Egyedül a Földön 4.

Éjjel 2 óra körül sikerült álomba merülniük. Nem az ágyban aludtak el, hanem a nappali kanapéján ülve, egymás karjaiban. Sárga fények pislogtak a komód tetején. A három gyertya nem csak a világítást biztosította, de egy kis életet is vitt ebbe a halottnak tűnő világba. Normál körülmények közt akár hangulatos is lehetett volna, de most inkább nyomasztó volt ebben a síri csendben. A teljes sötétségnél mindenesetre jobb. Vagy inkább a kisebbik rossz.
Béla szeme kinyílt. Nem régóta alhattak el. Megnyugvással töltötte el a tudat, hogy a lány még mellette van, feje a férfi vállára hajtva. Óvatosan kihúzta bal karját a lány háta mögül és az asztalon heverő mobiltelefonjához vánszorgott. Fáradtabbnak érezte magát, mint a kanapén ülve gondolta. 2:30... Még egy órát sem aludt. Kiment a fürdőszobába valami altatót keresni.
A szeme sarkából, a kis ablakon beszűrődő fényre lett figyelmes. Kinyitotta az ablakot, hogy lássa, mi az, mert az üveg mintázott volt, csak a fény egy részét engedte át, azt is erősen megtörve.
-Azt a kurvaaa... -motyogta az orra alatt. A délelőtti gázrobbanás tüze gyorsan terjedt. Ez valahogy mindkettőjük fejéből kiment. Ebben az évszakban esélytelen, hogy egy kiadós eső eloltsa a tüzet. Tűzoltók pedig nincsenek. Sajnos a tűz nem aludt ki, miután mindent felemésztett. Továbbterjedt a szomszédos épületekre. Egész nap szabadon garázdálkodhatott, mint egy ragadozó, miután magára hagyták a nyitott ketrecét. Közel 12 órája tombolt és ez idő alatt akkorára hízott, hogy ezer tűzoltó sem lett volna képes megfékezni. Sárga fényárban úszott a belváros nagy része. Gondolatok cikáztak az agyában, melyek csak fokozták idegességét. Lehetséges, hogy el kell hagyniuk otthonukat örökre. A lángokat megfékezni nem tudnák és előfordulhat, hogy idővel az egész város hamuvá ég. De legjobb esetben is füstmérgezésük lesz.

-Aranka! Ébredj! Ébredj! -rángatta a lány vállát. Néhány másodpercig nem reagált, de aztán felriadt az álomból.
-Mi baj van? -kérdezte ijedten a lány.
-Baj, az van. Nagy baj. Az egész belváros ég. -mondta Béla.
-Na, neee. -ugrott fel a lány és rohant az ablakhoz.
-A fürdőszobából jobban látszik. -szólt utána.
A lány átsietett oda, hogy a saját szemével győződjön meg róla.
Szájtátva nézte az egyelőre még távolban terjedő tüzet.
-El kell mennünk innen. Itt nem biztonságos. -javasolta Béla.
Aranka becsukta az ablakot, hogy ne menjen be több hideg a lakásba. Feltűnt neki, hogy nem működik a távfűtés, hűvös van a lakásban.
-Itt hagynád mindenünket? -kérdezte csodálkozón a lány. Csak pár hónapja költöztek be közös lakásukba. Elfogadhatatlannak tűnt a gondolat is, hogy mindezt örökre hátrahagyják. Hogy földönfutóként éljenek.
-Érzed? Füstszag. -érvelt Béla. A nyitott ablakon kevéske füst áramlott be. A szélirány nem kedvez a maradásnak.

