Már nem...

-Most nagyon utálsz? -kérdezte amolyan szánom-bánom hangon.
-Nem. -feleltem. -Azon már túl vagyok. -tettem hozzá gondolatban. Pedig utálhatnám, mert nagyon igyekezett, hogy utáljam.
-De nem is szeretsz... Hm? -faggatott tovább.
-Ezt akartad, nem? -elégtételként hatott rám, hogy ezt kimondhattam, úgy hogy nem volt hazugság.
Erre nem szólt semmit, csak a szemembe bámult. Hol az egyikbe, hol a másikba. Mintha nem hinne nekem.
-Nem hiszed, baszki? -kérdeztem és nem tudtam megállni röhögés nélkül. Nem tartozik kedvenc tulajdonságaim közé, hogy mikor komolynak kéne lennem, elröhögöm magam és olyankor azt hiszik, viccelek. Pedig nem.
Egy fél pillanatra ő is elmosolyodott, de gyorsan felismerte, hogy ennek a fele sem tréfa és ajka újra kiegyenesedett.
Elfordult felőlem, de még láttam, hogy vág magának egy minden mindegy-grimaszt. Olyat, amilyet akkor szokott az ember, ha elejti a frissen kicsomagolt túrórudit és az egyenest egy szarkupacban landol. Kár érte, de nincs mit tenni. Ez is egy ilyen grimasz volt.
-Tudod mit, pupák? El is hiszem. Most el. -mondta, majd zsebre vágta a kezét és minden további nélkül elindult a keskeny úton, egyenesen a nyüzsgő tömeg felé. Vissza sem nézett.
-Hmm. Jól teszed... -dünnyögtem. Nem éreztem már semmit. Furcsa, hogy milyen sokáig akartam ezt és végül egy rövid kitérő tanított meg arra, hogy kell kiszeretni egyik pillanatról a másikra. A sors terelt arra a vakvágányra, aminek a végén ott várt rám ez a tudás. Akkor nem láttam értelmét, hasznát semmilyen szempontból. Pedig minden rosszban ott van a jó is, csak észre kell venni. Ez olyan biztos, mint a gravitáció. Jobban jár, aki elhiszi! Szóval nem igaz, hogy ott nem kaptam semmit, mert nagyon is kaptam.
Sokat nem érek vele, vagy mégis? Hiszen már nem érzek semmit abból a nagy, igazi, megismételhetetlen, felülmúlhatatlan valamiből.
Jöhet a következő nagy ő... :D

Közeleg a rettenet!

