk ülni, ahová ez a piperkőc mondja? -felelte Béla.
...
-Te, ez nem jön ide? Vagy azt várja, hogy mi menjünk oda? -tért el kicsit a nő a beszélgetés addigi témájától, miután már vagy negyed órája várták, hogy rendelhessenek.
A férfi háttal ült a pultnak, de fejét arra fordítva kereste a pincért, aki épp őket bámulta a pult mögött, ölbe tett kézzel.
-Elnézést... Ööö, rendelnék, ha szabad. -fordult hátra a széken.
A pincér grimaszolt egyet és lomha léptekkel elindult az asztaluk felé.
-Na végre... -motyogta a nő kissé durcás fejjel, amint megállt mellettük a fehér inges.
-Parancsol? -förmedt rá Arankára a pincér. A nyomaték kedvéért kezét is csípőre tette.
A nő zavarba jött. Azt gondolta, hogy majd a pincér fogja magát elszégyellni. De nem így történt.
-Tájékoztatom önöket, hogy mindenre felárat számítunk fel attól függően, hogyan kérik azt. -kezdte a pincér.
-Hogyan? -nézett rá értetlenkedve Béla.
-Példa. Két kávét! 1500Ft, Két kávé lesz! 1300Ft, Kérek két kávét! 1000Ft, Kérek szépen két kávét! 800Ft. Értem? -oktatja a pincér.
-Hát ez hallatlan! -háborodott fel a férfi.
-Ki van írva a bejáratnál, csak el kéne olvasni... -bökött fejével az ajtó irányába.
-Mi pedig most távozunk! Aranka, kedves! Indulunk. -nézett a nőre és felállt a székről.
-Azt akarod mondani, hogy fölöslegesen fáradtam ide a pulttól? Hogy nem vesztek semmit? -vonta kérdőre a vendégeket a pincér. -Tibi!!! Ezek nem akarnak fizetni. -kiáltott hátra.
-Mi a fa@sz? -hallatszott az ajtó mögül egy rendkívül ellenszenves hang.
-Futás! -kiáltott Béla a nőnek, azzal megragadta a kezét, a másik kezével fellökte a pincért és mindketten nekiiramodtak a sétálóutcának.

:D

Új autó :-)

Facebook-on megosztottam az új autómról pár képet. Egy ismerősöm hozzászólásban biztatott, hogy meglesz az jövőre. :D Ez így elég vicces, de elgondolkodtatott. Mi lesz, ha ezeknek leesik, hogy már megvan? (Legalábbis befizettem az előleget és 10 napon belül elhozhatom.) Meggyűlölnek érte? Titkoljam el, hogy vittem valamire legalább anyagi téren, ha családdal még nem is büszkélkedhetek? Milyen világban élünk? Ünnepelt tévésztárok lehetnek semmit nem csináló szarjankók és díszpicsák pusztán azért, mert visszaverik a fényt. Én több év munkájának eredményeként megvehettem azt az autót, amire vágytam és mostantól a bokrok közt kell vele közlekednem, szégyenkezve, hogy van, nehogy egyes ismerősök szemmel verjenek miatta? A szomszédokkal most épp beszélőviszonyban vagyok. De, ha meglátják, megint nem fognak köszönni, az kurvaélet! :D

Közben meg egy szentimentális fasz vagyok, mert a mostani autómat még elvittem olajcserére és először a legolcsóbb olajat akartam neki megvenni, de összeszorult a szívem miatta és inkább egy jobbat vettem. Bizony őszintén remélem, hogy az én hűséges társam jó gazdára lel majd. :-(

Kiegészítés:
A bürokrácia malmai kibaszott lassan őrölnek. Jelen állás szerint minimum 7 napra vagyok az új autómtól. Minden héten elpofázzák, hogy már csak 1 hét és vihetem. Unalmas ez a játék ennyi pénzért...