3 héttel később

A kis Toyota egy sétálóutca évszázados épületei között parkolt. A ragyogó napsütésben két emberforma távolodott tőle.
-Nézd, szökőkút! -rikkantotta a lány gyermeki lelkesedéssel és sietősebbre vette a tempót a felfedezett objektum irányába.
-Óriási. -nyugtázta Béla mosolyogva.
-Mennyi pénzt dobhatok bele? Egy százast? Á, neeem. Legyen egy ezres, ne gondolják, hogy smucig vagyok. -mondta nevetve.
-Tőlem lehet húszezres is. -helyeselt a férfi. A pénz csak egy darab fém, vagy papír. Az utóbbi időben a tartós élelmiszer, ivóvíz lett volna a legértékesebb fizetőeszköz, már ha lett volna kinek fizetni vele. Ám 3 héttel "a nagy sutty" után (Ezt a nevet Béla adta az eseménynek, aminek során sutty, minden ember eltűnt a Föld színéről.) még mindig nem találkoztak más túlélővel. Bár a túlélő nem biztos, hogy a legpontosabb terminus rájuk nézve, hiszen semmi bizonyítékát nem lelték annak, hogy a Többiek meghaltak volna. Ami bizonyos, hogy nincsenek itt.
-Nocsak, egy bankkártya van a vízben. -fedezte fel Béla.
-Mmmm. Mégsem én leszek ma a legnagyvonalúbb adakozó. -grimaszolt Aranka a férfira nézve.
-Valakinek szintén húzta a zsebét a pénz... -mondta Béla, a mondat végére beszéde lelassult. Valami gyanússá vált.
-Kala Pál? Micsoda egy hülye név... Beng, beng... -nevetgélt a lány, miután kibetűzte a kék plasztiklapon csillogó feliratot.
A férfinak most máson járt az esze.
-Szerinted miért dobja valaki a bankkártyáját egy szökőkútba? -morfondírozott.
-Nem tudom. Mert már nem kell neki? -felelt a lány.
-Miért nem kell valakinek a bankkártya? -kérdezett vissza Béla.
-Ellopták tőle és a tolvaj ide dobta, miután leszedte a számlájáról az összes zsét. -találgatott Aranka.
-Lehet. De ez egy műemlékekkel teli belváros, forgalmas turistacélpont. Minden sarkon térfigyelőkamerák vannak. -mutatott körbe a férfi.
-Jó. Akkor hülye lenne, ha itt pózolna egy lopott kártyával. -mondta a lány egykedvűen. A kártya-sztori szemmel láthatóan nem nagyon izgatta.
-Bedobtam egy húszezrest. -jelentette ki fülig érő vigyorral. -Úgysem lesz rá szükségem. -tette hozzá. A gondolattól gyorsan lehervadt a mosolya.
-Hát, ez az! Neki sem volt rá szüksége. -állapította meg Béla.
-Arra gondolsz, amire én? -kérdezte csillogó szemekkel a lány.
-Talán ez a fickó is pont azért dobta be, mert már nem tudta használni. Lehet, hogy vannak még emberek! -lelkendezett a férfi.

Folyt. köv.

Egyedül a Földön 3.

Béla tövig nyomva a gázpedált, cikázott az úton hagyott járművek között. Aranka közben a mobilját nyomkodta. Változatlanul nem volt vonal. Az autó hirtelen fékezett, a lányt ez váratlanul érte, s bár be volt kötve az öve, a fékezés hatására előrebukott, mellei nekifeszültek a biztonsági övnek.
-Jézusom! Mi van? -méltatlankodott.
-Nézd! -mutatott Béla az egyik mellékutcán át a terjedő füstfelhőre. Ott történt az előbbi robbanás. A férfi felismerte. Annak az étteremnek épülete repült a levegőbe, ahol múlthéten vacsoráztak. -Hívd a tűzoltókat!
-Nincs vonal.
-Francba! Terrortámadás? -találgatott Béla.
-Vagy gázszivárgás. Béla, mennünk kéne. Vagy nekiállsz eloltani egy vödörrel?
-Lehet, hogy az. Ki tudja, mióta gyűlt ott a gáz. Valaki nyitva hagyott egy csapot a konyhán és most belobbant. -mondta a férfi, majd újra a gázra lépett.
-Most már igazán előkerülhetnének az emberek. Olyan ez az egész, mint egy rossz sci-fi. -jegyezte meg a nő, a fejét forgatva, hátha mégis meglát legalább egy embert. De nem volt már ott rajtuk kívül senki.
-Szerinted hány ilyen nyitva hagyott gázcsap lehet még a városban? -morfondírozott Béla.
Aranka kissé elsápadt a felismeréstől, hogy szinte bármelyik sarkon belefuthatnak egy újabb gázrobbanásba.
-Ne hozd rám a frászt! -kérte.
-Azt hiszem, én átnézem legalább a mi házunkat. Nem akarok a levegőbe repülni. -mondta Béla.
Arankának kellemetlen érzése támadt a gondolattól, hogy be kell törniük a szomszédaik lakásaiba. De a szomszédok felszívódtak, mint mindenki más. A gázrobbanás pedig valós veszélyt jelentett.
-Igazad van. -helyeselt végül.

Megálltak a ház közelében.
-Te maradj itt, míg végzek. -javasolta a férfi.
A nő szeme kikerekedett. És, ha valami történik vele? A gondolat, hogy végképp egyedül marad egy ilyen helyzetben megrémítette. Bélára nézett, a tekintete olyan volt, mintha akkor látná utoljára. Ezt a férfi is észrevette, ezért elhatározta, hogy mond valami megnyugtatót a lánynak.
-Visszajövök. -bökte ki és elviharzott a bejárat irányába. Na, ezzel nincs kisegítve... gondolta. De jobb nem jutott eszébe és a ház átvizsgálásán is túl akart lenni.

Már vagy fél órája bent van. Mi a fene van már? Ránézett a mobiljára. Valójában csak 5 perce volt bent. Lassan telik az idő. Végül nyílt az ajtó.
-Minden oké. Vigyünk be mindent! -szólt Béla, ahogy sietős léptekkel közeledett az autóhoz.