-Hé, te! Igen, te! Hallottad, amit sehol sem beszélnek? -kezdte mondandóját ez a gyors léptekkel közeledő Senki.
Amaz (Ő Semmi volt.) felnézett. Fordította fejét jobbra is, balra is, de senkit sem látott.
-Már azt hittem, szólt valaki. -dörmögte az orra alá.
-Jegyezd meg már végre, hogy én senki vagyok és nem holmi valaki! -kelt ki magából Senki.
-Talán senken laksz, hogy senkinek nevezed magad? -érdeklődött Semmi, s hogy érdeklődése komolytalanságát nyomatékosítsa, felhúzta jobb szemöldökét. Nem is! A balt! Huhh. Nem mindegy ám!
-Semmi, a humorérzéked, akár a neved. Na, idefigyelj! Sehol sem beszélik, hogy közeleg a világ kezdete! -folytatta izgatottan.
-Sehol sem? Túlzásokba esel, kedves senki. Túlzásokba! -nyugtatgatta a meglehetősen zavart állapotban lévő Senkit. Közben elengedett egy mosolyt.
-Attól tartok, kedves barátom, hogy nem érzed a probléma súlyát. Ha ugyanis bekövetkezik, amit már szinte sehol sem beszélnek, az mindennek a kezdetét jelentené! -adta elő az érveit egyre nagyobb hangerővel Senki, miközben alig látható nyálpermettel szórta meg barátja arcát. A pánikhangulat olyannyira eluralkodott fölötte, hogy viselkedése kezdett már-már hisztérikussá válni.
Semmi fintorgással reagált a kéretlen "ajándékra" és egy darab ronggyal, melyet a farzsebéből húzott elő, gondosan letörölgette az apró cseppeket.
-Nos. -kezdte a tőle telhető legnagyobb komolysággal. -Valóban rémisztő a gondolat, hogy a semmit a valami váltja fel. Te jó ég, még kimondani is szörnyű ezt a szót. A tudomány a mai napig nem talált bizonyítékot a valami létezésére. Nyugodj meg, barátom és utazz el sehová egy pár napra! -felelte Semmi, az ő hangja tökéletes nyugalmat sugárzott. Láthatóan valamit sem hitt el abból, amit Senki összehordott neki az imént.
-De közeleg a világ eleje! És amikor ideér, minden elkezdődik! -kiabálta habzó szájjal Senki.
-Én mondom neked, hogy... -kezdett bele egy hosszabbnak ígérkező monológba Semmi, de folytatni már nem tudta. Valami történt. Igen, VALAMI, még a szó is puszta fikció volt idáig. Ebben a pillanatban mindketten tudták, hogy mostantól nem az. Akik hittek benne, rettegték e napot, amikor minden valami, ami addig nem volt, elkezdődik. A világ eleje immáron visszafordíthatatlanul folyamatban volt.
És a következő pillanatban akkora robbanás rázta meg Senkiföldjét, melyet Seholként is ismertek, ami mostanra egy univerzum nevű hellyé nőtte ki magát.
Bizony, ez a világegyetem keletkezésének igaz története, az ősrobbanás előtti "időkből".

Napfogyatkozás

Bizottság előtt (3. rész)

Nem egészen így képzelte első éles bevetését. Bár helyzete reménytelen volt, mégis megnyugvással töltötte el a tudat, hogy mégsem  fulladt kudarcba a támadás, sőt a földiek sikerrel járhattak, ha igaz, amit a bennszülött fickó mondott. Földalatti bunkerben bujkálnak, őt is ide hozták le, tehát számukra odafönt már nem biztonságos, a városaik bizonyára romokban hevernek. Most nem tudott minden valószínűség szerint nagyszámú civil áldozatra gondolni. Ezek a lények fájdalmat okoztak neki, elviselhetetlen szenvedést. Lincoln a padlón hevert, szadista vallatói mindkét lábát eltörték. Ez a végállomás, gondolta. Ha valami csoda folytán ki is jutna innen, katonai pályafutásának vége és élete végéig nyomorék marad. A bennszülöttek így próbálták vallomásra bírni, de megtörniük csak a csontjait sikerült. A veréstől elszenvedett súlyos sérülések tudatát még acélosabbá tették. Ha nincs tovább, hát jöjjön a halál. Nem akart emberi roncsként élni. Minél több maradandó sebet okoztak neki vallatói, annál biztosabb volt abban, hogy semmit nem mond nekik.
-Beszélj! -üvöltötték felváltva a vallatók. Szürke overalljukon vörös vérfoltok tanúskodtak brutális hivatásukról.
Lincoln fájdalmas mosolyt erőltetett arcára, de nem szólalt meg.

Ebben a pillanatban hangos sziréna szólalt meg.
-Szívből gratulálok, Lincoln ezredes! Ön sikerrel teljesítette az elitkiképzést. -mondta egy középkorúnak tűnő férfi.
Lincoln kinyitotta a szemét. Most egy elsötétített szobában ült, emberek vették körül. Mind katonák, az amerikai hadsereg egyenruháját viselték. Sérüléseinek nyoma sem volt és fájdalmat sem érzett. Bár erősen dezorientált volt a hirtelen váltás miatt, hiszen előbb még a földön feküdt összeverve, a saját vérében, most pedig a kiképzője állt előtte és gratulált neki.
A férfi egy aranyszínű jelvényt tartott az ujjai közt. Lincoln felismerte. A sast formázó, kis kitűzőt csak kevesen viselhették. Ez volt a mélyűri felderítők jelképe, a legjobbak legjobbjaié. A kiképző közelebb lépett hozzá és zubbonyára tűzte, majd kezét nyújtotta.
-Gratulálok, még egyszer! Ebből a turnusból ön a 17 legjobb egyike. 1500 jelentkezőből csak 17 végezte el a tanfolyamot. -folytatta.
-Uram! -vágta rá Lincoln reflexből. Emlékei még keveredtek a szimulációban szerzett emlékekkel, de mondták neki az elején, hogy ez elmúlik néhány nap alatt.
-3 nap pihenőt kap, hétfőn jelentkezik az alakulatánál, aztán pedig irány a Sagan 2032A! -adta ki a parancsot feljebbvalója.


:-)

Bizottság előtt (2. rész)

A kincstári műanyagpapucs slattyogása hangosan verődött vissza a fél-sötét folyosó teljes hosszában. Két, fehér ruhás ápoló kísért karonfogva egy pizsamás, hálóköntösbe bújtatott férfit. Az ezredes volt az. Kába volt a belé tömött gyógyszerektől, nehezére esett gondolatokká gyúrnia az elméjében vibráló, homályos emlékfoszlányokat. Képek villantak be múltjából, látta magát katonaként a kiképzőtáborban, családja körében, mint ünnepelt hőst, akire mindenki büszke, bár nem jutott eszébe, hogy valami rendkívüli tettet hajtott volna végre. A dédszülei különösen büszkék voltak. Benne látták megvalósulni álmukat, hogy feketeként, teljes jogú és köztiszteletnek örvendő polgárai az Egyesült Államoknak. Kavarogtak az információk a fejében, ám minél közelebbiek voltak időben, annál töredezettebbek is. Az elmúlt egy évről gyakorlatilag nem rendelkezett tudással. Számára csak a jelen létezett, amiben éppen volt. Biztos, a gyógyszerek hatása. Vagy tényleg megőrült? Mi van, ha igaz? Már semmiben sem volt biztos.

-Helló, Mr. Lincoln! Kérem, üljön le! Hogy érzi magát? -az ismerős hang az asztal túloldaláról érdeklődött. A bizottság elnöke. Talán...
-Fáradtan... -mormolta az ezredes. Nehezére esett a szavak kiejtése, így nem is nagyon próbálkozott velük.
-A kezelés sajnálatos mellékhatása, de el fog múlni. -biztosította az öltönyös, miközben az asztalon lapuló táblagépet böngészte.
-Örömmel olvasom, hogy az utóbbi időben már sokkal nyugodtabb. -nézett rá újra a széken, roskatagon ülő férfira.
-No és mi a helyzet az invázióval? Mit is mondott legutóbb, hol jelölték ki a Bravo-2 hídfőállás helyszínét? -érdeklődött sunyi mosollyal az arcán.
Egy végtelennek tűnő pillanatig csendesen nézett maga elé, majd egyenesen a kérdező szemébe.
-Nem... mondtam... hol... -felelte az ezredes.
Az öltönyös oldalra nézett, a kollégájára. Egy pillanatra mintha megváltozott volna az arca, a feje, sőt minden. De látni és felfogni is, ebben az állapotban közel sem bizonyult olyan gyors folyamatnak, mint gyógyszerek nélkül ment volna.
-Hát persze. -mosolyodott el újra a kérdező. -Mondja, Mr. Lincoln! Ön szerint kit terhel a felelősség a támadás kudarcáért?
Nem értette, miért kérdezik arról, ami szerintük csak az ő fejében létezik. Úgy gondolta (Már amennyire most képes volt gondolkodni.), hogy ha már őrültnek nézik és őrültként kezelik, talán előbb nyugta lesz, ha rájátszik erre. Ha nekik egy őrült kell, megkapják. Csak el kell ismernie őrültségét. Szerencsés esetben még a gyógyszeres kezelést is megszüntetik.
-Csak képzeltem az egészet. Most már tudom... -bökte ki végül. Hirtelen erős fájdalom hasított fejébe, még a szemét is behunyta. Az egész csak egy pillanatig tartott és teljesen elmúlt. Mikor újra kinyitotta a szemét, nem embereket látott. Hasonlóak hozzánk, de határozottan nem emberek voltak. Most már emlékszik. A bennszülöttek voltak ilyenek azon a bolygón. A Saganon. Az erős fájdalomtól úgy tűnik, gyorsabban feloldódott az elméjét tompító gyógyszer. Minden másodperccel tisztábban látott. Az előbbi "bizottsági meghallgató szoba" eltűnt. Helyét egy durva vasbeton falakkal övezett ablaktalan, narancsfényben úszó helyiség vette át. Mint egy földalatti bunker. A födém néha erősen megremegett, mintha bombáznának odafönt. Észrevette, hogy vér fut végig az arcán. Próbálta kezével letörölni, s megállapítani a vérzés forrását, de a keze nem mozdult. Egy vastag betonoszlophoz volt kikötözve. De az erős fejfájás, amit érzett, nyilván összefüggésben van a "bombázás" robajával. Ennek köszönheti, hogy magához tért.
-Most mi van? -kérdezte a középen álló humanoid a mellette ülőktől. Arcán kétségbeesés tükröződött.
-Lehet, hogy magához tért. -felelte a másik.
-Mmmmmmmm!!! -üvöltötte ingerülten.
-Ember! Hallod ezt? -mutatott felfelé. -A te fajtád romhalmazt csinál a városból. De ne reménykedj! 10 emelet mélyen vagyunk, innen nem szabadulsz.
-Adjatok neki egy újabb adag drogot! Meg kell tudnunk, mik a terveik! -utasította a többit.
-Nem hiszem, hogy az agya kibírna még egy kezelést.  -ellenkezett az "ápoló". -Veréssel gyorsabban célt érnénk.
-Még egy kezelés? Hány volt eddig, rohadékok? -kérdezte az ezredes.
-Hét. És, hogy legyen min gondolkodnod, nem vagy itt egy éve. Ma reggel fogtunk el. -jött a válasz.
-Vigyétek át a vallatóba! Azok szóra bírják. Reméljük... -tette hozzá elsápadt fejjel.

:-)

Bizottság előtt

-A felderítés két éven át küldött jelentéseket a Sagan 2032A-ról. E jelentések minden kétséget kizáróan megállapították, hogy a bolygón élők technológiai fejlettsége a legtöbb területen évszázados lemaradásban van mögöttünk. -olvasta fel az asztal fölé hajlova a táblagépből, majd kérdőn pillantott a helyiség közepén helyet foglaló katonatisztre.
-A felderítés alaposan elbaszta. -motyogta az orra alatt a kefe hajú ezredes.
-Hogy mondta, kérem? -kérdezett vissza az asztal közepénél ülő bizottsági tag. A hangjából úgy tűnt, értette amit a férfi mondott, csak szerette volna kiprovokálni, hogy hangosan is kimondja. Ebből később még előnyt kovácsolhatott volna, abban az esetben, ha sikerül hadbírósági ügyet kreálnia a kudarcból. Bár a lelke mélyén tudta, hogy nem múlhatott egyetlen tiszten a hadművelet sikertelensége, azt mindenképp el akarta kerülni, hogy ez pont az ő politikai karrierjét törje ketté. Mert kettétörné, ha nem sikerülne egy balekra ráverni az egész balhét, ebben biztos volt.
-Hmm. Csak annyit mondtam, hogy a felderítés tévedett. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az egymillió hősi halottunk. -a katona nem politikus, de azért jó helyzetfelismerő. Nyelt egy nagyot és összeszedte minden önuralmát. Nem volt kétsége afelől, hogy a felelősöket nem saját köreikben fogják keresni. Csak rontott esélyein, hogy egyetlen magas rangú tisztként tért haza a Földre néhány tucat tengerészgyalogossal. Ennyi maradt a legyőzhetetlennek hitt armadából.

