A vacsora

-A lányom úgy informált, hogy kollégák vagyunk. -törte meg a percek óta tartó csendet az öreg, 60 körüli férfi, miközben a sült húsból vágott egy apró szeletet, majd a kés végével a villájára tolta.
-Úgy? -kérdezett vissza Béla meglepetten.
-Igen. Tudja fiam, én is vezetek. -mondta mielőtt még a szájába emelte volna a kis darab húst és kevés köretet.
-Ja, úgy. Mindketten vezetünk, ez igaz. Maga mit vezet? -érdeklődött Béla két falat étel között. Szavait nehezen lehetett érteni, mivel még rágott, amikor visszakérdezett.
-Én a városi kórház belgyógyászati osztályát vezetem. -jelentette ki nyugodt hangon.
Béla nevetni kezdett. Próbálta előbb száját, majd miután ez nem sikerült, legalább a fogsorát zárva tartani, hogy az épp benn lévő étel ne potyogjon ki az asztalra.
-Hát, akkor csak szegről-végről vagyunk azok. -nyögte ki végül mosolyogva.
-Nocsak. Mit ért ezalatt? -kíváncsiskodott az öreg. Hangtónusa változatlanul nyugodt, monoton volt. Csak a kések és villák apró koccanásai adtak élesebb hangot a tányéron.
-Az igaz, hogy vezetek. De nem kórházi osztályt. -vallotta be Béla.
-Hanem? -húzta fel egyik szemöldökét az öreg, egyenesen Bélára nézve.
-Hanem? Hanem teherautót. -folytatta.
-Teherautót? -az öreg ekkor abbahagyta az étkezést, ezt nyomatékosítván még az evőeszközöket is a tányérra tette, keresztben egymáson. Hangja is kissé magasabbnak tűnt, de még mindig nem lehetett ingerültnek érezni.
-Igen, azt.
-A lányom szerint ön egy angol kórházban vezető főorvos. -Aranka szótlanul, tátott szájjal fordult Béla felé, miközben apja ezt magyarázatot követelően elmondta.
-Sofőr vagyok. -mondta és értetlen szemekkel meredt Arankára. -Honnan vetted ezt, szívem? -vonta kérdőre a nőt.
-Aranka? -nézett most már apja is a lányra. Immáron másik szemöldöke is a homloka közepén volt.
-Én láttam a belépőkártyádat és azon ott állt a neved mellett a "dr" és mondtad, hogy vezető vagy. Én azt hittem, osztályvezető... -Aranka felváltva nézett hol apjára, hogy mentséget keressen, hol pedig Bélára, hogy magyarázatot kapjon.
-Az nem a doktor, hanem a driver rövidítése benn, a cégnél. -felelte Béla.
Aranka anyja, aki mindvégig egy szót sem szólt, váratlanul leesett a székről.

:-)