Kávéház 5

-Nem unod még ezt? Szerintem kibaszottul gyerekes. -hordta le Rezső legjobb barátját, Bélát.
-Sejtelmem sincs miről beszélsz. Je, hogy erről. Nem éll széndékomben hesznélni e b-betű előtti betűt és e vele kezdődő szeveket is henyegolni fogom. -felelte Béla sértődötten.
Amióta Aranka azt tette vele abban a kávéházban, szinte teljesen kifordult magából. Elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, el fogja felejteni azt a nőt. Minden a-betűt száműzött kommunikációjából, mellyel környezetének idegeire ment. Az Aranka nevet pedig ajánlatos volt ki sem mondani előtte, sőt ha valahová le volt írva, azt azonnal el kellett tüntetni Béla szeme elől, hiszen csak az istenek tudhatják, hogyan reagált volna.
-Már lassan 2 hete, hogy Ara... -kezdett bele Rezső nagy lendülettel, de szerencsére még időben féket kötött a nyelvére.
-Ki ne mondd!!! -figyelmeztette ingerülten Béla.
-ööö, szóval az A-val kezdődő nevű nőszemély. Hogy azt tette veled. -folytatta Rezső, immár sokkal óvatosabban körülírva a tényállást.
-Ó, hogy ez? Ez? EZ? Ugyen, mér rég nem érdekel ez e picse. -legyintett Béla. 2 hete így élt és már szinte ő maga is elhitte, amit folyamatosan sulykolt magába, miszerint Aranka már egy cseppet sem érdekli őt.
-Na, ezt figyeld! -váltott témát Rezső, miközben a telefonját bújta.
-?
-Meghalt egy nő, miután rosszul lett és az orvosok félrekezelték. -hüledezett Rezső a hírt olvasva.
-Szer ügy. Biztos, velekinek a velekije volt ő is... -próbált együttérzést mutatni Béla.
-Itt történt, a szomszéd utcában. Szegény csak 35 volt. -folytatta Rezső.
Bélának azonnal Aranka jutott eszébe, akire pont ráillik ez a (kissé felületes) személyleírás. Összeszorult a szíve a gondolattól.
-Aranka... -suttogta Béla, kezével az asztalon álló rumos poharat kutatta.
-Mi? Ara... izé, szóval már ki lehet mondani? -kérdezte Rezső.
Béla nem tudott szóhoz jutni.
-Arankát láttam egy órája a villamoson. -nyugtatta Rezső a barátját.
Béla szívéről tonnás szikla gördült le. Tehát Aranka él és virul. Béla pedig mintha semmi sem történt volna, folytatta...
-Kérlek, ne említsd többé ezt e picsét előttem! -szólította fel Béla.
-Baszki, te reménytelen vagy... -azzal ledobott egy ötszázast az asztalra és távozott.

:-)

Kávéház 4.

-Na végre. -tátogta Rezső, két kezével az asztal fölött hessegető mozdulatokkal biztatta Béla barátját, mikor az tanácstalannak tűnő arckifejezéssel néha hátranézett, hogy menjen csak tovább, egyenesen Arankához. A nő semmit sem sejtve sütkérezett a délelőtti napfényben, aminek utolsó sugarai még éppen elérték azt a sarkot, ahol kávéját nap, mint nap elfogyasztja.
Béla ismét megtorpant. Itt az idő, most kell eldöntenie, hogy odamegy-e hozzá, vagy sem. Elege van a csendes vágyakozásból, a lopott pillantásokból és a fölöslegesen itt töltött órákból, amikor hiába várta az ő Arankáját, nem jött.
-Na jó. Most lezárom ezt az ügyet. Vagy folytatom. Vagyis elkezdem. Igen, ez lesz a jó. Baszki, még át sem gondoltam, mit mondok neki. Ez jellemző. Már csak az hiányzik, hogy leblokkoljak. Egyébként is tudom, milyen ő. Nem szabad hagyni szóhoz jutni egészen addig, míg el nem mondtam, amit akarok. Oké, ez lesz a stratégia. Ráborítom a vallomásomat, mint egy dömper. Hehe, csak győzzön kikászálódni alóla. Nem mondhat nemet. Régen olyan jól kijöttünk, ez a történet kész van, kettőnkre szabták. -győzködte magát Béla.
Kegyetlenül zakatolt a szíve, mikor megállt a nő asztalánál.
-Helló Aranka!
-Sziaaa! -a nő mosolya őszintének tűnt, mikor Bélára nézett.
-Csak láttam, hogy itt vagy és gondoltam, köszönök. -magyarázkodott a férfi.
-Komolyan? Nem vettelek észre. -vigyorgott a nő a bögréje mögül.
-Igen, ami azt illeti, többször is láttalak már itt és... Csak jó érzés volt a közelséged. A gondolat, hogy itt vagy, feldobta a napom és... Nem kertelek tovább. Az érzéseim nem múltak el. -bökte ki végül és a nő szemébe nézve várta a pozitív reakciót. Aranka kibújt Béla rá szegeződő tekintete alól, mosolya már nem volt olyan természetes, mint az előbb.
-De milyen érzésekről beszélsz? -kérdezte zavartan.
Béla tovább merült saját lelkében, újabb és újabb darabkákat kitépve belőle, hogy azokat átadja a nőnek, aki nélkül (Bármennyire is próbálta.) nem tudta volna elképzelni hátralévő életét. Odaadta, amije csak volt, még a szívét is kifacsarta, mint egy mosogatórongyot, s ha tehette volna, azt is a nő kezébe ajánlja. Végül mindene elfogyott, amit adhatott volna, csak egy üres test maradt Arankával szemben azon a széken.