2032 óta fognak rádiójeleket arról a bolygóról, mely 30 fényév távolságra van a Földtől. Hamarosan felderítőket küldtek oda, először csak tudományos célból. A bolygón fellelhető nyersanyagok bősége azonban felkeltette bizonyos gazdasági érdekcsoportok érdeklődését. hasznot láttak ebben is. Győzködték a kormányt, de az elnök mereven ellenezte, hogy megtámadjunk egy idegen bolygót. Az elnököt "véletlen" baleset érte. Az utóda, hogy hogy nem rábólintott a gyarmatosításra. Két évtized elég volt, hogy megépítsék a hatalmas szállítóhajókat, amelyek odafelé az inváziós erőket, visszafelé a kitermelt értékes ásványkincseket hozták volna. Az előre küldött kémek szerint a bennszülött civilizáció technológiája nem veheti fel a versenyt a miénkkel. Könnyű meccsnek ígérkezett. Csakhogy hiba csúszott a számításukba.
Az 1 milliós haderőt 10 turnusban szállították a bolygóhoz. Odalent már javában aprították a mieinket, mire az utolsó adag friss hús is megérkezett. A vezérkar tudta, mi a helyzet, de a támadást nem állították le.
 Nyilván megvették őket is kilóra. (Gondolom.) Súlyos ezer milliárdokat költöttek a flottára és eszükben sem volt kézzelfogható eredmény nélkül hazakullogni. Az emberáldozat nem számított. Én az utolsó turnussal érkeztem. Az űrkomppal behatoltunk a légkörbe. Vadászgépek tapadtak ránk, a pilótának nagyon észnél kellett lennie, hogy kikeveredjünk a sz*rból. Szó sem volt ott légifölényről és az ellenség technikája is sokkal fejlettebb volt annál, amivel etettek minket. Több csatornán is vészjelzéseket fogtunk a mieinktől. Egyértelművé vált, hogy az armadát szétverték. Visszavonulási parancsot adott ki az admirális, saját felelősségére. Sikerült kijutnunk folyamatos tűz alatt. Csak itt szembesültünk vele, hogy mi maradtunk egyedül életben.
Illetve van még valaki. Az egyik előreküldött felderítő. Nem fedte fel a kilétét. Annyit elárult, hogy csak 2 hétig voltak a bolygónál és nem 2 évig. Az eredeti jelentésekben "rendkívül kockázatosnak", "nem javasoltnak" minősítették a konfrontációt a bennszülöttekkel. Minden, ami eztán történt hazugság volt. A gazdasági érdekcsoportok megbízásából hamis jelentéseket gyártottak, hogy rávegyék a kormányt erre az öngyilkos akcióra. Remélték, hogy még, ha jelentős áldozatok árán is, de sikerrel járnak és ezzel új távlatokat nyitnak meg előttük és a Sagan 2032A csak az első lépés, hosszabb távon pedig elképzelhetetlen hatalomra és profitra tehetnek majd szert. Alábecsülték az idegeneket és ezért 1 millió ember az életével fizetett.
Ennyi a történet. Mit is mondjak ezeknek a fehér inges f*szkalapoknak?
-Mikor a hajónk kilépett a hipertérből, szabvány szerint azonnal indították az űrkompokat és nyílt alakzatban közeledtünk a BRAVO-2 hídfő felé. -részletezte az ezredes. Úgy döntött, egyelőre magában tartja, amit tud. Cseppet sem bízott a Bizottságban, hiszen ők is a CÉG emberei.
-És mi történt odalent? -kérdezte rezzenéstelen arccal az öltönyös.
-Mondtam már. Nem volt semmiféle hídfőállás. A légifölény egyértelműen a bennszülötteknél volt. Csapatainkat szétverték és visszavonulási parancs volt érvényben. Semmit sem tehettünk. -fonta karba a kezét az ezredes.
-Visszavonulási parancs... Amely, mint tudjuk, szembement a vezérkar parancsaival.
-Lóf... -sóhajtott egyet, mielőtt csúnyát mondana. Ha egyszer elkezdi, nehezen hagyja abba a káromkodást és ez most nem jött volna jól. -Gondolt már valaki arra, mi lesz, ha ezek utánunk jönnek? -célzott a bennszülöttekre.
-Javaslom, tartsunk szünetet... -szólalt meg az asztal szélénél helyet foglaló másik öltönyös alak.