-Semmi. Nincs adás egyetlen csatornán sem. -mérgelődött a férfi.
-Jó lenne már felébredni. Ha ez csak egy rossz álom lenne. Ölelj át! -kérte a lány.
-Kíváncsi vagyok, máshol is ez történt-e, vagy csak nálunk tűntek el az emberek.
-Én még nem fogtam fel, hogy mindenki, akit ismertem, csak úgy nyomtalanul eltűnt. Tudom, hogy holnapra belém hasít majd a tudat, hogy talán sosem látom őket. Csak te maradtál nekem. -mondta szomorúan a lány.
-Remélem, nem váltak az emberek zombivá. -próbálta egy poénnal elütni Béla, de ez a poén, ebben a helyzetben nagy mellényúlásnak bizonyult.
-Nagyon kérlek, ne hozd rám a frászt! -emelte fel a hangját Aranka. -Ne idegesíts ilyen faszságokkal! Azt hiszed, ez vicces? Még az is lehet, hogy igaz! Basszus. Így is be vagyok szarva, nem kell még ez is. -háborgott a nő.
-Jól van, bocs. -kért elnézést Béla és szorosabban ölelte a lányt, miközben nyugtalanság áradt szét benne a gondolattól, hogy a zombis teória talán nem is áll távol a valóságtól.

Besötétedett. A máskor elmaradhatatlan morajlás, amit az autók zúgása és még ki tudja, mi minden okozott, most hiányzott. A városban csend volt. Olyan tisztán lehetett hallani a szél zúgását, mintha egy erdőben álltak volna. De ők egy 50 ezres város egyik lakónegyedének utcáján álltak.
-Na jó, én fázom. Menjünk be! Jó? -mondta a lány a tenyerét dörzsölve.
-Soha nem láttam még ilyet. Semmi mozgás. Még repülők sincsenek az égen. -szólt Béla.
-Azért az jó, hogy van világítás. -válaszolt a lány, némi megkönnyebbüléssel a hangjában. Ez a zombis poén alaposan befészkelte magát a fejébe. Máskor csak nevetett volna rajta, de most... Hát ki tudja, de tényleg? Ez volt az utolsó dolog, amit ma hiányolt. Még, hogy zombik...
Ám épphogy kimondta ezt, a város sötétségbe borult. Ha eddig kísérteties volt, akkor most már nem tudták, milyen jelzővel illessék. Az volt a legfurcsább, hogy még kutyaugatást sem hallottak. Teljes csend, koromfekete sötétség és a tény, hogy jelenleg ők, ketten képviselik a város teljes lakosságát. Ők, ketten? Kivéve, ha 50 ezer zombi les rájuk a sötétben. Nagyon hosszú éjszakát sejtett maguk előtt. A felhőktől még a csillagok fényei sem látszottak.
A lány felsikított ijedtében.
-Mi a fa...??? -értetlenkedett Béla. -Hát, ez jó. Köszönöm, istenem! Tényleg nem tudtam, mi hiányzik még! Jó poén volt. De most már... -kínjában nevetni kezdett. ... -Most már csináld vissza ezt az egészet! Oké?! -kiabált a sötét ég felé.


Vége!
Ja, nem! Lesz még folytatás. :D

Egyedül a Földön 2.

...Kétségbeesve járt fel, s alá a szobában. Az ablakhoz ment és az üres utcát bámulta. Soha nem érezte még magát ennyire tehetetlennek. Igaz, soha nem is volt még ilyen helyzetben. Mindenki eltűnt. Vajon csak ebből a városból, vagy az egész ország kiürült? Esetleg...
-Soká jöttél. -hallatszott az ismerős női hang. Aranka volt az, aki időközben előkerült a semmiből.
Béla összerezzent.
-Baszki! A frászt hozod rám. -fordult oda ijedtében. -Hol voltál?
-Csak visszavittem Szabóéknak a Gyűrűk urát. -magyarázkodott Aranka. Béla ijedtsége közben rá is átragadt. -De miért viselkedsz ilyen furcsán?
-Szabóék? Hála az égnek. Ezek szerint nem tűnt el mindenki. -mondta megkönnyebbülten a férfi.
-Hát, nem nyitottak ajtót... Nincsenek otthon. -felelte a lány.
Béla arcára újra kiült az előbb már oldódni látszó feszültség.
-Nincsenek? -kérdezte tébolyult vigyorral az arcán. -Az nem jó. Az nagyon nem jó.
-Az istenit, áruld már el, mi bajod! -parancsolt rá Aranka.
-Nincs itt senki. Bementem a szupermarketig és egyetlen kibaszott embert nem láttam. Na, most vagy én őrültem meg, vagy itt tényleg csak mi ketten vagyunk a városban.
-Hogy érted azt, hogy nem láttál senkit?
-Úgy, hogy bementem és ott sem volt senki. Nyitva volt és bementem, de nem volt ott senki. Érted?
Aranka hitetlenkedve nézett párjára.
-Na jó, biztos van erre racionális magyarázat. -mondta a lány.
-Gyere ide! Nézz ki az ablakon! Na? Látsz odakint valakit?
-Most nem, de... De felhívom anyámat, vagy mit tudom én. Valakit. És fel fogják venni a telefont, csak figyelj! -erősködött a lány.
Az első próbálkozásnál kiderült, hogy nincs vonal.
-Fogd már fel, hogy egyedül maradtunk! -üvöltötte Béla.
-Ne kiabálj velem! -ripakodott rá a lány. -Ez tiszta őrület. Most kimegyünk és szétnézünk. Lehetetlen, hogy nincs más rajtunk kívül az egész városban.
-Oké. Majd meglátod. -egyezett bele Béla
Autóval indultak el a belváros irányába.
-Nem is vettél semmit? -kérdezte a lány csalódottan.
Béla úgy nézett rá, mintha ufót látna. Úgy érezte, nem hisz neki a lány. Eltűnt az egész város és ő a kiflije miatt aggódik... De sebaj, most megláthatja a saját szemével, hogy nincs itt senki.
-Kiszolgálhatjuk magunkat. -mondta végül.
Néhány száz méter megtétele után lassítani kényszerültek. Egy üres busz állt a sáv közepén. Zárt ajtókkal, mintha oda parkolt volna a sofőrje, aztán mint aki jól végezte dolgát, hazasétált. Bár csak ennyi lenne. De itt az egész városról van szó. Legalábbis erről a részéről. Mindenki nem sétálhatott haza már csak azért sem, mert a szomszédaikat sem látták még ma.
-Te jó ég... -szólalt meg a lány a buszt látván. -Mit keres ez itt?
-Látod? Van még ilyen több is. -bizonygatta Béla.
-Most már rám hoztad a parát... -jegyezte meg Aranka. Kezdte elhinni, belátni, hogy valami tényleg nincs rendben.
-Én??? -háborodott fel az igazságtalan vád hallatán a férfi.
-Menjünk el kajáért, mert kilyukad a hasam. -szólt Aranka.
-Menjünk...
...
Kiszálltak a lány sárga Toyotájából, mikor a szupermarket parkolójába értek. Útközben több magára hagyott járművel találkoztak. Már mindketten nagyon feszültek voltak.
-Nézzük a jó oldalát! Legalább ingyen vásárolhatunk. -próbálta oldani a hangulatot Béla.
Aranka nem válaszolt, de próbált valami mosolyfélét erőltetni az arcára, ám Béla már lépésekkel előtte járt, így a mosolyfélét is elvetette és utána indult.
-Helló!!! Helló! -kiáltozott, de senki sem reagált.
-Kísérteties. -suttogta a lány.
-Pakoljunk fel és húzzunk innen! -javasolta Béla.
-Konzerveket is vigyünk! -tette hozzá a lány.
Csábító volt az ingyen bevásárlás lehetősége, de talán a helyzet miatt nem volt kedvük kihasználni. Csak a legszükségesebb dolgokat vették el.
Kifelé jövet Aranka még megkérdezte Bélát, hogy ne hagyjanak-e a kasszánál mégis némi készpénzt. Nem volt a válasz. A pénzre még szükség lehet máskor, máshol.
Egy pillanatra megálltak, miután a lány lecsukta az autó csomagtartóját, Béla pedig ellökte a bevásárlókocsit.
-Átölelsz? -kérdezte a lány.
Béla szó nélkül teljesítette a kérést. Ez az ölelés most neki is jól esett.
-Szerinted mi a franc folyik itt? -kérdezte aggódó hangon Aranka.
-Fogalmam si... -kezdte Béla, ám félbeszakította őt egy hatalmas robbanás. A közelből hallatszott, de az épületektől jó ideig nem lehetett látni, pontosan hol is történt. Autóriasztók kezdtek szirénázni mindenfelé és persze nem volt, aki leállítsa őket. A lárma szinte elviselhetetlen volt.
Mindketten összerezzentek.
-Mi a lófasz volt ez? -kiáltott fel Béla.
-Menjünk haza, ezt a szirénázást nem bírom. -próbálta a lány túlkiabálni az éktelen ricsajt.

