Reggeli kaland...

John Smith komor arckifejezéssel lépkedett autója felé. Az apró cseppekben szemelkélő eső megszámlálhatatlan fényes pöttyként csillant meg a jármű fényezésén, amint épp előbújt a nap a szürke felhők között. Ez is csak egy átlagos reggel. A szokásos mogyorókrémes pirítós elfogyasztása után a szokásos útvonalon, a szokásos szürke öltönyében indult a munkahelyére. 30 éve dolgozott a cégnél, gyakorlatilag ugyanabban a pozícióban. Az alacsony válaszfallal leválasztott 2x2 méteres birodalma szinte vele együtt öregedett meg. Ez persze nem minden részletére igaz. A számítógépet néhány évente újabb modellre cserélik.
-Motor indít. Lincoln sugárút 190... -mondta egy fájdalmas sóhaj kíséretében. A jármű fedélzeti számítógépe nyugtázta az utasítást és betöltötte az térképet. Utálta ezt is, a munkáját is, unta az útvonalat is. Csukott szemmel is odatalálna már, hiszen 30 éve rója oda-vissza a mérföldeket. De hát a rendszer szabályok szerint működik. Aktív GPS nélkül az autó el sem indul.
-Lincoln sugárút 190. Várható menetidő... -harsogta a gépi hang, de Smith félbeszakította.
-24 perc és 37 másodperc... -mondta gúnyolódó hangon.
-24 perc és 37 másodperc. -fejezte be a gép.
-Várj! Másik útvonalon megyünk. -szólt rá Smith egy hirtelen ötlettől vezérelve.
-Adja meg az úticélt!
-A 34-ik utca elején van egy Walmart áruház. Oda menjünk előbb. Veszek egy doboz gyufát... -lázadozott Smith.
-A számított menetidő és a várható forgalom alapján kétséges, hogy így időben megérkezik a munkahelyére. -feleselt a gép.
-Walmart. -jelentette ki ellentmondást nemtűrően.

18 perccel később, negyed mérföldre a Walmarttól...
Az autó elektromos motorja szinte hangtalanul járt, az egyetlen zajforrás az ablaktörlő ütemes csihogása volt.
-Aaaa... -sóhajtozott Smith.
-Uram, figyelmeztetnem kell, hogy a vérnyomása jelentősen megemelkedett. Kérem, nyugodjon meg. -mondta a géphang.
Smith a szeme sarkából nézett le a középkonzolon elhelyezkedő, tenyérnyi méretű központi egységre. Ez a fedélzeti számítógép szíve, "lelke", szeme és füle.
Erőt vett magán és így folytatta:
-A macska rúgja meg, micsoda forgalom... -legszívesebben más szavakat használt volna, de a szabály, az szabály és John Smith amióta csak él, mindig betű szerint tartotta magát a szabályokhoz, legyen az munkahelyi, társadalmi, családi, vagy bármi. Ez a nap azonban érezhetően kezdett másképp alakulni, mint az eddigiek.
-Uram! Figyelmeztetem. Ez kettes szintű káromkodási vétség.  A pénzbírság 50 dollár, melyet a központ levont az ön bankszámlájáról.
Smith egy hatalmasat nyelt. Próbálta türtőztetni magát.
Ez egy darabig ment is. Szótlanul ült, feszültségének egyetlen látható tünete a műszerfal tetején való dobolás volt, melyet ujjaival végzett. Nem haladt a sor. Már nagyon bánta, hogy a napi rutint felrúgva ezt az útvonalat választotta. És miért? Egy doboz gyufáért, melyet a "csodálatos" Walmart áruház háztartási osztályán kívánt megvásárolni. Pont most. Micsoda kaland... Szánalmasnak tartotta magát. Gyerekkorában nem ilyen életről álmodott. Lett volna szuperhős, híres csillagász, sikeres színész. Bármi, csak szürke hivatalnok nem.
-Mi lesz már? Tényleg elkések. Ezt nem hiszem el!!! -vicsorogta Smith.
-Uram, érzékelem önben a feszültséget. Kívánja, hogy lejátsszak önnek egy megnyugtató zenét? -provokált tovább a géphang.
-Nem. Nem kívánom! -felelte ingerült hangon Smith.
-Uram, ön egyre idegesebb. Számításaim szerint jelenleg 17% az esélye egy szívinfarktusnak.
-Kuss legyen!!! -üvöltötte Smith.
-Hogy mondta, uram? Sajnos ez ötös szintű káromkodási vétségnek minősül. 250 dollár a pénzbírság.
-Anyád picsáját, te hülye gép!!! Bazd meg! Bazd meg! Érted? -ordított magából kikelve Smith.
-Uram! Ön többrendbeli, 10-es szintű káromkodási vétséget követett el. A büntetés halál.
PAFFFFF
Lövés dördült, a szélvédő belseje vörösre színeződött az agyvelődarabkáktól.
Hát, igen... 2045-ben már nincs szükség rendőrökre. A világ szigorú szabályok szerint működik. A mindennapok részét képező mesterséges intelligenciák segítik, terelgetik a gyarló embereket a helyes irányba. A jelszó: szabályok = hatékonyság
Sajnos néha büntetnek is.