Nem tudni, mennyi idő telt el, azt látta, hogy Aranka már nem ül ott, vele szemben. Nem volt még ereje mozdulni. Lassan elkezdtek szivárogni az emlék-mozaikok, melyekből összeállt az elmúlt néhány perc. -Igen. Már emlékszem. Én sokat beszéltem. Ő nem. Egy mondat volt az egész. -morfondírozott Béla. -Nos, úgy tűnik, még élek. Egy ujjal sem ért hozzám, nem üvöltött. Nem a testem gyilkolta meg az a nő. Csak valamit, amit az emberek léleknek csúfolnak.

Ma este sem lesz szex?

"Én igazán soha nem értettem meg, miért különböznek annyira a férfi és női szexuális szükségletek. És soha nem értettem meg azokat a Vénusszal és Marssal kapcsolatos dolgokat. Ugyanúgy nem értettem, hogy a férfiak miért gondolkodnak fejjel, a nők viszont szívvel. És a végén, soha nem értettem, hogy miért csökken a női szexuális vágy a nagy Igen kimondása után.
Egyik este, múlt héten, feleségemmel feküdtünk az ágyban. Már lángolt a vágy és a hormonok, amikor mondta:
- Nem tudok most, nincsen kedvem. Csak akartam, hogy megölelj egy kicsit.
- Miii??? - mondtam. - Ez most mit jelentsen?
És akkor kimondta a mondatot, amelytől fél minden férj a bolygón:
- Te egyszerűen nem érted az én érzelmi igényeimet, amelyekre szükségem van, mint nőnek, hogy kielégítsem a te férfi testi szükségleteidet.
Furcsa arckifejezésemre csak azt mondta:
- Hát nem tudsz szeretni egyszerűen magam miatt, és nem csak azért, amit az ágyban csinálok veled?
Rájöttem, hogy nem lesz semmi, elfordultam és elaludtam. A következő nap felhívtam a főnököm és kivettem egy szabadnapot, hogy egész nap a feleségemmel legyek. Elmentünk ebédelni, aztán elvittem egy nagy bevásárlóközpontba, ahol egy fél emeletnyi női ruhaüzlet volt. Körbe mentem vele, amíg kiválasztott néhány drága ruhát. Nem tudta eldönteni, hogy melyiket vegye meg, így mondtam, hogy megvesszük az összeset. Cipőt is akart, amelyik illik a ruhához, mondtam, hogy vegyünk mindegyik ruhához valót. Elérkeztünk az ékszerboltig, ahol választottam gyémánt fülbevalókat. Mondhatom, hogy itt már naagyooon izgatott volt. Biztos arra gondolt, hogy a csőd szélén vagyok. Arra gondoltam, hogy próbára tesz, amikor kérte a tenisz csuklópántot, mert még soha életében nem fogott teniszütőt. Biztos gondolkodásba ejtettem, amikor így válaszoltam:
- Persze, drágám.
Szerintem már közel volt a szexuális csúcshoz az óriási izgalomtól.
Végre mosolyogva szólt:
- Azt hiszem, hogy ennyi lesz. Menjünk a pénztárhoz.
Alig bírtam ki, hogy ne röhögjek, amikor válaszoltam:
- Nem tudok most, nincsen kedvem.
Az arca eltorzult és teljesen elsápadt:
- Miii???
Akkor elmondtam:
- Csak azt akartam, hogy az öledben tartsd egy kicsit ezeket a ruhákat... Te egyszerűen nem érted az én pénzügyi gondjaimat, amelyekkel meg kell küzdenem, mint férfinak, hogy kielégítsem a vásárlási vágyadat, mint nőnek.
És amikor rám nézett, úgy, mintha ölni akarna, hozzátettem:
- Hát nem tudsz szeretni egyszerűen magam miatt, és nem csak azokért a ruhákért, amiket veszek neked?"
:D