Árva ország ez

Milyen árva ez az ország. Nem több, mint egy terület, egy lakhely. Kevés kivételtől eltekintve senki sem érzi annyira magáénak, hogy részt vegyen a működésében. Amikor elhangzik, hogy Magyarországon nincs, vagy csak jelképes méretű a polgári középosztály, akkor személy szerint én ezt hiányolom, illetve ezt értem alatta. Nemzet helyett lakosság, polgár helyett lakos.
Volt-e valaha ilyenünk, vagy mindig is polgártalanok voltunk? Úgy gondolom, hogyha volt, akkor az 1849-ig volt. Ferenc József, "korának Kádár elvtársa", későbbi becenevén Ferencjóska és a hozzádörgölődző magyar elit gondoskodott róla, hogyha addig volt, aki magáénak érezte ez az országot annak összes közügyeivel, az többé ne érezze annak. Kiegyeztünk, ami jelentős fellendülést hozott, ám a nemzet gerince megroppanhatott. '56 után is megalkudtunk, egy generáció sírja vissza a "jó Kádár elvtársat".
Arra a nyomasztó megállapításra jutottam, hogy itt minden nemzedéknek megvolt a maga jóságos, de erős kezű vezetője, pártja, uralkodóháza, stb. (A szakirodalom ezt autoritarizmusnak nevezi.).
Ferencjóska, Horthy, Kádár és most Orbán. Egy atyáskodó, tekintélyelvű vezető, aki mindig mutatja az egyszerű népnek, merre van az előre. Aztán, mikor olyan ordas nagy hazugságon kapják, ami miatt bármelyik nyugati vezető napokon belül megszégyenülve lemondana a lincselésre kész tömeg előtt itt, Magyarországon semmi sem történik. Néhány közepes képességű újságíró bátortalan próbálkozásokat tesz, hogy kérdőre vonja a kormány embereit, azok rezzenéstelen pofával szajkózzák az éppen eszükbe jutó hazugságokat. Már arra sem ügyelnek, hogy legalább egyformát hazudjanak. Minek? Ezeknek elég annyit mondani, hogy a megértés szándékának hiánya okozza a két magyarázat közötti ellentmondást. Még véletlenül sem az, hogy hazudnak. Az emberek nem tüntetnek. Nem érzik magukénak a leugatott újságírók szerepét. Röhögnek egy jót a szerencsétlenen. Pedig nem az újságírót nézik totál hülyének, kedves elvtársam. Hanem téged, a következő olvasót, engem, mindannyiunk komplett családját, rokonságát, ismerőseit és azok ismerőseit is. És ez nem olyan vicces. Kedves vezetőnk egyszer a migránskölköket üdültető panziós ellen uszítja a helyieket (Őcsény), máskor meg ő maga üdültet migránsokat, teljes titokban. Eközben dübörög a milliárdos propaganda, hogy ide márpedig nem engedünk be egy migránst sem. (Ha mégis, akkor az nem migráns, hanem oltalmazott!) De a kedves elvtársakat ez nem izgatja, hiszen úgyis "odafent" döntenek a sorsunkról. Hát bazdmeg, nem! Ez különbözteti meg a polgárt a lakostól. Hogy felelősséget érez hazája és polgártársai iránt, mert együtt erősek vagyunk. Csak együtt vagyunk azok. Részt vesz az állam működtetésében, hiszen ez az egész a miénk. Nem albérlők vagyunk ezen a földön, hanem tulajdonosok. Ha a megbízott vezetők (Hát, baszki ezt a kifejezést is lehetne ízlelgetni egy darabig.) rosszul végzik a munkájukat, le kell őket váltani!
A tekintély tisztelete határozza meg a magyar átlagembert, nem pedig a szabadságszeretet. Itt, a jól ismert történelmi okok miatt ennek van hagyománya. Tőlünk nyugatabbra erősebb gyökeret vert a demokrácia, a közös ügyekbe való beleszólás óhaja. De azért innen nézve az is egy végtelenül korrupt rendszer, az egyenlők közt ott is akadnak egyenlőbbek, ráadásul a harmadik világból érkező bevándorlók mellett már lassan másodlagos állampolgárokká válnak.
Minden rendszer rossz, de még mindig egy jól működő polgári demokrácia kéne, hogy legyen a célunk, ahelyett hogy hozzákényelmesedünk a közpénztolvaj kiskirályok kegyelemkenyeréhez.