Itt emberek éltek...

-Itt, ni! Figyelsz rám egyáltalán? -vonta kérdőre útitársát a karcsú nőalak (Úgy 25 éves lehetett.), majd miután meggyőződött róla, hogy az minden figyelmét neki szenteli és csak neki, folytatta a kiselőadást.
-Ezt még apám mesélte, neki pedig az ő apja és annak az ő apja... Szóval jó régen lehetett. Jó magas falak. El tudod te azt képzelni, hogy itt éljünk? Mert én úgy érezném magam, mintha bezártak volna. -elmélkedett, miközben egy sziklás domb tetejéről mustrálgatta az alant elterülő végtelen romhalmazt. Sok építmény még szinte sértetlenül állt, mások összerogytak az évszázadok súlya alatt. A természet visszafoglalta, ami az övé volt. A falak között méteres gaz és kisebb-nagyobb fák sorakoztak rendezetlenül, a falakon borostyán kúszott felfelé. Néha egy-egy sirály kíváncsiskodott oda a jövevényekhez, majd gyorsan tovább repült, le a nagy folyó irányába.
-Imádkoznunk kellett volna tegnap az istenekhez, hogy ne perzseljenek meg minket... -suttogta jól hallhatóan a lány. Az éghajlat sokat változott az utóbbi évszázadokban, de a tavasz első havában még errefelé is ritkaság volt a 35 fokos meleg. Leült cimborája mellé a sziklafal árnyékába, maga mellé támasztotta kardját és sóhajtva hátradőlt. Kétélű, vékony pengéjű kard, tükörfényesre polírozva. Nem nagyon illett a tájba. Bár, ami azt illeti, a lány sem illett ide. Ki tudja, mikor járt itt utoljára ember.

-Kérsz inni? -nyújtotta a bőrkulacsot társa felé. -Ahogy gondolod. Több marad nekem. -húzta fel szemöldökét az elutasítást látva. -De te a folyóból is ihatsz. Fürödhetünk is. Ami azt illeti, bűzlesz. Bizony. Rohadtul büdös vagy. -tette hozzá mosolyogva. Útitársa csendben tűrte a kritikát, majd hirtelen felpattant és nekiiramodott a meredek lejtőnek.
-Szőrmók!!! Hálás lennék, ha megvárnál! Jó? -kiáltotta utána, miközben feltápászkodott. Megmarkolta kardját a bőrtoknál fogva és sietős léptekkel utánaindult. Arra azért ügyelt, hogy megőrizze méltóságát és ne rohanjon egy zabolátlan nagymacska után.
-Hát itt vagy... -lihegte, mert végül mégis futni kezdett, hogy ne veszítse nyomát kis barátjának. A hiúz kölyökkorában került hozzá, a lány gondját viselte és szépen egymáshoz szoktak az évek alatt. Amióta a többi ember eltűnt, a két vándor állandóan úton volt. A lány azt remélte, kideríthetik, mi történt a többiekkel.
A „macska” egy rozsdás szerkezet tetején egyensúlyozott. Ez is tele volt már mindenféle indákkal, futónövényekkel, melyek egészen az alatta húzódó folyó vizéig értek. A párhuzamosan emelkedő, íves vasszerkezet kb. negyedénél egy magas boltív dacolt a történelemmel. Teteje kétoldalt hegyes csúcsokban végződött, egy-egy madárhoz hasonlító szoborral díszítve. Összességében még így rozsdásan, burjánzó növényzettel is impozáns látvány volt. Készítői (Bárkik is voltak.) bizonyára jól értettek a fémek megmunkálásához.
-Szőrmók! Azonnal gyere onnan le! -utasította aggódó hangon a macskát. -Hallod, amit mondok? Gyere le, de rögtön!
Szőrmók azonban ügyet sem vetett a lányra, aki végül felmászott az egyik íves oldalra és kis barátja után indult. Lenge öltözetét alig mozgatta a langyos szellő, mégis, ebben a fülledt melegben ez a kevés is jól esett neki.
-Rossz vagy! Mindig mész a saját fejed után. -korholta
-És most merre tovább kandúr? -tárta szét kezeit. Tenyere vöröslött az útközben rátapadt rozsdától.

A naplementét a jóleső, hűvös szellő simogatásában nézte végig lábát lógatva, hűséges társával, a hiúzzal a vasszerkezet tetején, melyet réges-régen Szabadság hídként ismertek. ;-)

A rajz Julie Bell: Kard és borostyán c. festménye alapján készült egy kicsit más háttérrel. :-)

A kép

Magas, szőke nő lépdelt a zsúfolt, négyzet alakú főtéren. Átlósan haladt, méltóságteljesen. Nem kerülgetett senkit, hagyta, hogy mások térjenek ki az ő útjából. Találkozója volt valakivel. A személyleírás pontosan ráillett valakire, akit már percekkel ezelőtt kiszúrt a kávézó teraszáról.
Néha nagyokat pislogott, mikor egy-egy méretes hópihe landolt hosszú szempilláin. Nyugat felől a napok néha belestek a hosszúkás felhők között, a sűrű légkörben jól kivehető fénysugaraik a jeges szélben lebegő hókristályokon megcsillanva káprázatos művet alkottak. Bár aligha akadt itt olyan ember, aki erre rácsodálkozott volna. Mindenki sietett valahová, mindenki jött valahonnan. Ha valaki mégis felfigyelt a kalapja alól, az is csak a közterületi hangosbemondóból áradó információkat hallgatta, amit egy monoton női hang ismételgetett 5-10 percenként.
-Elhozta? -kérdezte a nő, ahogy odalépett hozzám. Nem köszönt, csak úgy bumm, bele a közepébe. Hangjában volt valami kimértség, s tekintete még eme különleges alkalom ellenére sem tűnt igazán felcsigázottnak.
-Ön elbűvöl, mint mindig. -mondtam ironikusan. Zokon vettem, hogy a nő, akivel már évek óta leveleztünk, nem tanúsított a helyzethez illő magatartást. Nem is tudom, mit vártam. Talán, hogy egyből a nyakamba ugrik és szerelmet vall? De hiszen még nem is látott. Valljuk be, a találka létrejötte is rengeteg erőfeszítést igényelt. Valóságos csoda, hogy valaki hajlandó találkozni velem úgy, hogy még egy fotót sem látott rólam. De mégis lehangolt egy kicsit ez a távolságtartás.
-Khm. Hát én volnék. -tette hozzá a nő mosolyt erőltetve az arcára. Minden átmenet nélkül váltott át megközelíthetetlen dívából, zavarba jött lányba.
Szívtam még egyet a cigimből, aztán a csikket eldobtam, majd a nő szemébe néztem. Ő meg a földre hulló csikket nézte, amint néhány másodperc alatt lebomlik és semmivé válik. Mert ez egy ilyen csikk.
-Itt van, kedves. Ebben a borítékban. -szóltam és átnyújtottam neki. Ő azonnal odaszegezte tekintetét. Szemében felragyogott végre az a gyermeki lelkesedés, amit az imént még hiányoltam.
-És tényleg az van benne? -kérdezte izgatott hangon
-Az hát. -feleltem magabiztosan
A nő le sem vette szemét a kesztyűs kezemben tartott vékony papírtokról. Csak bámulta csillogó szemekkel, de mégsem mert érte nyúlni.
-Tudja... -kezdte
-Tudom. -szakítottam félbe.
-3 éve levelezünk és én még nem is láttam magát. -folytatta kissé remegő hangon -És mi van, ha Maga nem tetszik nekem? Erre nem gondolt? Úgy értem, nagyon megtisztelő, hogy elutazott ilyen messzire, de ha nem... Ha Maga nem tetszik majd nekem, akkor mehet vissza a fényévekre lévő Földre. Föld... istenem, sosem jártam ott. El sem tudom képzelni, milyen lehet, ahol 14 milliárd ember él. Tudja, ezen a kolónián csak 2 millióan vagyunk.
-Khm. Kissé elkalandozott. -figyelmeztettem
-Ó, hát persze. Elnézést! Hajlamos vagyok sokat beszélni. -mentegetőzött
-Vegye el, kérem. -biztattam
-Hát, jó. -s azzal kihúzta kezemből a kis, fehér borítékot
-Nyissa ki, bátran! -mondtam. Ő két kézzel fogta és csak bámulta. Én pedig őt.
Végül egy váratlan mozdulattal letépte a zárócsíkot és előhúzta a fényképemet. Arca kifejezéstelen maradt. Mintha nem is látna, csak nézne. A másodpercek óráknak tűntek. Erős gravitációs térben az idő lelassul. Hmm. De még egy szőke nőnek sem lehet olyan nehéz a felfogása, hogy ily' mértékben eltorzítsa a téridőt...
Soha többé nem szólalt meg. Mire fölocsúdtam, már ott sem volt. Eltűnt, mintha sosem létezett volna.
A fejében lévő fekete lyuk, mely az imént olyan drámai mértékben lelassította az időt, beszippantotta őt.
Még vetettem egy pillantást a fenséges napoklementére (A kolónia bolygója egy kettőscsillag-rendszerben keringett.), aztán elindultam a Zűrhajóm felé. Hazafelé végig azon gondolkodtam, miért nem látta az arcom, mikor ott állt előttem.

