A forró levegőben tengerként
hullámzott a horizont. Távolról még a puszta közepén árválkodó gémeskút
is furcsán tekeregni látszott. Egy barna leány igyekezett egyensúlyban
tartani egy megrakott talicskát. Néha nagyokat pislogott, amikor egy-egy
légy szállt hosszú szempilláira. Jöttek a szagra. Ezek az apró, ám
annál idegesítőbb szárnyas rovarok különös érzékkel szimatolták ki a
nekik tetsző illatokat. Nem a barna leány szagára jöttek, a rakomány
sokkal inkább érdekelte őket, ám a nagy ide-oda röpködésben gyakran
kerültek közelebbi kapcsolatba az őket elhessegetni próbáló leánnyal,
annak nem kis bosszúságára. Káromkodott is nagyokat, majd rögtön körbe
is forgatta pöttyös kendővel takart fejét, hogy megbizonyosodjon róla,
nem akadt-e fültanúja, miként tesz javaslatot mindenható urunknak, annak saját szülőanyjával folytatandó házaséletre. Miután ez megvolt, bájos
tekintetét az ég felé emelte és félig-meddig bűnbánóan csak annyit
mondott: -Bocs...
Épp egy magányos akácfa mögül léptem elő, merthogy ott volt dolgom. ;-) Méregettem a lányt, aztán meghúztam. A kulacsomat. A nagy melegben már bántam, hogy pálinkát töltöttem bele induláskor. Víz éppen lett volna a gémeskútban, de a házi főzésű barackot sajnáltam volna kiönteni, így hát ittam. Egyszer majd elfogy...
Fejemre húztam kalapom, megragadtam a talicska két szarvát és elindultam a lány irányába. A legyekkel sok bajom volt egész nap. Jönnek a szagra. Hogy az enyémre-e vagy arra, ami a talicskán tornyosul, azt annál nehezebb volt megítélni, minél tovább aszalódtam a tűző napon.
-Adjonisten galambom! -köszöntem rá jó hangosan már vagy 30 lépés távolságból
A lány a szemöldökéhez tette a tenyerét, hogy ne süssön szemébe a nap. Csak úgy meredt rám, mintha valami délibábot látna.
-Mondom, adjon az isten! -kiáltottam rá még hangosabban, s közben megemeltem a kalapom.
-Nem vagyok süket! Magának is! -feleselt vissza a tenyere alól. Éles hangja szinte láthatóan vágott magának utat a pezsgő forróságban.
-Aztán mi dolga erre, galambom? -kérdeztem széles vigyorral.
-No, hát először is nem vagyok a galambja, másodszor meg láthassa azt a saját szemivel! -válaszolt dúlva-fúlva.
-Azt látom, hogy itt áll a puszta közepin a degmelegben. De minek? -kekeckedtem vele tovább.
-Tán, ha méltóztatna kilesni a kalapja alul... Amúgy meg minek magának az a malomkő nagyságú kalap? Még elrántja, oszt orra bukik! -szólt vissza csípőre tett kézzel.
-Ha magának ilyen éles a nyelve, eljöhetne velem kaszálni. Csak nyújtogatná előre, a gaz meg dőlne a nyomában. No, de mi a szándéka ezzel a talicskányi ganéval? -érdeklődtem.
-Láthassa. Egyensúlyozok vele. -mondta olyan büszkeséggel, mintha legalábbis az egész emberiség csak őrá figyelne lélegzetvisszafojtva.
-Egyensúlyozik... Látom, nem egyedül van. -mutattam a körülötte repkedő legyekre.
-Oszt mi köze hozzá? Biztos magával gyüttek. Remélem, más nyavalyája nincs a számomra. Hanem maga hova igyekszik ezzel a deglett birkával? -bökött fejével a talicskámon heverő szőrös tetem irányába.
-Sétáltatom. -vágtam rá.
-Sétáltatja? Hisz' deglett! -állapította meg felhúzott szemöldökkel, kissé fintorogva.
-Isten bizony! Szeret levegőn lenni. -magyaráztam a lánynak.
-Fene a jó dolgát... -morgott az orra alatt.
-Irigy rám? Cserélhetünk. -javasoltam neki.
A leány, nagy barna szemeivel méregette egy darabig a szállítmányomat, vetett egy pillantást a sajátjára is, majd nagy nehezen megszólalt.
-No, nem bánom. Kezet rá! Még ezt is szívesebben csinálom, mint itt egyensúlyozni a puszta közepin egész nap.
Aranka elindult a birkával, én meg beálltam a helyére egyensúlyozni. Csak a legyeit ne hagyta volna itt a bosszantásomra... :D
Épp egy magányos akácfa mögül léptem elő, merthogy ott volt dolgom. ;-) Méregettem a lányt, aztán meghúztam. A kulacsomat. A nagy melegben már bántam, hogy pálinkát töltöttem bele induláskor. Víz éppen lett volna a gémeskútban, de a házi főzésű barackot sajnáltam volna kiönteni, így hát ittam. Egyszer majd elfogy...