/ismeretlen szerző/

A 21. század diktatúrája

A mesterséges intelligencia pontosan tudja, mire van szüksége az emberiségnek a békéhez, jóléthez. Stresszmentes, egészséges életmódra. Minden ember kap egy injekciót, amiben nanobotok, mikroszkopikus méretű gépek vannak. Ezek napi 24 órában figyelik a testet, később talán a tudat megfigyelésére is alkalmassá válnak. A kialakulófélben lévő egészségügyi vészhelyzetek első jeleire üzenetet küldenek a gazdatest (ember) okostelefonjára, (vagy ami akkor lesz helyette) az pedig továbbítja pl. a mentőknek, hogy XY nagy valószínűséggel agyvérzést fog kapni, a központban másodpercek alatt ellenőrzik a diagnózist, amit a nanobotok (Legyenek inkább "nanók" az egyszerűség kedvéért.) élőben közvetítenek a szuperszélessávú kommunikációs csatornán keresztül és odairányítanak egy mentőegységet, hogy még időben kezeljék a problémát.
Eddig ez nem is annyira sci-fi. Léteznek ilyen irányú fejlesztések.
Az ember persze nem mindig akar egészségesen táplálkozni és néha alaposan felb*ssza az agyát apróságokon. A jó nanók ezt nem nézik tétlenül és igyekeznek az embert arra ösztökélni, hogy nyugodjon le a picsába és ne zabáljon/igyon mértéktelenül. Ha nem használ a szép szó, jöhetnek a durvább szankciók, figyelembe véve, hogy a rendszer iránti bizalmat, tiszteletet kérdőjelezné meg, ha egyeseknek elnéznék kilengéseiket. Ezekre már csak azért is szükség lenne, mert a társadalom újra és újra kitermel magából engedetlenségre hajlamos egyedeket, melyek belülről bomlasztják a rendszert. Még szerencse, hogy nanókat alkalmaznak és nem chipbeültetést, utóbbit ugyanis kiszedetnék valami erre szakosodott alvilági műhelyben. A nanókat nem tudnák kiszedni, mert felfoghatatlanul aprók és egy napon talán arra is képesek lesznek, hogy önmagukat reprodukálják.
Az emberiség fölött atyáskodó mesterséges intelligencia látszólag beválik, az emberek egészségesek, nem idegeskednek, de a felszín alatt valami nincs rendben. A fizikai igényeket tökéletesen kielégíti a rendszer, de a lelki szükségleteket nem. Egy gép, legyen bármilyen okos, nem tudja értelmezni, mi az a lélek. A 24 órás megfigyelést, a mindenbe kéretlenül belepofázó számítógép jelenlétét egyesek nyomasztónak tartják, depresszióban szenvednek, szoronganak. A nanók észlelik a tüneteket és kezelik is azokat, de a probléma valódi okát sosem fogják megszüntetni, hiszen az ők maguk.
A Nagy Testvér modern változata immáron képes az emberiség feletti totális kontrollra. Persze csakis az emberek érdekében. A nanók a bűnelkövetést is meggátolják, lehetetlen a rendszer szolgálatában álló gépeknek szándékosan kárt okozni. A testben "élő" apró robotok azonnal nyugtatókkal ütik ki az ilyesmire készülő egyedeket, aztán jöhet a gyógyterápia, ami akár agymosást is jelenthet. Az öngyilkosság sem jelent kiutat ebből a békés pokolból, mert a nanók akkor is közbelépnek, ha valaki szándékosan életveszélynek próbálja kitenni magát.
A 21. század diktatúrája nem ideológiákon, eltorzult eszméken alapul, hanem a racionalitáson. Egyetlen célja, hogy az embereknek jó legyen. Akkor is, ha beledöglenek. Számítógép-vezérelt, így sosem válhat korrupttá. (Kivéve, ha egy szűkebb kör, akiknek még nanóik sincsenek, ezáltal nem részei a rendszernek és a birtokukban van a kikapcsológomb.) :P
Az emberek egykedvű zombikként élik mindennapjaikat, műmosollyal az arcukon. A koleszterinszint rendben. A mesterséges intelligencia a nanók segítségével a test után az elme fölött is fokozatosan átveszi az ellenőrzést.
De ne szaladjunk ennyire előre! :-)
A Reggeli kaland egy ilyen világ hajnalán játszódik.

...

John Smith komor arckifejezéssel lépkedett autója felé. Az apró cseppekben szemelkélő eső megszámlálhatatlan fényes pöttyként csillant meg a jármű fényezésén, amint épp előbújt a nap a szürke felhők között. Ez is csak egy átlagos reggel. A szokásos mogyorókrémes pirítós elfogyasztása után a szokásos útvonalon, a szokásos szürke öltönyében indult a munkahelyére. 30 éve dolgozott a cégnél, gyakorlatilag ugyanabban a pozícióban. Az alacsony válaszfallal leválasztott 2x2 méteres birodalma szinte vele együtt öregedett meg. Ez persze nem minden részletére igaz. A számítógépet néhány évente újabb modellre cserélik.
-Motor indít. Lincoln sugárút 190... -mondta egy fájdalmas sóhaj kíséretében. A jármű fedélzeti számítógépe nyugtázta az utasítást és betöltötte az térképet. Utálta ezt is, a munkáját is, unta az útvonalat is. Csukott szemmel is odatalálna már, hiszen 30 éve rója oda-vissza a mérföldeket. De hát a rendszer szabályok szerint működik. Aktív GPS nélkül az autó el sem indul.
-Lincoln sugárút 190. Várható menetidő... -harsogta a gépi hang, de Smith félbeszakította.
-24 perc és 37 másodperc... -mondta gúnyolódó hangon.
-24 perc és 37 másodperc. -fejezte be a gép.
-Várj! Másik útvonalon megyünk. -szólt rá Smith egy hirtelen ötlettől vezérelve.
-Adja meg az úticélt!
-A 34-ik utca elején van egy Walmart áruház. Oda menjünk előbb. Veszek egy doboz gyufát... -lázadozott Smith.
-A számított menetidő és a várható forgalom alapján kétséges, hogy így időben megérkezik a munkahelyére. -feleselt a gép.
-Walmart. -jelentette ki ellentmondást nemtűrően.

18 perccel később, negyed mérföldre a Walmarttól...
Az autó elektromos motorja szinte hangtalanul járt, az egyetlen zajforrás az ablaktörlő ütemes csihogása volt.
-Aaaa... -sóhajtozott Smith.
-Uram, figyelmeztetnem kell, hogy a vérnyomása jelentősen megemelkedett. Kérem, nyugodjon meg. -mondta a géphang.
Smith a szeme sarkából nézett le a középkonzolon elhelyezkedő, tenyérnyi méretű központi egységre. Ez a fedélzeti számítógép szíve, "lelke", szeme és füle.
Erőt vett magán és így folytatta:
-A macska rúgja meg, micsoda forgalom... -legszívesebben más szavakat használt volna, de a szabály, az szabály és John Smith amióta csak él, mindig betű szerint tartotta magát a szabályokhoz, legyen az munkahelyi, társadalmi, családi, vagy bármi. Ez a nap azonban érezhetően kezdett másképp alakulni, mint az eddigiek.
-Uram! Figyelmeztetem. Ez kettes szintű káromkodási vétség.  A pénzbírság 50 dollár, melyet a központ levont az ön bankszámlájáról.
Smith egy hatalmasat nyelt. Próbálta türtőztetni magát.
Ez egy darabig ment is. Szótlanul ült, feszültségének egyetlen látható tünete a műszerfal tetején való dobolás volt, melyet ujjaival végzett. Nem haladt a sor. Már nagyon bánta, hogy a napi rutint felrúgva ezt az útvonalat választotta. És miért? Egy doboz gyufáért, melyet a "csodálatos" Walmart áruház háztartási osztályán kívánt megvásárolni. Pont most. Micsoda kaland... Szánalmasnak tartotta magát. Gyerekkorában nem ilyen életről álmodott. Lett volna szuperhős, híres csillagász, sikeres színész. Bármi, csak szürke hivatalnok nem.
-Mi lesz már? Tényleg elkések. Ezt nem hiszem el!!! -vicsorogta Smith.
-Uram, érzékelem önben a feszültséget. Kívánja, hogy lejátsszak önnek egy megnyugtató zenét? -provokált tovább a géphang.
-Nem. Nem kívánom! -felelte ingerült hangon Smith.
-Uram, ön egyre idegesebb. Számításaim szerint jelenleg 17% az esélye egy szívinfarktusnak.
-Kuss legyen!!! -üvöltötte Smith.
-Hogy mondta, uram? Sajnos ez ötös szintű káromkodási vétségnek minősül. 250 dollár a pénzbírság.
-Anyád picsáját, te hülye gép!!! Bazd meg! Bazd meg! Érted? -ordított magából kikelve Smith.
-Uram! Ön többrendbeli, 10-es szintű káromkodási vétséget követett el. A büntetés halál.
PAFFFFF
Lövés dördült, a szélvédő belseje vörösre színeződött az agyvelődarabkáktól.
Hát, igen... 2045-ben már nincs szükség rendőrökre. A világ szigorú szabályok szerint működik. A mindennapok részét képező mesterséges intelligenciák segítik, terelgetik a gyarló embereket a helyes irányba. A jelszó: szabályok = hatékonyság
Sajnos néha büntetnek is.

/Saját ötlet. Nem lenyúlni! :P/