:P

A nagy kísérlet

Szokás szerint hamar elegem lett a társkeresde világából, ezért egy napon az a poén jutott eszembe, hogy a fotómat egy bankszámlakivonatra cserélem. Csinos összeg szerepel rajta, nem brutál sok, de elég sok, hogy egyszerre legyen vonzó és hihető. (Kicsit belenyúltam photosop-pal és ez nem csak a személyes adataim kitakarását jelenti.) :-)
A bemutatkozószövegem átírtam valami semmitmondó hülyeségre és vártam a csodát. ;-)
Levél-cunami most sem jött, de azért észrevehetően megnőtt a hölgyek körében a válaszolási hajlandóság. Vannak konkrétan levakarhatatlan némberek, akik kb. 2 percenként az adatlapomra kattintanak, hogy egy levelet kiprovokáljanak tőlem, s miután ezt nem kapják meg, képesek addig lemenni, hogy ők kezdeményeznek. Ez egyrészt vicces, másrészt rohadtul kiábrándító. Leszögezem, hogy ezt még véletlenül sem gondoltam komolyan, nem óhajtok olyan nőkkel ismerkedni, sem levelet váltani, akik szemmel láthatóan csak a pénzre hajtanak.
Írtam szépeket saját fotóval, nem volt érdekes. Most írok bénákat egy zsíros bankszámlával és a leveleim 70%-kára jön valamilyen reakció. Durva. Hová képesek egyesek nő létükre lealacsonyodni, ha pénzes palit látnak? :D Tegnap pl. írtam valakinek egy eléggé béna levelet, amire válaszolt is, de zavaró helyesírási hibákra lettem figyelmes az írásában. Gondoltam, ezt szóvá is teszem, mert ismerkedni úgysem szeretnék vele, akkor legalább tanítom egy kicsit :D :D :D Képzeld el, hogy várakozásommal ellentétben nem tiltott le, nem küldött el a francba, hanem magyarázkodott és ismerkedésünk kérdését a maga részéről jól láthatóan nyitva hagyta. :D Motiváció! :D
Egy szempontból gyakorlati hasznot is hoz ez a kísérlet. Jelesül, hogy a számok iránt feltűnő érdeklődést mutató hölgyeket egy következő (komoly) regisztráció alkalmával messzire elkerülöm majd. ;-) A maradék 30%-ból kell válogatni, feltéve hogy szóba állnak velem, mert ugye saját képpel nem vagyok elég nyerő, bármennyire is eredeti a stílusom (Legalábbis az átlag társkeresőkhöz mérten, akiknél a "Szia, hogy vagy?" az alap.). :P

Társkeresde megint...

Véget ért a kapcsolatunk, vissza regisztráltam az Oldalra.
De, hogy milyen emberek vannak... Rám írt egy 40+ éves nő, aki tőlem 300km-re lakik, hogy ismerkedne velem. Én ugyebár vagyok 35 (Van egy nüansznyi korkülönbség, ami igen zavaró számomra, mert ott már a családalapítás eleve bukta. Az adatlapomon le is írtam fehéren-feketén, hogy max. 36 éves nő jöhet szóba. Hiába.), a távkapcsolatot nem tartom ideálisnak, bár más lehetőségem meg nincs, mivel a környékbeli nők változatlanul basznak reagálni a leveleimre. De azért 300km még testvérek között is kibaszott sok :D Jártam már arra párszor, kb. 4 óra az út autóval. Csak oda! :D Mit gondolnak egyes emberek?
Persze most azzal számoltam, hogy mindig én megyek hozzá. Azért, mert az előző kapcsolatom is ilyen volt (De az legalább kicsit közelebb.). 5 hónapig csak én jártam hozzá. Ebből (is) lett elegem. Egyes nők marhára emancipáltak tudnak lenni, kivéve, ha a zsebükbe kell nyúlni, vagy autóba, esetleg buszra kell ülni és 1-2 órát utazni. 5 hónap alatt legalább egy alkalmat kibírt volna. No, mindegy!

És volt egy bolond nő is. Eleinte nagyon közvetlen volt, aztán egy viccesnek szánt mondatomra átment kicsit agresszívbe, amiből sehogy nem sikerült kizökkenteni. Mindenkinek vannak érzékeny pontjai, de ácsi! :D Köszönöm, ebből sem kértem.

Lehet, hogy tényleg ezt érdemlem.

Hónapok teltek el, de igazán sokra nem jutottunk. Nem kapok időt. A hétvége botrányosan indult. Családlátogatás, egész nap talán 5 szót váltottunk. A végére aztán enyhült a hidegháború, de milyen már az, hogy így töltjük a közös hétvégénket? Náluk is akkora a feszültség (Gondolom, ugyanazért.), hogy neki lehet támaszkodni. No mindegy, mint írtam, jó irányba indultak el a dolgok hosszú idő után. Ma úgy jöttem Tőle haza, hogy végre van értelme folytatáson gondolkodni (Hétvégén még biztos volt részemről a szakítás, mert tényleg bohózatba illő volt az egész.). Most megint semmi. Nincs idő válaszolni 2 sor üzenetre, miközben látom, hogy facebook-on ki-be lépked egész délután?! Mindenkire tud időt szakítani, ha épp nála vagyok. Látom a saját szememmel. Aztán várjak a soromra, mert neki dolgoznia kell. 2 perc munka 5 perc facebook. Nagyon elegem van, hogy most minden pozitív fejlemény ellenére ugyanott tartunk. Nem kapok időt. Lehet, hogy nem is érdemlem meg. Talán előző életemben én voltam az a macsó-lecsó faszkalap, aki minden útjába eső nőt meghágott, aztán eldobta, mint egy használt papír zsebkendőt és most ezt mérte rám a sors büntetésül.

