Egyedül a Földön

-Hahóóó... -így a női hang. Dallamosan, édesen, ahogy csak egy szerelmes tud szólni szerelméhez.
-Mmmmm? -jött a válasz a mellette fekvő férfitől (Nevezzük Bélának! :D ). A szemét nem nyitotta ki, csak félálomban mümmögött. A lánynak háttal feküdt.
-Ébredj fel szívem, óriási gáz van! -kezdte a lány, akit pedig Arankának hívtak. :-) Minden igyekezete ellenére nem tűnt elég meggyőzőnek a felhívás, ám Béla a frissen felébresztett emberek tompasága miatt kedvese szavait maximálisan komolyan vette.
-Mi? Mi a gáz? -riadt fel a férfi a takaró alól. A hirtelen mozdulattal sikerült lefejelnie Arankát, aki szorosan mögötte feküdt az ágyon, a párnán könyökölve.
-Áú... Minden gáz, ami nem folyékony, vagy szilárd. -mondta mosolyogva, de fájdalmas hangon.
-Jaj, ne haragudj! Hát, a fejem nem gáz, azt már tudjuk. -poénkodott Béla.
-Nem? Nézz tükörbe, plíz... -nevetett Aranka.
Béla nyomott egy gyógyító csókot kedvese homlokára, kárpótolva ezzel az előbbi ütközésért.
-Hány óra? -kérdezte.
-Nem tudom. De iszonyú bajban vagyok. -folytatta Aranka miközben próbált olyan ártatlan arcot vágni, ami talán még egy 2 éves gyereknek is becsületére válna.
-Nahát, ugyan miféle bajba keveredtél itt, mellettem fekve?
-Ellustultam. Hozol nekem kiflit, ha szépen megkérlek?
-Micsoda tragédia... -gúnyolódott Béla széles mosollyal az arcán.
-Meg joghurtot is, natúrt! Köszi, te egy angyal vagy! -kiáltotta Aranka a szobából kilépő Béla után.
-Okké... Más egyéb? Na, most meg mit vihogsz? -érdeklődött Béla, már indulásra készen.
-Baszki, nincs rajtad ruha... -kacagott a lány.
-Jaa. De, hát olyan szépen süt a nap. Jó idő van. Lehet akár 10 fok is. -mondta Béla, míg elindult a fotelre dobott ruhái felé. Az ébredéshez idő kell. A szokásos rituálé azonban ma valamiért elmaradt. A frissen főtt kávé kortyolása, a sürgés-forgás a kis konyhában, fürdőszobában.

Kilépve a társasház ajtaján, az a különös érzése támadt, hogy valami nem stimmel. Nem tudta, mi az a valami, de az érzés csak erősödött benne. Már percek óta gyalogolt a közeli kisbolt felé, de még egy teremtett lelket sem látott az utcán. Végül megérkezett  ahhoz a kis üzlethez, ahol általában vásárolni szoktak. Pontosabban vagy ő, vagy Aranka. Együtt talán még soha nem látta őket ez a bolt. A napi bevásárlás valahogy sosem volt akkora jelentőségű, hogy azt együtt végezték volna.
Béla lenyomta a bejárati ajtó kilincsét, de az meg sem mozdult. Ekkor vette észre, hogy még mindig a zárva-tábla van kirakva.
-Fasza. -morogta. Zsebéből elővette telefonját, hogy megnézze, mennyi idő van még nyitásig. 9:20-at mutatott a kijelző. A bolt minden nap 7-kor nyit. Lehet, hogy beteg a tulaj, vagy szabadságon van?
-Remek, most mászhatok el a nagyáruházba. Még 20 perc séta... -mérgelődött magában.

Útközben a zárva talált bolt miatti idegességében eleinte nem is tűnt fel neki, hogy még mindig nem találkozott az utcán egyetlen emberrel sem. A felismerés lassan, lépésről lépésre közelített tudata felé. A nagyáruház parkolójában vannak autók. Ez jó. Akkor emberek is lesznek odabent.
A fotocellás ajtó rendben kinyílt előtte. De ahogy beljebb sétált, úgy lett egyre világosabb előtte, hogy bizony ott sincs egyetlen ember sem. A világítás működik, néhány félig pakolt bevásárlókocsi is árválkodik az egyik kasszánál, de semmi életre utaló jel. Csak a nyomasztó csend és üresség.

-Helló!!! -kiáltotta Béla, hátha előjön valaki. De hiába ismételgette ezt, senki sem bújt elő az egyik polc mögül, vagy jött ki a személyzet részére fenntartott ajtón.
Béla kezdeti bosszúságát fokozatosan valami más váltotta fel. A félelem.
Mi a franc folyik itt? Terrortámadás? Természeti katasztrófa? Háború? Hová lett mindenki?
Ketten maradtunk?
-Aranka! -nyögte ki végül. Hirtelen megijedt a gondolattól, hogy mire hazaér, már szeretett kedvesét sem fogja ott találni. Futásnak eredt. Útközben felfigyelt több autóra és egy buszra is. Mind az út közepén álltak, az egyik egy fának koccanva. Egyikben sem ült senki. Mintha a sofőrjük ott parkolt volna le, ahol épp haladt. Ezek már akkor is itt voltak, mikor idefelé jött, csak nem tűnt fel neki.
Hosszú percekig tartó futás után ért haza, otthonukhoz. Úszott az izzadtságban. Maga sem értette, hogyan volt képes ilyen tempóban, ennyit futni. Talán a szerettéért való aggódás adott neki erőt?
Felrohant első emeleti lakásukhoz és vadul kapkodva a levegőt, rontott be az ajtón.
-Aranka! Itt vagy? -kiáltozott kétségbeesve. Ám válasz nem érkezett. Minden helyiségbe benyitott, de sehol sem találta kedvesét.

folyt. köv. ;-)