U.S.S. Callister

A Black Mirror 4. évadának első története vetekszik a Fehér karácsonnyal. Már, ami a nyomasztó technológiai jövő vízióját illeti. A U.S.S. Callister is az örökkön-örökké tartó virtuális kárhozat, a minden képzeletet felülmúló digitális pokol nagyon is valós rémlátomásával riogat és nyomaszt. Első számú megjegyzésem, hogy az informatikai fejlődés valóra fogja váltani az olyan bibliai fogalmakat, mint a menny és a pokol. A digitalizált emberi tudat egy örökké futó számítógépprogramban folytathatja létezését. Hogy ez mennyország, vagy pokol lesz-e, azt valószínűleg a rendszergazda, ennek a virtuális valóságnak az istene (Nem túlzás, hogy az, hiszen bármit megtehet. Ahogy egy pc játékban, mert a programban létező karakterek a felhasználónak képtelenek ártani. Egy programozó pedig szó szerint azt csinál velük, amit akar. Ha úgy tetszik, adott karakter egy darab kőként fog létezni, emberi tudattal örökké, vagy amíg valaki ki nem húzza a dugót a konnektorból.).
Átmásolnak egy számítógépre és vagy a Paradicsom, vagy a vég nélküli szenvedés vár, mert digitális éned nem halhat meg. Kva nyomasztó belegondolni. 50-100-200 év múlva ezzel a túlvilággal jutalmazzák a jókat és büntetik a rosszakat. Azt hiszem, komoly elrettentőerővel bír majd egy ilyen börtön.
2. Amivel vissza lehet élni, azzal azt meg is teszik. Nincs bennem kétely, hogy néha igazságtalanul kerül majd be valakinek a tudata egyik-másik mesterséges világba. Emberi rosszindulat 200 év múlva is lesz. Szerencse, hogy én már nem!

A Csillagok háborúja a szocialista sajtó szemével :-)

1979-ben a Dunántúli Naplóban jelent meg egy ismertető írás a Star Warsról. A szerző aligha láthatta a filmet, ezért a képaláírás kissé viccesre sikerült.
Ezen felbuzdulva megpróbáltam a hetvenes évek szocialista újságírójának szemén keresztül újraértelmezni a filmtörténet eme klasszikusát. :D

"Űrhajósok, az egyik főszereplő majommal." :-)

Karateruhás paraszt, kakaóscsiga-árus lány és néptáncos is feltűnik a film egyik jelenetében.

Aranyszínű páncélba öltözött lovag áll egy hordó mellett. Talán egy királylányt szeretne kiszabadítani, vagy a lovát keresi?

:D

Az élet nagy kérdései

Béla lótuszülésben, két tenyerét összezárva elmélkedett a világmindenség nagy kérdésein. Ebben a mély meditatív állapotban szelleme és teste különvált, ilyenkor képes volt végtelen távolságokat is beutazni térben és időben egyaránt. Ha akarta, egy tibeti kolostorban, vagy az ókori Indiában csatlakozott rá a Föld szívcsakrájára, hogy a misztikus kollektív tudatenergia elárassza elméjét az egyetemes bölcsességgel, s így ráleljen a kérdésre. Mit kérdésre... A Kérdésre, sőt, A KÉRDÉS-re.

Ebben a pillanatban Béla szemhéja felpattant, mint az órarugó, tekintetében pedig fény gyúlt. Megvan! Rálelt az egy igaz útra, melyet a tibeti lámák és a hindu papok évezredeken át hiába kerestek, de Béla nem csak rálelt, hanem végig is ment rajta. Az út végén pedig ott állt A KÉRDÉS maga.

-Mi bajod, Béla? -kérdezte Aranka. Béla előtt állt csípőre tett kézzel és aggódva figyelte transzban elmerülő férje minden mozdulatát.

Béla szelleme épp az imént tért vissza testébe. Arca rezzenéstelen volt, csak a szemét forgatta Aranka irányába.

-Megvan! -kiáltott fel váratlanul.

-Mi van meg? -riadt meg Aranka, kezével a szívéhez kapva.

-A kérdések Szent Grálja, Aranka. Az van meg. -felelte nyugodt hangon-

-A kérdések szent gája? Gájra? -Aranka sikertelenül próbálta felidézni azt a g-betűs szót, amit Béla az előbb mondott.

-Mindegy. -mondta lekezelően. -Na és tudod, mi az? Á, persze, honnan is tudnád, hiszen pont attól az, ami. -tette hozzá.

-Elárulnád végre? Kihűlt a krumplilevesed és felmelegedett a söröd. -sorolta Aranka kíváncsisággal vegyes aggodalommal.

-Nos, Aranka. Neked elárulom. -kezdte Béla.

-?

-A kérdések kérdése: Tud-e bármi is akkora kupacot sz@rni, mint amekkora ő maga? -osztotta meg vele teljes átéléssel.

-És tud? -kérdezett vissza Aranka, miközben láthatóan nem értette meg, hogy itt már maga a kérdés megfogalmazása is évezredes előzményekre vezethető vissza. Ugyan honnan a fészkes fenéből lehetne erre tudni a választ? -elmélkedett Béla, de végül nem válaszolt Arankának. Ehelyett fogta hideg krumplilevesét és beleöntötte az üres söröspohárba, a meleg sört pedig a levesestányérba. Probléma megoldva. Most már ami hideg, az a söröspohárban, ami meleg, az a levesestányérban volt. Helyreállt az egyensúly.

:-)

A karácsonyfa

-A holnapra várható időjárás: országszerte erősen felhős, helyenként esővel, napközben is megmarad a köd. -sorolta az öltönyös férfi a tv képernyőjén. Tekintete életunt volt, de profizmusáról tanúskodott, hogy mindvégig mosolyt erőltetett az arcára.
-B*sszátok meg a ködötöket! Meg az esőtöket is a kib*szott felhőtökkel együtt! Egész héten a sz*ridőt mondjátok! -kiabált Béla a fotelben ülve. A nyomaték kedvéért az öklét is megrázta a tv készülék irányába. Persze csak a bal öklét, mert a jobb kezében a félig üres sörös poharat tartotta és a világért sem szerette volna kilöttyinteni szobahőmérsékletű Kőbányaiját. Általában jól megmondja a magáét az időjósoknak, de most különösen dühös volt rájuk. Részben a már említett hosszabb ideje tartó ködös, esős idő miatt, részben pedig azért, mert a híradó előtt vetített krimi egyik szereplőjével is alaposan összeveszett. Már amennyire a tévé előtt ülve össze lehet egy filmszereplővel.
-Hagyd már, Béla! -szólt rá felesége a szomszéd szobából. -Inkább gyere ki és csodáld meg, milyen szépen feldíszítettem a karácsonyfánkat!
Béla morogva tápászkodott fel kedvenc ülőhelyéről, fehér atlétáját visszatűrte melegítőnadrágjába és kezében a félig üres söröspoharával kicsoszogott a nappaliba.
-Nah. Ez tényleg szép lett. -ismerte el neje munkáját. -Tasziló, gyere ki! Anyád elkészült a karácsonyfával... izé, meghozta a Jézuska! -korrigálta magát, miközben a gyerekszoba felé kiabált. Pillanatokon belül kopogás hallatszott a radiátorból. A szomszéd ütötte teljes erőből. Béla kiabálása rendszerint ezt váltja ki belőle. A panellakások falai vékonyak...
-Ugye? Olyan gyönyörű, ahogy itt haldoklik a szoba közepén. -dicsérte Aranka a fát. -Persze kellenek rá ezek a díszek is, hogy a pusztulás még szebb legyen.
-Ja. Csak ne hullajtaná a kib*szott leveleit... -böffentett Béla. -Aranka, most mondd meg, mé' nem tud ez normálisabban, szebben pusztulni itt nekünk!
-Hű... -csodálkozott el a kis Tasziló is, kiérve a nappaliba. Ez volt a hetedik karácsonya.
-Látod, fijam... -kezdte Béla akadémikusan. -Minden évben egy lakásban haldokló élőlénnyel ünnepeljük meg a kis Jézus születésnapját. Százmillió fiatal élet elpusztítása szerintem méltó ehhez a naphoz.
-De miért? -értetlenkedett a kis Tasziló.
-Azé', mert ezé' vannak. 5 évig nőnek azé', hogy 1 hét alatt itt elszáradjanak nekünk, a szoba közepén. -magyarázta Béla.
-Felhozni nehéz volt. Nem jó a lift. 5 emelet gyalog és még szúr is. Nem elég, hogy itt pusztulhat nálunk, de még szurkál is. -méltatlankodott Aranka.
-Ne aggódj, lefelé könnyebb lesz. -kacsintott Béla a feleségére, fejével az ablak felé biccentve. Mindketten felnevettek.