Ezt írtam másfél hónapja, de megmaradt vázlatnak. Miért? Néha van valami pozitív fejlemény. Most mégis folytatom a bejegyzést. Miért? Mert mindig van valami negatív fejlemény is.
Egyre inkább kezd szétesni ez az egész. Vagy, ami sosem volt egyben, az nem is eshet szét? Hoztam egy rossz döntést az elején. De mindenből tanulhat az ember. Mit kell megbecsülni valakiben és mi az, amit nem érdemes hajkurászni, mert vannak attól fontosabb dolgok is.

Benyomások...

Jártam fogorvosnál és még fogok is. Sok pénzbe kerülő beavatkozások végéhez közeledem. Természetesen magánrendelőben. Nem azért, mert olyan jól érzem ott magam (Bár kétségkívül luxuskörnyezetben tölthetem ott az időmet, legalábbis az SZTK-rendelők zajos, lepukkant, műanyagszékes, igénytelen világához képest.), hanem mert a doki érti a dolgát. Jobban, mint azok, akikkel korábban dolgom volt és akik nem mellesleg kurvára megutáltatták velem ezt az egészet, ami aztán az évek alatt számos fog elvesztéséhez vezetett. Most itt állok és várok az új fogaimra. Titán gyökér, porcelán korona, stb. Drága pénzért :-)
Egy dolog ellenszenves benne. Mindig oszt valakit (Az asszisztense közben bőszen bólogat.). Szóval olyan ember benyomását kelti, akinek az egész világgal baja van. A jelek szerint megengedheti magának, hiszen az oda járó fizetős páciensek vagy nem gondolnak ebbe bele, vagy úgy vannak vele, mint én: a munkáját profi módon elvégzi, a többi másodlagos. Bizonyára a doki is így van ezzel, vagy csak nem gondol bele, hogy aki belegondol, az abba is belegondol, hogy talán róla is hasonlóan beszél, amikor becsukja maga után az ajtót. S talán nem megy majd legközelebb. Vagy mégis? Barátságosabb dokit könnyű találni, de mi van, ha egy igazi balfasz, aki beletöri a fúrót a nyelvedbe? :D Van rá garancia, hogy nem hordja el mindennek, mikor négyszemközt van az asszisztensével, mert 2 percet késett, mert nem volt ideje fogat mosni, mert izzadtságszagú a hónalja, stb.? Nincs!
Sikerült a minap fél órát késnem, az már csak bónusz volt, hogy én voltam aznap az utolsó :D :D :D Szóval láthatóan nem volt őszinte az öröme, amikor végre befutottam. Vajon miket vághatott a fejemhez, míg az ujjaival dobolt az asztalon, esetleg fel, s alá járkált tehetetlen dühében, hogy holmi páciensre kell várnia, ráadásul ennyit!?
Ó, most jut eszembe, hogy fel kellene hívnom és közölnöm vele, hogy érzem magam, élek-e még egyáltalán... :D Már nem rendel ilyenkor. Franc se hívogatja. Felteszem, el is felejtette már, hogy ezt kérte.
Késésem oka csupán annyi, hogy gyakorlatilag a Truman Show főszereplőjévé váltam és csak igen nagy nehézségek árán voltam képes eljutni A pontból B pontba, mert szinte minden létező dolog engem hátráltatott :D
Még egyszer bocs! :-)