...

-Nos, úgy tűnik, Mr. Lincoln, hogy nem tapasztalható javulás az állapotában. -kezdte mondandóját a középen ülő férfi.
-Ezt meg, hogy érti? Mi az, hogy az állapotomban? -értetlenkedett az ezredes.
-Még mindig szentül hiszi, hogy amit állít, az valóban megtörtént. -fordult a mellette ülők felé a másik öltönyös.
-Persze, hogy megtörtént! A büdös p*csába, hát nem értik meg, hogy jönnek??? Ha egyszer ideérnek, mindannyiunknak annyi! -kelt ki magából a tiszt.
-Adjanak neki nyugtatót! -szólt az ajtó mellett álló ápolóknak a nő.
-A meghallgatást befejeztük, Mr. Lincoln. További egy év gyógyszeres kezelésre teszek javaslatot. -jelentette ki ellentmondást nem tűrőn a középső öltönyös, miközben ingerülten állt fel az asztaltól.
-Reménytelen eset. -tette hozzá a kollégája.
-Hmm. Figyelemre méltó eset, az tény. Ilyen részletes és következetes tévképzettel ritkán találkoztam pszichiáteri pályafutásom során.
-Valóban az. Van még mára valaki? -kérdezte a harmadik öltönyös.
-Senki. -felelte a nő.
-Az asszony kacsasülttel vár otthon. -lelkendezett a férfi, miközben az ajtón kilépve vállára dobta fehér köpenyét.

:-)

Nem vehetünk eget. Se eleget, se keveset! :-)

