-Ezt még apám mesélte, neki pedig az ő apja és annak az ő apja... Szóval jó régen lehetett. Jó magas falak. El tudod te azt képzelni, hogy itt éljünk? Mert én úgy érezném magam, mintha bezártak volna. -elmélkedett, miközben egy sziklás domb tetejéről mustrálgatta az alant elterülő végtelen romhalmazt. Sok építmény még szinte sértetlenül állt, mások összerogytak az évszázadok súlya alatt. A természet visszafoglalta, ami az övé volt. A falak között méteres gaz és kisebb-nagyobb fák sorakoztak rendezetlenül, a falakon borostyán kúszott felfelé. Néha egy-egy sirály kíváncsiskodott oda a jövevényekhez, majd gyorsan tovább repült, le a nagy folyó irányába.
-Imádkoznunk kellett volna tegnap az istenekhez, hogy ne perzseljenek meg minket... -suttogta jól hallhatóan a lány. Az éghajlat sokat változott az utóbbi évszázadokban, de a tavasz első havában még errefelé is ritkaság volt a 35 fokos meleg. Leült cimborája mellé a sziklafal árnyékába, maga mellé támasztotta kardját és sóhajtva hátradőlt. Kétélű, vékony pengéjű kard, tükörfényesre polírozva. Nem nagyon illett a tájba. Bár, ami azt illeti, a lány sem illett ide. Ki tudja, mikor járt itt utoljára ember.
-Kérsz inni? -nyújtotta a bőrkulacsot társa felé. -Ahogy gondolod. Több marad nekem. -húzta fel szemöldökét az elutasítást látva. -De te a folyóból is ihatsz. Fürödhetünk is. Ami azt illeti, bűzlesz. Bizony. Rohadtul büdös vagy. -tette hozzá mosolyogva. Útitársa csendben tűrte a kritikát, majd hirtelen felpattant és nekiiramodott a meredek lejtőnek.
-Szőrmók!!! Hálás lennék, ha megvárnál! Jó? -kiáltotta utána, miközben feltápászkodott. Megmarkolta kardját a bőrtoknál fogva és sietős léptekkel utánaindult. Arra azért ügyelt, hogy megőrizze méltóságát és ne rohanjon egy zabolátlan nagymacska után.
-Hát itt vagy... -lihegte, mert végül mégis futni kezdett, hogy ne veszítse nyomát kis barátjának. A hiúz kölyökkorában került hozzá, a lány gondját viselte és szépen egymáshoz szoktak az évek alatt. Amióta a többi ember eltűnt, a két vándor állandóan úton volt. A lány azt remélte, kideríthetik, mi történt a többiekkel.
A „macska” egy rozsdás szerkezet tetején egyensúlyozott. Ez is tele volt már mindenféle indákkal, futónövényekkel, melyek egészen az alatta húzódó folyó vizéig értek. A párhuzamosan emelkedő, íves vasszerkezet kb. negyedénél egy magas boltív dacolt a történelemmel. Teteje kétoldalt hegyes csúcsokban végződött, egy-egy madárhoz hasonlító szoborral díszítve. Összességében még így rozsdásan, burjánzó növényzettel is impozáns látvány volt. Készítői (Bárkik is voltak.) bizonyára jól értettek a fémek megmunkálásához.
-Szőrmók! Azonnal gyere onnan le! -utasította aggódó hangon a macskát. -Hallod, amit mondok? Gyere le, de rögtön!
Szőrmók azonban ügyet sem vetett a lányra, aki végül felmászott az egyik íves oldalra és kis barátja után indult. Lenge öltözetét alig mozgatta a langyos szellő, mégis, ebben a fülledt melegben ez a kevés is jól esett neki.
-Rossz vagy! Mindig mész a saját fejed után. -korholta
-És most merre tovább kandúr? -tárta szét kezeit. Tenyere vöröslött az útközben rátapadt rozsdától.
A naplementét a jóleső, hűvös szellő simogatásában nézte végig lábát lógatva, hűséges társával, a hiúzzal a vasszerkezet tetején, melyet réges-régen Szabadság hídként ismertek. ;-)
A rajz Julie Bell: Kard és borostyán c. festménye alapján készült egy kicsit más háttérrel. :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése