Kád

-Exkluzív tudósításunkat látják a világ legpechesebb lúzerének lakásáról. -hadarta bele a kamerába széles mosollyal a fiatal újságírónő, majd riportalanyához fordult, a kamera pedig követte ezt. -Elmondaná a nézőknek, mi is történt Önnel?
A kövérkés, szőrös férfi anyaszült meztelenül ült a fürdőkádban. Feje leszegve, szomorú tekintete a kád túlvégén lévő lefolyót méregette. Az operatőr próbált minél kevesebbet mutatni ebből az irritálóan groteszk látványból.
-Az életem egy csőd. -kezdte halkan.
Rövid csend után a riporternő újabb kérdéssel próbálta kicsit felpörgetni a beszélgetést.
-Kifejtené ezt bővebben, csak hogy azon nézőink is értsék, akik a reklám után kapcsolódtak be? -a mikrofont a férfi arca elé tartotta, miközben kicsit meghajolt, nyújtott karjának könyökét a másik karjával alátámasztva. Míg a választ hallgatta, majdnem kifújt a száján egy méretes rágógumi-hólyagot, de szerencsére időben észbe kapott és visszaszippantotta.
-Elhatároztam, hogy végzek magammal. -folytatta a férfi.
-Igen... -mondta sürgetőleg a nő. Tetovált szemöldökét magasra húzta, ezzel is kifejezésre juttatva, hogy az empátia szikrájára sem számíthat a részéről.
-Bemásztam a fürdőkádba, magam mellé tettem ezt a bedugott hajszárítót. -biccentett fejével a lába között heverő készülék irányába. -Majd megnyitottam a vízcsapot.
-És ekkor mi történt? -érdeklődött tovább a riporter.
-Semmi.
-Mit ért ezalatt?
-Nem jött víz a csapból. A közmű elzárta a vizet. -felelte szomorúan.
-És ezután?
-Ekkor végső elkeseredésemben a konnektorba nyúltam.
-És? -faggatta a nő türelmetlen kíváncsisággal.
-Eszembe jutott, hogy a közmű az áramot is kikapcsolta. -alighogy ezt kimondta, visszafojthatatlan röhögés tört rá. A kicsiny fürdőszoba csempéin ide-oda pattogtak tébolyult kacajának visszhangjai.
-Tervez még valamit? -szegezte neki az újabb kérdést a tévés.
-Mire gondol? -nézett rá vigyorogva a férfi. -Kiugrani az ablakon? Ez egy földszinti lakás. De, ha már itt vannak, szívesen elmesélem, miért akarok öngyilkos lenni.
Váratlanul egy idétlen disco zene hasított éket kettejük beszélgetésébe. A nő telefonja volt az. -Állj le, ezt felveszem! -szólt oda a kamerát tartó férfinak, aki megnyomott a készüléken egy gombot és maga mellé engedte, mint egy aktatáskát.
Néhány másodpercig hallgatta a nő, amit a telefonban mondanak neki, majd a kádban heverő emberre ügyet sem vetve kiviharzott a helyiségből. -Indulunk VV Arankához! Elveszett a macskája, de már megvan. Viszont hajlandó erről interjút adni! -kiáltotta vissza a nő az operatőrnek, aki egy "-Csá!" kíséretében búcsút intett a kádas férfinak és a nő után sietett.

:-)

Légy

Ütemes csipogásra riadt fel ebből a se nem éber-, se nem álomlétből. 36 órája nem aludt rendesen, csak mikor egy-egy pillanatra véletlenül sikerült valaminek elterelnie a figyelmét a valóságról, amikor a fáradtság erősebbnek bizonyult fojtogató gondolatainál. Nem engedhette meg magának, hogy elaludjon. Bármi történhet közben és ő sosem bocsátaná meg magának, ha nem osztozna a kínokban, melyet haldokló gyermeke él át a kórházi ágyon. Egyébként is 5-10 másodperc után mindig pánikba esve ébredt öntudatára. Úgy hallotta, most épp más ritmusban csipog az EKG, de a monitor görbéi egyenletes amplitúdóval ismétlődtek és ez valamennyire megnyugtatta. Persze ez a nyugalom is csak viszonylagos lehetett. Valahol félúton a normális és a teljes kétségbeesés között. Egy nővér nyitott be és felajánlotta, hogy ott lesz, amíg a nő mozog egy kicsit, elvégzi szükségleteit. Tiltakozó tekintettel utasította el. Valamiért az a tévképzete támadt, hogyha például nem eszik és iszik, sőt a székről sem áll fel, akkor azzal segít neki. Mintha valami alkut kötött volna a halállal, hogy addig az nem jön be, míg ő innen ki nem megy. Ez egészen odáig fajult, hogy már a kéz- és lábtartását sem merte változtatni, nehogy azzal is ártson valamit gyermekének. Pedig a józan ész mást diktált volna. Az orvosok egyébként sem biztatták semmi jóval. Gyógyíthatatlan, végső stádium. De a nő ezeket a szavakat kiejteni sem volt hajlandó, még magában sem, a gondolataiban sem. Néha rátörtek emlékek azokból az időkből, mikor még minden rendben volt. Ilyenkor reflexszerűen eredt el a könny a szeméből, ajkai remegtek és ő megpróbált valami másra gondolni, hogy ez elmúljon. Miután kiment a nővér, egy pöttyöt pillantott meg a gyerek arcán. Felpattant a székről és odasietett. Tagjai csak nehezen engedelmeskedtek a hosszú ülés után.
-Pokolfajzat! -kiabálta hisztérikusan. -Pokolfajzat! Takarodj innét! Ő még nem... -hörgött elcsukló hangon, könnyei szétfröccsentek. Karjaival elzavarta, üldözőbe vette azt a valamit. Egy zöld döglégy volt az. Nem lehetett irgalom számára. Pusztulnia kellett, hiszen itt semmi keresnivalója nem lehet egy ilyen teremtménynek! Önkívületi állapotban hadonászott a szobában a légy után kapkodva, köpködve. Egy pillanat alatt meggyőződésévé vált, hogy a légy testében a halál személyesen jelent meg és ha most kudarcot vall az elpusztításával, akkor... ezt még gondolatban sem volt hajlandó kimondani.
-Aranka! Aranka! -rázta a vállát két kézzel markolva Béla.
A nő végre kinyitotta a szemét. Lihegve, verítéktől csatakosan próbálta felfogni, hogy ez most álom, vagy valóság. Percekkel később bizonyossággá vált, hogy rosszat álmodott. Az otthonában van, a gyerek pedig a szobájában alszik.
-Ma mellette alszom. -jelentette ki a nő.

A vacsora

-A lányom úgy informált, hogy kollégák vagyunk. -törte meg a percek óta tartó csendet az öreg, 60 körüli férfi, miközben a sült húsból vágott egy apró szeletet, majd a kés végével a villájára tolta.
-Úgy? -kérdezett vissza Béla meglepetten.
-Igen. Tudja fiam, én is vezetek. -mondta mielőtt még a szájába emelte volna a kis darab húst és kevés köretet.
-Ja, úgy. Mindketten vezetünk, ez igaz. Maga mit vezet? -érdeklődött Béla két falat étel között. Szavait nehezen lehetett érteni, mivel még rágott, amikor visszakérdezett.
-Én a városi kórház belgyógyászati osztályát vezetem. -jelentette ki nyugodt hangon.
Béla nevetni kezdett. Próbálta előbb száját, majd miután ez nem sikerült, legalább a fogsorát zárva tartani, hogy az épp benn lévő étel ne potyogjon ki az asztalra.
-Hát, akkor csak szegről-végről vagyunk azok. -nyögte ki végül mosolyogva.
-Nocsak. Mit ért ezalatt? -kíváncsiskodott az öreg. Hangtónusa változatlanul nyugodt, monoton volt. Csak a kések és villák apró koccanásai adtak élesebb hangot a tányéron.
-Az igaz, hogy vezetek. De nem kórházi osztályt. -vallotta be Béla.
-Hanem? -húzta fel egyik szemöldökét az öreg, egyenesen Bélára nézve.
-Hanem? Hanem teherautót. -folytatta.
-Teherautót? -az öreg ekkor abbahagyta az étkezést, ezt nyomatékosítván még az evőeszközöket is a tányérra tette, keresztben egymáson. Hangja is kissé magasabbnak tűnt, de még mindig nem lehetett ingerültnek érezni.
-Igen, azt.
-A lányom szerint ön egy angol kórházban vezető főorvos. -Aranka szótlanul, tátott szájjal fordult Béla felé, miközben apja ezt magyarázatot követelően elmondta.
-Sofőr vagyok. -mondta és értetlen szemekkel meredt Arankára. -Honnan vetted ezt, szívem? -vonta kérdőre a nőt.
-Aranka? -nézett most már apja is a lányra. Immáron másik szemöldöke is a homloka közepén volt.
-Én láttam a belépőkártyádat és azon ott állt a neved mellett a "dr" és mondtad, hogy vezető vagy. Én azt hittem, osztályvezető... -Aranka felváltva nézett hol apjára, hogy mentséget keressen, hol pedig Bélára, hogy magyarázatot kapjon.
-Az nem a doktor, hanem a driver rövidítése benn, a cégnél. -felelte Béla.
Aranka anyja, aki mindvégig egy szót sem szólt, váratlanul leesett a székről.

:-)