Egyedül a Földön

-Hahóóó... -így a női hang. Dallamosan, édesen, ahogy csak egy szerelmes tud szólni szerelméhez.
-Mmmmm? -jött a válasz a mellette fekvő férfitől (Nevezzük Bélának! :D ). A szemét nem nyitotta ki, csak félálomban mümmögött. A lánynak háttal feküdt.
-Ébredj fel szívem, óriási gáz van! -kezdte a lány, akit pedig Arankának hívtak. :-) Minden igyekezete ellenére nem tűnt elég meggyőzőnek a felhívás, ám Béla a frissen felébresztett emberek tompasága miatt kedvese szavait maximálisan komolyan vette.
-Mi? Mi a gáz? -riadt fel a férfi a takaró alól. A hirtelen mozdulattal sikerült lefejelnie Arankát, aki szorosan mögötte feküdt az ágyon, a párnán könyökölve.
-Áú... Minden gáz, ami nem folyékony, vagy szilárd. -mondta mosolyogva, de fájdalmas hangon.
-Jaj, ne haragudj! Hát, a fejem nem gáz, azt már tudjuk. -poénkodott Béla.
-Nem? Nézz tükörbe, plíz... -nevetett Aranka.
Béla nyomott egy gyógyító csókot kedvese homlokára, kárpótolva ezzel az előbbi ütközésért.
-Hány óra? -kérdezte.
-Nem tudom. De iszonyú bajban vagyok. -folytatta Aranka miközben próbált olyan ártatlan arcot vágni, ami talán még egy 2 éves gyereknek is becsületére válna.
-Nahát, ugyan miféle bajba keveredtél itt, mellettem fekve?
-Ellustultam. Hozol nekem kiflit, ha szépen megkérlek?
-Micsoda tragédia... -gúnyolódott Béla széles mosollyal az arcán.
-Meg joghurtot is, natúrt! Köszi, te egy angyal vagy! -kiáltotta Aranka a szobából kilépő Béla után.
-Okké... Más egyéb? Na, most meg mit vihogsz? -érdeklődött Béla, már indulásra készen.
-Baszki, nincs rajtad ruha... -kacagott a lány.
-Jaa. De, hát olyan szépen süt a nap. Jó idő van. Lehet akár 10 fok is. -mondta Béla, míg elindult a fotelre dobott ruhái felé. Az ébredéshez idő kell. A szokásos rituálé azonban ma valamiért elmaradt. A frissen főtt kávé kortyolása, a sürgés-forgás a kis konyhában, fürdőszobában.

Kilépve a társasház ajtaján, az a különös érzése támadt, hogy valami nem stimmel. Nem tudta, mi az a valami, de az érzés csak erősödött benne. Már percek óta gyalogolt a közeli kisbolt felé, de még egy teremtett lelket sem látott az utcán. Végül megérkezett  ahhoz a kis üzlethez, ahol általában vásárolni szoktak. Pontosabban vagy ő, vagy Aranka. Együtt talán még soha nem látta őket ez a bolt. A napi bevásárlás valahogy sosem volt akkora jelentőségű, hogy azt együtt végezték volna.
Béla lenyomta a bejárati ajtó kilincsét, de az meg sem mozdult. Ekkor vette észre, hogy még mindig a zárva-tábla van kirakva.
-Fasza. -morogta. Zsebéből elővette telefonját, hogy megnézze, mennyi idő van még nyitásig. 9:20-at mutatott a kijelző. A bolt minden nap 7-kor nyit. Lehet, hogy beteg a tulaj, vagy szabadságon van?
-Remek, most mászhatok el a nagyáruházba. Még 20 perc séta... -mérgelődött magában.

Útközben a zárva talált bolt miatti idegességében eleinte nem is tűnt fel neki, hogy még mindig nem találkozott az utcán egyetlen emberrel sem. A felismerés lassan, lépésről lépésre közelített tudata felé. A nagyáruház parkolójában vannak autók. Ez jó. Akkor emberek is lesznek odabent.
A fotocellás ajtó rendben kinyílt előtte. De ahogy beljebb sétált, úgy lett egyre világosabb előtte, hogy bizony ott sincs egyetlen ember sem. A világítás működik, néhány félig pakolt bevásárlókocsi is árválkodik az egyik kasszánál, de semmi életre utaló jel. Csak a nyomasztó csend és üresség.

-Helló!!! -kiáltotta Béla, hátha előjön valaki. De hiába ismételgette ezt, senki sem bújt elő az egyik polc mögül, vagy jött ki a személyzet részére fenntartott ajtón.
Béla kezdeti bosszúságát fokozatosan valami más váltotta fel. A félelem.
Mi a franc folyik itt? Terrortámadás? Természeti katasztrófa? Háború? Hová lett mindenki?
Ketten maradtunk?
-Aranka! -nyögte ki végül. Hirtelen megijedt a gondolattól, hogy mire hazaér, már szeretett kedvesét sem fogja ott találni. Futásnak eredt. Útközben felfigyelt több autóra és egy buszra is. Mind az út közepén álltak, az egyik egy fának koccanva. Egyikben sem ült senki. Mintha a sofőrjük ott parkolt volna le, ahol épp haladt. Ezek már akkor is itt voltak, mikor idefelé jött, csak nem tűnt fel neki.
Hosszú percekig tartó futás után ért haza, otthonukhoz. Úszott az izzadtságban. Maga sem értette, hogyan volt képes ilyen tempóban, ennyit futni. Talán a szerettéért való aggódás adott neki erőt?
Felrohant első emeleti lakásukhoz és vadul kapkodva a levegőt, rontott be az ajtón.
-Aranka! Itt vagy? -kiáltozott kétségbeesve. Ám válasz nem érkezett. Minden helyiségbe benyitott, de sehol sem találta kedvesét.

