The walking dead in Hungary :-)

Az asztalt körülvevő emberek gyanakodva méregették Bélát. A férfi megszólalni is alig tudott, ahogy levegő után kapkodott. Feldúltan rontott be a vastag acélajtón, s maga mögött olyan erővel vágta be, hogy az egész épület visszhangzott tőle.
-Nem egyedül indultál el, de egyedül tértél vissza. Hol van? -vonta kérdőre az asztalon tenyerelő nagydarab férfi, aki épp szemben állt vele. Mély, karcos hangja fenyegetőnek tűnt.
Béla légzése nagyon lassan tért vissza a normális közeli értékre. Lihegve, szinte szavanként próbált válaszolni.
-Sajnálom... túl sokan... voltak...
A nagydarab széttárta a karját. -És? Folytasd!
-Azt hittük, hogy... nekünk annyi. És valljuk be..., ő nem is tévedett...
-Mit zagyválsz itt össze?
-Én húztam a lábam. ...ő meg a rövidebbet. -az asztal körüliek mind Béla lábára néztek. Egy karó állt ki a combjából. Fölötte szorosan megkötve egy vastag zsinór, ami úgy-ahogy mérsékelte a vérzést.
A társaság egyik nő tagja elájult a látványtól, egy vézna férfi pedig hangosan felnevetett. A többiek rosszallóan néztek rá, a Bélát faggató nagydarab kivételével. Őt továbbra is a friss jövevény érdekelte.
-Azt akarod velünk közölni, hogy Taszilót otthagytad megdögleni? -emelte fel a hangját.
Ekkor a többiek szinte egy emberként ráncolták össze a szemöldöküket a vasajtó előtt ácsorgó Bélára.
-Tasziló egy seggfej volt, mindenki utálta. -szólt be valaki.
-Az most nem számít. -jelentette ki ellentmondást nem tűrően.
-Tele lett a kanna? -kérdezte egy női hang.
-Nos... ez lenne a másik, amit el akartam mondani. -vallotta be Béla kissé szégyellősen.
A nagydarab egy fokkal még feljebb húzta a szemöldökét. Arcára volt írva, hogy nagyon kíváncsi a válaszra, hiszen órákkal korábban pont azért küldték ki kettejüket a zombiktól hemzsegő városba, hogy üzemanyagot szerezzenek a csarnokban álló kisbuszba. A terv az volt, hogy azzal törnek ki a sűrűjéből, ahogy a nagydarab szokta nevezni az élőholtak által megszállt városrészt. Majd irány valami vidéki tanya, ahol feltehetően kevesebben vannak, és kihúzhatják valameddig.
-Hol a tökömben van a kanna? -nézett tanácstalanságot mímelve a többiekre Aranka.
-Hát... az kint.
-Mit értesz azalatt, hogy kint? Kint, az ajtó előtt, vagy kint a városban? -horkant fel a nagydarab.
-Nyugi, az ajtó előtt van. -felelte Béla.
-Hála az égnek, legalább le tudunk lépni innen. -lélegzett fel Aranka.
-Tasziló legalább nem hiába halt meg. -tette hozzá a nagydarab.
Béla nagy kínban volt, hüvelyk- és mutatóujját egymáshoz közelítve igyekezett jelezni valamit, erre a többiek is felfigyeltek.
-Mi van még? Nyögd már ki az isten szerelmére! -szólt rá a vézna.
-Csendet! -intette le a nagydarab. -Mi van még? Ki vele!
-Szóval az a jó hír, hogy a kanna tele van.
-Van rossz is?
-Dízellel.
-Hogy az a jó k... i... b... meg!
-Azt mondtátok.
-Mit?!
-"Hozz bele dízelt!", vagy ilyesmi.
-Benzint! Senki sem mondott dízelt!
Ekkor egy lövés dördült el. Béla a hasához kapott, majd elterült az olajfoltos betonpadlón. Mindenki a füstölgő puskacsőre meredt. Aranka volt az.
-Ez egy idióta, ráadásul sérült is. Csak lelassítana minket. -magyarázkodott.
-Hát, ez igaz. -helyeselt a nagydarab. -De azért legközelebb beszéljük meg előtte! Még most is cseng a fülem, baszki.
-Héééééé.... -Béla erőtlenül próbált értelmes szavakat kinyögni, de ez inkább csak hörgésnek tűnt. Néhányan odarohantak. Ki csákányt, ki pedig vasrudat ragadott, hogy azzal verje fejbe a szokatlanul gyorsan zombivá alakult Bélát. (Köztudottá vált, hogy az élőholtak egyetlen biztos ártalmatlanítási módja a fejükre leadott lövés, szúrás, stb..)
-Csak ...viccltm.. benznt hoz..tam... -nyögte ki, majd örökre elaludt.