Árva ország ez

Milyen árva ez az ország. Nem több, mint egy terület, egy lakhely. Kevés kivételtől eltekintve senki sem érzi annyira magáénak, hogy részt vegyen a működésében. Amikor elhangzik, hogy Magyarországon nincs, vagy csak jelképes méretű a polgári középosztály, akkor személy szerint én ezt hiányolom, illetve ezt értem alatta. Nemzet helyett lakosság, polgár helyett lakos.
Volt-e valaha ilyenünk, vagy mindig is polgártalanok voltunk? Úgy gondolom, hogyha volt, akkor az 1849-ig volt. Ferenc József, "korának Kádár elvtársa", későbbi becenevén Ferencjóska és a hozzádörgölődző magyar elit gondoskodott róla, hogyha addig volt, aki magáénak érezte ez az országot annak összes közügyeivel, az többé ne érezze annak. Kiegyeztünk, ami jelentős fellendülést hozott, ám a nemzet gerince megroppanhatott. '56 után is megalkudtunk, egy generáció sírja vissza a "jó Kádár elvtársat".
Arra a nyomasztó megállapításra jutottam, hogy itt minden nemzedéknek megvolt a maga jóságos, de erős kezű vezetője, pártja, uralkodóháza, stb. (A szakirodalom ezt autoritarizmusnak nevezi.).
Ferencjóska, Horthy, Kádár és most Orbán. Egy atyáskodó, tekintélyelvű vezető, aki mindig mutatja az egyszerű népnek, merre van az előre. Aztán, mikor olyan ordas nagy hazugságon kapják, ami miatt bármelyik nyugati vezető napokon belül megszégyenülve lemondana a lincselésre kész tömeg előtt itt, Magyarországon semmi sem történik. Néhány közepes képességű újságíró bátortalan próbálkozásokat tesz, hogy kérdőre vonja a kormány embereit, azok rezzenéstelen pofával szajkózzák az éppen eszükbe jutó hazugságokat. Már arra sem ügyelnek, hogy legalább egyformát hazudjanak. Minek? Ezeknek elég annyit mondani, hogy a megértés szándékának hiánya okozza a két magyarázat közötti ellentmondást. Még véletlenül sem az, hogy hazudnak. Az emberek nem tüntetnek. Nem érzik magukénak a leugatott újságírók szerepét. Röhögnek egy jót a szerencsétlenen. Pedig nem az újságírót nézik totál hülyének, kedves elvtársam. Hanem téged, a következő olvasót, engem, mindannyiunk komplett családját, rokonságát, ismerőseit és azok ismerőseit is. És ez nem olyan vicces. Kedves vezetőnk egyszer a migránskölköket üdültető panziós ellen uszítja a helyieket (Őcsény), máskor meg ő maga üdültet migránsokat, teljes titokban. Eközben dübörög a milliárdos propaganda, hogy ide márpedig nem engedünk be egy migránst sem. (Ha mégis, akkor az nem migráns, hanem oltalmazott!) De a kedves elvtársakat ez nem izgatja, hiszen úgyis "odafent" döntenek a sorsunkról. Hát bazdmeg, nem! Ez különbözteti meg a polgárt a lakostól. Hogy felelősséget érez hazája és polgártársai iránt, mert együtt erősek vagyunk. Csak együtt vagyunk azok. Részt vesz az állam működtetésében, hiszen ez az egész a miénk. Nem albérlők vagyunk ezen a földön, hanem tulajdonosok. Ha a megbízott vezetők (Hát, baszki ezt a kifejezést is lehetne ízlelgetni egy darabig.) rosszul végzik a munkájukat, le kell őket váltani!
A tekintély tisztelete határozza meg a magyar átlagembert, nem pedig a szabadságszeretet. Itt, a jól ismert történelmi okok miatt ennek van hagyománya. Tőlünk nyugatabbra erősebb gyökeret vert a demokrácia, a közös ügyekbe való beleszólás óhaja. De azért innen nézve az is egy végtelenül korrupt rendszer, az egyenlők közt ott is akadnak egyenlőbbek, ráadásul a harmadik világból érkező bevándorlók mellett már lassan másodlagos állampolgárokká válnak.
Minden rendszer rossz, de még mindig egy jól működő polgári demokrácia kéne, hogy legyen a célunk, ahelyett hogy hozzákényelmesedünk a közpénztolvaj kiskirályok kegyelemkenyeréhez.

U.S.S. Callister

A Black Mirror 4. évadának első története vetekszik a Fehér karácsonnyal. Már, ami a nyomasztó technológiai jövő vízióját illeti. A U.S.S. Callister is az örökkön-örökké tartó virtuális kárhozat, a minden képzeletet felülmúló digitális pokol nagyon is valós rémlátomásával riogat és nyomaszt. Első számú megjegyzésem, hogy az informatikai fejlődés valóra fogja váltani az olyan bibliai fogalmakat, mint a menny és a pokol. A digitalizált emberi tudat egy örökké futó számítógépprogramban folytathatja létezését. Hogy ez mennyország, vagy pokol lesz-e, azt valószínűleg a rendszergazda, ennek a virtuális valóságnak az istene (Nem túlzás, hogy az, hiszen bármit megtehet. Ahogy egy pc játékban, mert a programban létező karakterek a felhasználónak képtelenek ártani. Egy programozó pedig szó szerint azt csinál velük, amit akar. Ha úgy tetszik, adott karakter egy darab kőként fog létezni, emberi tudattal örökké, vagy amíg valaki ki nem húzza a dugót a konnektorból.).
Átmásolnak egy számítógépre és vagy a Paradicsom, vagy a vég nélküli szenvedés vár, mert digitális éned nem halhat meg. Kva nyomasztó belegondolni. 50-100-200 év múlva ezzel a túlvilággal jutalmazzák a jókat és büntetik a rosszakat. Azt hiszem, komoly elrettentőerővel bír majd egy ilyen börtön.
2. Amivel vissza lehet élni, azzal azt meg is teszik. Nincs bennem kétely, hogy néha igazságtalanul kerül majd be valakinek a tudata egyik-másik mesterséges világba. Emberi rosszindulat 200 év múlva is lesz. Szerencse, hogy én már nem!