-A vasárnapi zárva tartásról szóló törvény egy titkos záradékára hívnám fel a figyelmet. -kezdte mondandóját a nagy hasú, szakállas férfi, aki pont olyan szemüveget viselt, amilyet Juszt László a tévében. Tipikus, hamburgerzabáló típus.
A terem zsúfolásig volt érdeklődőkkel, akik ráérő szabadidejükben örömmel vesznek részt ilyen és hasonló konferenciákon, melyeken önjelölt megváltók és nagy leleplezők szónokolnak világunk reményteli jövőjéről, vagy éppen tragikus helyzetéről. Mostani emberünk az utóbbiak közé tartozott. Közönsége is inkább az összeesküvés-hívők táborából verbuválódott, de azért akadtak köztük olyanok is szép számmal, akik unalomból váltották meg a 350 forintos belépőjegyet. Szkeptikusoknak itt helyük nincs! Ennek ellenére biztosan voltak ilyenek is a tömegben, sőt! Egyesek szentül meg voltak róla győződve, hogy állami ügynökök is részt vesznek ezeken az előadásokon, persze titokban. Nem is merték ezt a gyanújukat megosztani senkivel sem, legfeljebb a közvetlen ismerőseikkel, mert hiszen nem lehet tudni, melyikük az ügynök. Igen. Ők az összeesküvés-hívőkhöz tartoztak.
-Nincsenek jó híreim. Nyilván tudjátok, hogy mától nem nyithatnak ki a boltok vasárnaponként. Kivételt képez ez alól, ha a tulajdonos vagy annak rokonai dolgoznak benne. -folytatta a felolvasást az előre megírt szövegből.
A teremben ülő és álló (Volt, akinek már nem jutott szék.) emberek sutyorogni kezdtek.
-Khm. Nos, a rossz hír az... -itt tartott egy kis hatásszünetet. -...hogy elfelejthetjük a vasárnapi pikniket, a családi kirándulást a szabadban. Miért? -tette fel a szónoki kérdést emelkedett hangon, s érzelmektől fűtve folytatta. Öklét rázta a levegőben, szavai apró nyálcseppek kíséretében fröccsentek ki szájából. -Azt kérdezitek, miért? Nézzetek ki az ablakon! Vasárnap van és felhős az ég! Máskor is volt már ilyen, az időjárás szeszélyes, mondhatnánk és természetesen ebben is van igazság. Itt azért zárójelben említést tennék az amerikai kormány sok milliárd dolláros berendezéseiről, melyekkel képesek befolyásolni az időjárást. Nos a helyzet az, kedves barátaim... hogy a mi országunk még ezen is túltett!
A több száz fős hallgatóság szinte egy emberként hüledezett miközben áhítattal szívta magába az újabb és újabb információkat. Legtöbbjük mélyen hitt abban, hogy ezek ismeretén múlik a túlélése.
A szónok belekortyolt az asztalán lévő pohárba, majd folytatta.
-A mi kormányunk egy olyan sötét összeesküvést szőtt ellenünk, hogy az USA legtitkosabb ügynökségei... És itt nem a CIA-ről NSA-ről beszélek. Mert az semmi! ...elbújhatnak mögötte. Hogy mi a célja ennek az ördögi tervnek, azt nem tudhatjuk. Vannak már találgatások, de nem mennék bele a részletekbe.
-Nyögd már ki, hogy mi az! -szólt be egy női hang a tömegből.
-Úgy van! Ne húzd az időt! -így egy másik.
 -Nos, rendben. Nem lesz vasárnap napfény, napsütés. Kormányunk törvényben tiltotta meg az égbolt vasárnapi nyitva tartását is!!!
-Ezt nem tehetik! -méltatlankodott egy kövér asszonyság az első sorból.
-Mit akarnak ezzel elérni? -tette hozzá egy másik.
-Kérlek benneteket, higgadjatok le! Nagyon fontos, hogy ezekben a vészterhes időkben megőrizzük a hidegvérünket. Javaslatot teszek egy bizottság felállítására, melynek feladata a tisztázatlan kérdések tisztázása lesz. -nyugtatgatta hallgatóságát a szónok.
-Álljunk meg egy szóra! És mi van, ha ezt az egészet csak azért találták ki, hogy minket, éber tudatú embereket összeírjanak?! Én nem veszek részt abban a bizottságban! -kételkedett az egyik összeesküvés-hívő.
-Láthattad, hogy felhős az ég. Igazat mondott. -reagált egy másik.
-Azt a kormány is csinálhatta. Befelhősítette az eget, hogy elhiggyétek! Veletek bármit meg lehet etetni? -vágott vissza a rácsos baseball sapkát viselő hívő.
-Szerintem meg te vagy a kormány ügynöke és azért küldtek ide, hogy szabotáld a bizottságunkat! -vetette fel egy hang a terem széléről.
-Mindenki nyugodjon meg! -mondta a szónok bele a mikrofonba. -Most a legfontosabb, hogy a bizottság működéséhez szükséges anyagi feltételeket megteremtsük. Örülnék, ha mindenki hozzájárulna egy kis pénzzel, a kolléganőm körbemegy egy dobozzal, amibe betehetitek a pénzt. -tért a lényegre végül.
:-)