folyt. köv. ;-)

Vallomás

-Hazudtam. -szólalt meg Béla, megtörve a mintegy félórája tartó csendet.
-Tessék??? -kérdezett vissza Aranka. Hangjában fele-fele arányban volt jelen a "Most ugye, csak viccelsz?" és a fenti, kemény szavak által okozott lórúgás-szerű sokk.
-Hazudtam első perctől kezdve. -folytatta Béla, megismételve és nyomatékosítva az előbbi lórúgást.
Aranka egy végtelennek tűnő pillanatig résnyire nyílt szájjal és kikerekedett szemekkel bámulta Bélát. Ajkai remegni kezdtek. Vajon miben hazudott neki az ő Bélája? Egyáltalán neki hazudott-e, vagy csak valaki másnak. Á, nyilván az utóbbi lehet. Hát persze, hiszen évek óta együtt vannak és minden úgy működött ez idő alatt, ahogy az a nagykönyvben megíródott. A sebtében felállított elmélet a következő: az ő Bélája hosszabb időn keresztül átvert valakit, de már nem bírta tovább és muszáj volt valakinek kiöntenie a lelkét. És ki lehetne más ez a valaki, mint az ő Arankája? Jó! Most már csak azt kell megtudni, ki volt az a szerencsétlen, akit Béla átb*szott. Igen. Ajkának remegése alább hagyott, sőt mosollyá szelídült. Csak egy félreértés volt.
-Na és kinek hazudtál? -bökte ki végül a sarkalatos kérdést.
-Neked hazudtam, Arankám. -felelte Béla. Szavai mérgezett lándzsaként döfték át Aranka már amúgy is mogyorónyi méretűre zsugorodott szívét. És újra és újra, ahányszor csak visszhangzott az a kegyetlen mondat Aranka fejében. Az előbbi mosoly, bizony kérészéletűnek bizonyult. Arca (Már amennyire ez lehetséges.) még a Béla első megszólalásánál is erősebb fájdalmat sugárzott.
Talán percek teltek el, mire Aranka elég erőt gyűjtött össze, hogy megszólaljon.
-De... de miben?
Béla meggyújtott egy cigit, nagyot szippantott belőle, aztán Aranka könnyektől csillogó szemébe nézett.
-Mindenben. -mondta érzelemmentes hangon.
-? -Aranka szótlanul rázta a fejét. Könnycseppek kezdtek gurulni remegő arcán.
-Nem az vagyok, akinek hittél. Hazudtam, mikor azt mondtam, csak dugni akarok veled. Hazudtam, valahányszor azt állítottam, hogy megcsaltalak. Hazudtam akkor is, amikor...
-Neee... Nem! Nem! Ne folytasd! -kérlelte Aranka.
-Muszáj ezen túlesnünk. Szóval hazudtam akkor is, amikor azt mondtam, elpókereztem a fizetésem és hazugság volt az is, amikor azt mondtam, tőled loptam. És a végére hagytam a legsúlyosabb hazugságomat.
-Az isten szerelmére! De miért??? -Aranka bőgött.
-Az sem volt igaz, mikor azt mondtam, nem szeretlek. -mondta Béla lehajtott fejjel.
Aranka szeméből patakokban folytak a könnyek, arca vörös volt és fájdalomtól eltorzult.
-Takarodj innen! Látni sem bírlak! Pusztulj, te hitvány! -Aranka valahonnét összeszedte megmaradt erejét és torka szakadtából üvöltötte ezeket a mondatokat Béla arcába.
Béla elnyomta a csikket a hamutálcán és csendben becsukta maga mögött az ajtót. Aranka a szőnyegre rogyott, arcát tenyerébe temette és sírt, csak sírt. Nem tudta felfogni, hogyan hazudhatott neki ilyen aljas módon, ennyi éven át, az ő Bélája. Nem... Ez  a hitvány alak nem az ő Bélája. Elhatározta, hogy kitörli még az emlékezetéből is. Volt Béla, nincs Béla.

;-)

Reggeli kaland...