A Csillagok háborúja a szocialista sajtó szemével :-)

1979-ben a Dunántúli Naplóban jelent meg egy ismertető írás a Star Warsról. A szerző aligha láthatta a filmet, ezért a képaláírás kissé viccesre sikerült.
Ezen felbuzdulva megpróbáltam a hetvenes évek szocialista újságírójának szemén keresztül újraértelmezni a filmtörténet eme klasszikusát. :D

"Űrhajósok, az egyik főszereplő majommal." :-)

Karateruhás paraszt, kakaóscsiga-árus lány és néptáncos is feltűnik a film egyik jelenetében.

Aranyszínű páncélba öltözött lovag áll egy hordó mellett. Talán egy királylányt szeretne kiszabadítani, vagy a lovát keresi?

:D

Az élet nagy kérdései

Béla lótuszülésben, két tenyerét összezárva elmélkedett a világmindenség nagy kérdésein. Ebben a mély meditatív állapotban szelleme és teste különvált, ilyenkor képes volt végtelen távolságokat is beutazni térben és időben egyaránt. Ha akarta, egy tibeti kolostorban, vagy az ókori Indiában csatlakozott rá a Föld szívcsakrájára, hogy a misztikus kollektív tudatenergia elárassza elméjét az egyetemes bölcsességgel, s így ráleljen a kérdésre. Mit kérdésre... A Kérdésre, sőt, A KÉRDÉS-re.

Ebben a pillanatban Béla szemhéja felpattant, mint az órarugó, tekintetében pedig fény gyúlt. Megvan! Rálelt az egy igaz útra, melyet a tibeti lámák és a hindu papok évezredeken át hiába kerestek, de Béla nem csak rálelt, hanem végig is ment rajta. Az út végén pedig ott állt A KÉRDÉS maga.

-Mi bajod, Béla? -kérdezte Aranka. Béla előtt állt csípőre tett kézzel és aggódva figyelte transzban elmerülő férje minden mozdulatát.

Béla szelleme épp az imént tért vissza testébe. Arca rezzenéstelen volt, csak a szemét forgatta Aranka irányába.

-Megvan! -kiáltott fel váratlanul.

-Mi van meg? -riadt meg Aranka, kezével a szívéhez kapva.

-A kérdések Szent Grálja, Aranka. Az van meg. -felelte nyugodt hangon-

-A kérdések szent gája? Gájra? -Aranka sikertelenül próbálta felidézni azt a g-betűs szót, amit Béla az előbb mondott.

-Mindegy. -mondta lekezelően. -Na és tudod, mi az? Á, persze, honnan is tudnád, hiszen pont attól az, ami. -tette hozzá.

-Elárulnád végre? Kihűlt a krumplilevesed és felmelegedett a söröd. -sorolta Aranka kíváncsisággal vegyes aggodalommal.

-Nos, Aranka. Neked elárulom. -kezdte Béla.

-?

-A kérdések kérdése: Tud-e bármi is akkora kupacot sz@rni, mint amekkora ő maga? -osztotta meg vele teljes átéléssel.

-És tud? -kérdezett vissza Aranka, miközben láthatóan nem értette meg, hogy itt már maga a kérdés megfogalmazása is évezredes előzményekre vezethető vissza. Ugyan honnan a fészkes fenéből lehetne erre tudni a választ? -elmélkedett Béla, de végül nem válaszolt Arankának. Ehelyett fogta hideg krumplilevesét és beleöntötte az üres söröspohárba, a meleg sört pedig a levesestányérba. Probléma megoldva. Most már ami hideg, az a söröspohárban, ami meleg, az a levesestányérban volt. Helyreállt az egyensúly.

:-)