Fejemre húztam kalapom, megragadtam a talicska két szarvát és elindultam a lány irányába. A legyekkel sok bajom volt egész nap. Jönnek a szagra. Hogy az enyémre-e vagy arra, ami a talicskán tornyosul, azt annál nehezebb volt megítélni, minél tovább aszalódtam a tűző napon.
-Adjonisten galambom! -köszöntem rá jó hangosan már vagy 30 lépés távolságból
A lány a szemöldökéhez tette a tenyerét, hogy ne süssön szemébe a nap. Csak úgy meredt rám, mintha valami délibábot látna.
-Mondom, adjon az isten! -kiáltottam rá még hangosabban, s közben megemeltem a kalapom.
-Nem vagyok süket! Magának is! -feleselt vissza a tenyere alól. Éles hangja szinte láthatóan vágott magának utat a pezsgő forróságban.
-Aztán mi dolga erre, galambom? -kérdeztem széles vigyorral.
-No, hát először is nem vagyok a galambja, másodszor meg láthassa azt a saját szemivel! -válaszolt dúlva-fúlva.
-Azt látom, hogy itt áll a puszta közepin a degmelegben. De minek? -kekeckedtem vele tovább.
-Tán, ha méltóztatna kilesni a kalapja alul... Amúgy meg minek magának az a malomkő nagyságú kalap? Még elrántja, oszt orra bukik! -szólt vissza csípőre tett kézzel.
-Ha magának ilyen éles a nyelve, eljöhetne velem kaszálni. Csak nyújtogatná előre, a gaz meg dőlne a nyomában. No, de mi a szándéka ezzel a talicskányi ganéval? -érdeklődtem.
-Láthassa. Egyensúlyozok vele. -mondta olyan büszkeséggel, mintha legalábbis az egész emberiség csak őrá figyelne lélegzetvisszafojtva.
-Egyensúlyozik... Látom, nem egyedül van. -mutattam a körülötte repkedő legyekre.
-Oszt mi köze hozzá? Biztos magával gyüttek. Remélem, más nyavalyája nincs a számomra. Hanem maga hova igyekszik ezzel a deglett birkával? -bökött fejével a talicskámon heverő szőrös tetem irányába.
-Sétáltatom. -vágtam rá.
-Sétáltatja? Hisz' deglett! -állapította meg felhúzott szemöldökkel, kissé fintorogva.
-Isten bizony! Szeret levegőn lenni. -magyaráztam a lánynak.
-Fene a jó dolgát... -morgott az orra alatt.
-Irigy rám? Cserélhetünk. -javasoltam neki.
A leány, nagy barna szemeivel méregette egy darabig a szállítmányomat, vetett egy pillantást a sajátjára is, majd nagy nehezen megszólalt.
-No, nem bánom. Kezet rá! Még ezt is szívesebben csinálom, mint itt egyensúlyozni a puszta közepin egész nap.
Aranka elindult a birkával, én meg beálltam a helyére egyensúlyozni. Csak a legyeit ne hagyta volna itt a bosszantásomra... :D

-Jegyért. -felelte szűkszavúan Aranka.
-Mi? Hogy nincs jegye? -bugyogott fel az öregből a mímelt felháborodás. -Hallották ezt, társak? Ennek, itt nincs jegye! -rikoltozta és két kezével Arankára mutogatott.
A nő elpirult. Nem is mert felnézni, csak a cipőjét bámulta. Félt, hogy most mindenki őt nézi és csak goromba, szemrehányó pillantásokkal találkozna.
-Mmm. -csóválta a fejét Aranka.
-Társak (A társ az elvtárs-megszólítás társkereskedelmi változata.)! Ez a társ, itt úgy állt be a sorba, hogy nincs sorbanállási-jegye! -a tömeg felhördült. Az eddig sokféle egyéniség egy kínosan hosszú pillanatig egyetlen lénnyé állt össze. Csőcselékké. Átlag IQ-ját a leghülyébb alkotóeleme határozta meg. Mint régen, a római gladiátor-arénák lelátóin őrjöngő nézők, úgy várták ezek is, hogy a sorbanállási-jegy nélkül sorban álló Aranka áldozatává váljon valaminek. De a nő szerencséjére ez a "valami" sehogy nem akaródzott előbújni az embertömeg testéből. Mindenki a másikat akarta kilökni, hogy elvégezze a "munkát", ezzel szórakozást, látnivalót biztosítva az unatkozó társaknak. Ám a felelősséget, az arcát senki sem merte vállalni, így a lincselés elmaradt. Mire Aranka föleszmélt, a vad tömeg ismét békés egyénekké alakult át, akik egymással beszélgetve várták, hogy haladjon a sor. Csak egy-egy ember vetett egy rosszalló pillantást Arankára, de mikor az ezt észrevette, gyorsan úgy tettek, mintha valami mást bámultak volna.