John Smith komor arckifejezéssel lépkedett autója felé. Az apró cseppekben szemelkélő eső megszámlálhatatlan fényes pöttyként csillant meg a jármű fényezésén, amint épp előbújt a nap a szürke felhők között. Ez is csak egy átlagos reggel. A szokásos mogyorókrémes pirítós elfogyasztása után a szokásos útvonalon, a szokásos szürke öltönyében indult a munkahelyére. 30 éve dolgozott a cégnél, gyakorlatilag ugyanabban a pozícióban. Az alacsony válaszfallal leválasztott 2x2 méteres birodalma szinte vele együtt öregedett meg. Ez persze nem minden részletére igaz. A számítógépet néhány évente újabb modellre cserélik.
-Motor indít. Lincoln sugárút 190... -mondta egy fájdalmas sóhaj kíséretében. A jármű fedélzeti számítógépe nyugtázta az utasítást és betöltötte az térképet. Utálta ezt is, a munkáját is, unta az útvonalat is. Csukott szemmel is odatalálna már, hiszen 30 éve rója oda-vissza a mérföldeket. De hát a rendszer szabályok szerint működik. Aktív GPS nélkül az autó el sem indul.
-Lincoln sugárút 190. Várható menetidő... -harsogta a gépi hang, de Smith félbeszakította.
-24 perc és 37 másodperc... -mondta gúnyolódó hangon.
-24 perc és 37 másodperc. -fejezte be a gép.
-Várj! Másik útvonalon megyünk. -szólt rá Smith egy hirtelen ötlettől vezérelve.
-Adja meg az úticélt!
-A 34-ik utca elején van egy Walmart áruház. Oda menjünk előbb. Veszek egy doboz gyufát... -lázadozott Smith.
-A számított menetidő és a várható forgalom alapján kétséges, hogy így időben megérkezik a munkahelyére. -feleselt a gép.
-Walmart. -jelentette ki ellentmondást nemtűrően.

18 perccel később, negyed mérföldre a Walmarttól...
Az autó elektromos motorja szinte hangtalanul járt, az egyetlen zajforrás az ablaktörlő ütemes csihogása volt.
-Aaaa... -sóhajtozott Smith.
-Uram, figyelmeztetnem kell, hogy a vérnyomása jelentősen megemelkedett. Kérem, nyugodjon meg. -mondta a géphang.
Smith a szeme sarkából nézett le a középkonzolon elhelyezkedő, tenyérnyi méretű központi egységre. Ez a fedélzeti számítógép szíve, "lelke", szeme és füle.
Erőt vett magán és így folytatta:
-A macska rúgja meg, micsoda forgalom... -legszívesebben más szavakat használt volna, de a szabály, az szabály és John Smith amióta csak él, mindig betű szerint tartotta magát a szabályokhoz, legyen az munkahelyi, társadalmi, családi, vagy bármi. Ez a nap azonban érezhetően kezdett másképp alakulni, mint az eddigiek.
-Uram! Figyelmeztetem. Ez kettes szintű káromkodási vétség.  A pénzbírság 50 dollár, melyet a központ levont az ön bankszámlájáról.
Smith egy hatalmasat nyelt. Próbálta türtőztetni magát.
Ez egy darabig ment is. Szótlanul ült, feszültségének egyetlen látható tünete a műszerfal tetején való dobolás volt, melyet ujjaival végzett. Nem haladt a sor. Már nagyon bánta, hogy a napi rutint felrúgva ezt az útvonalat választotta. És miért? Egy doboz gyufáért, melyet a "csodálatos" Walmart áruház háztartási osztályán kívánt megvásárolni. Pont most. Micsoda kaland... Szánalmasnak tartotta magát. Gyerekkorában nem ilyen életről álmodott. Lett volna szuperhős, híres csillagász, sikeres színész. Bármi, csak szürke hivatalnok nem.
-Mi lesz már? Tényleg elkések. Ezt nem hiszem el!!! -vicsorogta Smith.
-Uram, érzékelem önben a feszültséget. Kívánja, hogy lejátsszak önnek egy megnyugtató zenét? -provokált tovább a géphang.
-Nem. Nem kívánom! -felelte ingerült hangon Smith.
-Uram, ön egyre idegesebb. Számításaim szerint jelenleg 17% az esélye egy szívinfarktusnak.
-Kuss legyen!!! -üvöltötte Smith.
-Hogy mondta, uram? Sajnos ez ötös szintű káromkodási vétségnek minősül. 250 dollár a pénzbírság.
-Anyád picsáját, te hülye gép!!! Bazd meg! Bazd meg! Érted? -ordított magából kikelve Smith.
-Uram! Ön többrendbeli, 10-es szintű káromkodási vétséget követett el. A büntetés halál.
PAFFFFF
Lövés dördült, a szélvédő belseje vörösre színeződött az agyvelődarabkáktól.
Hát, igen... 2045-ben már nincs szükség rendőrökre. A világ szigorú szabályok szerint működik. A mindennapok részét képező mesterséges intelligenciák segítik, terelgetik a gyarló embereket a helyes irányba. A jelszó: szabályok = hatékonyság
Sajnos néha büntetnek is.