Jobb később, mint soha: New York-videó

A videószerkesztőben egy laza 2,5 órás TMK-val összeraktam egy videót a tavalyi képeimből, melyek New Yorkban készültek. Zene: Ray Parker Jr. - Ghostbusters (Csak, mert úgy éreztem, ez eléggé New York-i kötődésű szám a Szellemirtók film miatt.)

The Great Northern, Twin Peaks, WA

Letöltöttem egy videószerkesztő programot (Fizettem érte.), remek segítség a vágásban, feliratozásban, lehet hozzá zenét adni, vagy narrációt, vagy több videót összetoldani. Egyik első darab. :-)

Pizza

Azt mondják, San Francisco a világ egyik legdrágább városa. Én még nem voltam a világ minden városában, így ezt nem tudom megerősíteni, de hogy kva drága, azt tanúsíthatom.

Nem voltam flancos helyeken enni, a szállásom is egy fapados motelben volt, de a tény, hogy abban a városban, árban háromszoros szorzót jelentett utam többi helyéhez képest. (Azok meg kétszerest a vecsési motelemhez. :D)

A legelegánsabb vendéglő, ahol megfordultam, egy pizzéria volt a PIER39-on. Egy normál méretű pizzáért 30 dollárt fizettem (Jó, tudom, marha vagyok, de úgysem járok oda mindennap. :P), egyébként tök jó volt. Azonban úgy érzem, a vízzel átb*sztak. Kicsit fel volt sörözve. :D

A kép ott készült, amint épp két lopakodó hajó, és ez a helikopteres fregatt, vagy mi, elúsztak előttem. Tökéletes időzítés... Ha a parton vagyok, szuper fotókat készíthettem volna mindről, így viszont kettő elúszott valahová, a vasaló formájúról sikerült egy normális képet lőnöm egy magas kerítés rácsai közül.

Irány Amerika!

Kezdjük az oda-, visszaúttal! Budapest-Frankfurt-Seattle, a Lufthansával. A hosszú repülőút nem tesz jót a térdemnek, ez már Tokió felé is bizonyítást nyert, amikor a LOT Dreamlinerének turistaosztályán nyomorogtam végig azt a kb. 10 órát. Márpedig ez is min. 10 órán át tart, emiatt vettem egy nagy levegőt és a premium economyra foglaltam. Persze a Budapest-Frankfurt kis A321-esén nincs ilyen, de azt a kis időt ki lehet bírni.
190 centimmel is kényelmesen kinyújthattam a lábam a B747 ülésében, ami ráadásul szélesebb is, nem kell pl. a karfán a szomszéddal osztoznom. Az osztály üléskiosztása 2-4-2 (2 az ablak mellett, 4 középen, majd 2 a másik ablaknál.), szemben a sima economy 3-4-3 üléseivel.
Most jut eszembe, hogy az előző bejegyzésben már írtam az ellátásról, így ezúttal beszéljenek inkább a képek! :-)

Az ebéd. Valami marhahúsos nokedli. :-)

Leszállás előtt még volt egy kaja. Sült kolbász hagymás, mustáros mártással, ha jól rémlik.

Hazafelé pedig San Franciscoból A380-as gépen, talán még nagyobb kényelemben, legalábbis ami a szélességet illeti. Az ablak mellett ültem, a fal és az ülés közé szinte bármit be lehetett rakni, annyi hely volt. (Ilyesmi economy osztályon elő sem fordulhat.)

 Vacsora, szintén marhahús.

Reggeli. Valami rántotta-szerű, némi párolt zöldséggel és paradicsommal. Nem egy nagy durranás.

Talán hasznos infó lehet, hogy aki nem először megy ESTA vízummal az USÁba (Ugyanazzal az útlevéllel.), annak nem az ESTA-sorba kell majd állnia a vámnál (Van ott egy illető, aki úgyis megkérdezi, hogy először lépünk-e be az országba, és a megfelelő helyre irányít.), hanem az amerikai, kanadai sorba és a kioskok valamelyikénél szkennelni az útlevelet, fotót készíteni az utasítások szerint, majd a kinyomtatott fényképes cetlivel lehet tovább haladni a vámtiszthez, ami az ellenőrzés utolsó állomása. Pár kérdést tesz fel, hogy minek mentünk oda, meddig maradunk, stb. és már mehetünk is a poggyászkiadóhoz.
A bőröndömmel aztán a kijárat felé indultam, de azt csak egy kis vonattal lehet elérni. Kis eligazítást kértem egy egyenruhástól, hogy merre találom az autókölcsönzők irodáit: arra. A terminálépület előtt sorban jöttek a buszok, amik a kölcsönzőhöz szállították a népet (ingyenes). Maga a kölcsönző elég laza az eddigiekhez képest. Igaz, csak angliai tapasztalataim vannak e téren. A papírmunka, és a fizetés után jó utat kívánt a pultos. Kérdezem, hol a kulcs? Az autóban, felelte. :O Több cég van egy nagy, közös épületben, mellette egy sokszintes parkolóház, benne a bérautókkal. Minden cég állóhelyei felcímkézve, sima ügy. Aztán a megadott helyen nem találok semmit. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy míg aláírtam, addig ellopták, én meg majd felelhetek érte. :D Ott is van egy iroda-féle, megérdeklődtem, hogy mi a teendő ilyenkor. Megnyugtattak, hogy megvan az, csak másik helyen áll. Meglett, szokás szerint nagyon furcsa volt átülni egy idegen autóba. SUV, ami miatt magasabb az ülés is, mint az enyémben. (Hazaérve meg a sajátomat kellett újra megszokni.)
A telefonomat használtam GPS-ként, első úti cél Snoqualmie. Maga a közlekedés könnyen megszokható, a dupla záróvonal pedig kimondottan hasznos, autósbarát intézmény. Nálunk is bevezethetnének valami hasonlót. Több, mint 2200km-t vezettem ott, és egyszer sem találkoztam olyannal, aki átlépte volna pl. előzés céljából. Emelkedőkön különben van kapaszkodósáv a kamionoknak, ott lehet előzgetni biztonságos módon. Az előnye, hogy nem jön szembe velem másik autó a saját sávomban, mert épp kanyarban támadt kedve előzni. Sajnos ez Magyarországon mindennapos. A sebességhatárokat általában betartják. A nagy, 5 sávos autópályán nem annyira, de nyilván ott is van egy tűréshatár, ami alatt nem bírságolnak, és ezt kihasználják.
Oppsz, éjfél elmúlt. Megyek walking dead-et nézni. :-)