A betelefonálós műsor

Béla a tévé előtt terpeszkedett kedvenc foteljében, amelynek eredeti bőrkárpitját azóta nem látták, mióta állagmegóvás ürügyén Aranka megvarrta rá azt a műszálas anyagból készült, cikkcakk-mintás védőhuzatot. Bal kezében jól megérdemelt szobahőmérsékletű Kőbányai sörét, jobb kezében áruhitelből vásárolt Iphone 5-ösét fogta. Épp kedvenc betelefonálós műsora kezdődött az ATV-n és mint minden hétköznap este az elmúlt 10 évben, most is megpróbált adásba kerülni. Jól meg akarta mondani annak a pökhendi miniszterelnöknek. Nem mintha az hallgatta volna, amit a betelefonálók mondanak a tv-ben, de Bélát ez különösebben nem izgatta.
A telefon kicsengett és egy évtized után először megszólalt valaki a vonal túloldalán.
-Első betelefonálónk a vonalban. Jó estét kívánok! -konferálta fel a kamerába bámuló műsorvezető.
Béla nagyon meglepődött a helyzeten. Maga sem hitte el, hogy most sikerült. Hirtelen elfelejtette, miért is várt erre 10 éve.
-Ööö, halló! -szólt bele tétován a telefonba.
-Jó estét! Kihez van szerencsém? -kérdezett vissza rutinosan a műsorvezető.
-Béla. Vagyok a Felszabadulás utcából. -folytatta bizonytalan hangon. Bár azt nem tette hozzá, hogy melyik városban van az a Felszabadulás utca.
-Parancsoljon, Béla! A mai témánk adott, de bármi mással kapcsolatban is szívesen várjuk a hozzászólását. -hangzott el a tévében.
-Na most én Béla vagyok.
-Igen.
-Én vagyok a vonalban? -érdeklődött Béla. Hangján hallani lehetett, hogy csak időhúzás a célja, míg össze nem szedi gondolatait. A műsorvezető türelmesen engedte.
-Igen, Béla. Ön van a vonalban.
-Akkor jó. Nekem az lenne a hozzászólásom, hogy... Akkor, most adásban vagyok?
-Igen, halljuk önt.
-Szóval ez a miniszter, ez a miniszterelnök! Ööö, várjon, lehalkítom a tévét! -őrölte tovább a műsorvezető és a nézők idegeit.
-Nem muszáj, mi tökéletesen halljuk, amit mond. -felelte a műsorvezető.
-Na, most jó? Most jól hallani?
-Igen, Béla. Mondhatja.
-Jó estét! Béla vagyok, a Felszabadulás utcából.
A műsorvezető a tenyerébe temette arcát, majd nagy levegőt véve intett a kamera felé, hogy Béla nyögje ki végre, amit akar.
-Remélem, jó a vonal.
-Béla, a műsoridőnk véges. Azt javaslom, ugorjuk át ezt a részt! Vonalban van, minden szavát értjük. Parancsoljon! -szólt rá a műsorvezető.
-Na, szóval. Azt akarom mondani, illetve hozzászólni, hogy ez a Gyurcsány monnyonle végre, mert már nagyon unom a pofáját. Már eleget sanyargatta az embereket. -hadarta Béla.
-Béla. Gyurcsány 10 éve lemondott. Most Orbán Viktor a miniszterelnök. -tájékoztatta a műsorvezető.
-Ja... Akkor jó. -mondta Béla és kinyomta a telefont. -Láttad ezt, Aranka? Jól megmondtam neki! -hencegett feleségének.

:-)