Itt emberek éltek...

-Itt, ni! Figyelsz rám egyáltalán? -vonta kérdőre útitársát a karcsú nőalak (Úgy 25 éves lehetett.), majd miután meggyőződött róla, hogy az minden figyelmét neki szenteli és csak neki, folytatta a kiselőadást.
-Ezt még apám mesélte, neki pedig az ő apja és annak az ő apja... Szóval jó régen lehetett. Jó magas falak. El tudod te azt képzelni, hogy itt éljünk? Mert én úgy érezném magam, mintha bezártak volna. -elmélkedett, miközben egy sziklás domb tetejéről mustrálgatta az alant elterülő végtelen romhalmazt. Sok építmény még szinte sértetlenül állt, mások összerogytak az évszázadok súlya alatt. A természet visszafoglalta, ami az övé volt. A falak között méteres gaz és kisebb-nagyobb fák sorakoztak rendezetlenül, a falakon borostyán kúszott felfelé. Néha egy-egy sirály kíváncsiskodott oda a jövevényekhez, majd gyorsan tovább repült, le a nagy folyó irányába.
-Imádkoznunk kellett volna tegnap az istenekhez, hogy ne perzseljenek meg minket... -suttogta jól hallhatóan a lány. Az éghajlat sokat változott az utóbbi évszázadokban, de a tavasz első havában még errefelé is ritkaság volt a 35 fokos meleg. Leült cimborája mellé a sziklafal árnyékába, maga mellé támasztotta kardját és sóhajtva hátradőlt. Kétélű, vékony pengéjű kard, tükörfényesre polírozva. Nem nagyon illett a tájba. Bár, ami azt illeti, a lány sem illett ide. Ki tudja, mikor járt itt utoljára ember.

-Kérsz inni? -nyújtotta a bőrkulacsot társa felé. -Ahogy gondolod. Több marad nekem. -húzta fel szemöldökét az elutasítást látva. -De te a folyóból is ihatsz. Fürödhetünk is. Ami azt illeti, bűzlesz. Bizony. Rohadtul büdös vagy. -tette hozzá mosolyogva. Útitársa csendben tűrte a kritikát, majd hirtelen felpattant és nekiiramodott a meredek lejtőnek.
-Szőrmók!!! Hálás lennék, ha megvárnál! Jó? -kiáltotta utána, miközben feltápászkodott. Megmarkolta kardját a bőrtoknál fogva és sietős léptekkel utánaindult. Arra azért ügyelt, hogy megőrizze méltóságát és ne rohanjon egy zabolátlan nagymacska után.
-Hát itt vagy... -lihegte, mert végül mégis futni kezdett, hogy ne veszítse nyomát kis barátjának. A hiúz kölyökkorában került hozzá, a lány gondját viselte és szépen egymáshoz szoktak az évek alatt. Amióta a többi ember eltűnt, a két vándor állandóan úton volt. A lány azt remélte, kideríthetik, mi történt a többiekkel.
A „macska” egy rozsdás szerkezet tetején egyensúlyozott. Ez is tele volt már mindenféle indákkal, futónövényekkel, melyek egészen az alatta húzódó folyó vizéig értek. A párhuzamosan emelkedő, íves vasszerkezet kb. negyedénél egy magas boltív dacolt a történelemmel. Teteje kétoldalt hegyes csúcsokban végződött, egy-egy madárhoz hasonlító szoborral díszítve. Összességében még így rozsdásan, burjánzó növényzettel is impozáns látvány volt. Készítői (Bárkik is voltak.) bizonyára jól értettek a fémek megmunkálásához.
-Szőrmók! Azonnal gyere onnan le! -utasította aggódó hangon a macskát. -Hallod, amit mondok? Gyere le, de rögtön!
Szőrmók azonban ügyet sem vetett a lányra, aki végül felmászott az egyik íves oldalra és kis barátja után indult. Lenge öltözetét alig mozgatta a langyos szellő, mégis, ebben a fülledt melegben ez a kevés is jól esett neki.
-Rossz vagy! Mindig mész a saját fejed után. -korholta
-És most merre tovább kandúr? -tárta szét kezeit. Tenyere vöröslött az útközben rátapadt rozsdától.

A naplementét a jóleső, hűvös szellő simogatásában nézte végig lábát lógatva, hűséges társával, a hiúzzal a vasszerkezet tetején, melyet réges-régen Szabadság hídként ismertek. ;-)

A rajz Julie Bell: Kard és borostyán c. festménye alapján készült egy kicsit más háttérrel. :-)