Folyt. köv.

Újra itthon

Kezdem azzal, hogy felsorolom, hová nem tudtam elmenni időhiány miatt, mert a későbbiekben nem panaszkodással szeretném megtölteni az utazással kapcsolatos bejegyzéseimet. ;-)

Itthon a google maps-en terveztem az autós szakaszokat, mivel a távolságok megtételéhez szükséges utakat is kiköpte. Így jött ki az első etapra durván 10,5 óra, ami teljesen vállalható 1 napra. A valóságban Crescent City helyett csak a Cape Creek hídig jutottam el ennyi idő alatt, és mikor ott felvettem Crescent-et következő úti célnak, hideg zuhanyként ért, hogy még jó 4 óra van hátra. Vagyis néhol esőben, vizes úton, kényelmes vezetőkkel (Sokan mindenhová felkapcsolt távolsági fényszórókkal mennek, leszarva, hogy elvakítják a többi autóst.) szemben/előtt kell megtennem ezt a laza Bécs-Budapestnyi útszakaszt. Többször az elalvás határán álltam, de muszáj volt végigcsinálni, és ez sikerült is. :-) Ha nagyon gáz volt, megálltam frissülni.
Nos, az útvonaltervező melléfogásai miatt Glass Beach, a Pacific Air Museum, a Travis Air Base Museum, és Bodie maradt ki. A maradék távokat is több órával túlhaladva teljesítettem. Tanulság: ilyen hosszú távokon nagyon óvatosan kell kezelni a google útvonaltervezőt. Nem, nem tévedtem el, egyszer sem, sehol, még egy utcával sem mentem mellé soha, amin pedig én is csodálkozom.

Mostantól pedig következzenek a pozitív tartalmú beszámolók! (Külön bejegyzésekben!) ;-)

                                  Astoria Megler híd, Astoria, Washington és Oregon határán.

Itt, most csak pár mondatos összefoglalóra futja.
Jó választás volt a premium economy ülőhely, végre ki tudtam nyújtani a lábam. Az ellátás is egész más, mint a sima turista osztályon. (Igaz, először mentem Lufthansával hosszabb távra, így nincs összevetési alapom.) A kávéhoz rendes porceláncsészét, az italhoz talpas üvegpoharat, a kajához igazi tányért (Persze szögletest.) adtak. Az ajtók becsukását követően már osztogatták a welcome drinket (rostos narancslé), ezeket később is körbevitték. Az Emirates és a LOT hosszú járatain, sima economy-n csak ásványvizet öntenek kb. az út kétharmadánál annak, aki kér.

 

Oregoni tengerpart

 

 A bérautóm

A bérautóm nem Ford Edge lett, hanem Dodge Journey, de maximálisan elégedett voltam a méreteivel, és a teljesítményével. A rengeteg hegyi út, szerpentin miatt jó választás volt az SUV.
Az időjárással általában szerencsém volt. Igaz, mikor felvettem a Dodgeot, elkezdett esni az eső. Egyből indultam is Snoqualmiba, útközben kész felhőszakadás volt, de mikor kiszálltam a kocsiból, elállt, és nem is kezdett esni, míg tovább nem indultam a motelbe. Másnap is inkább száraz időből volt több, mint esősből.

Folyt. köv.

Twin Peaks túra (8. rész)

Hamarosan hazaindulok. Eddig az egésznapos vezetés miatt nem volt időm blogolni. Fárasztó, de annál érdekesebb napok után most San Franciscoban vagyok.

.