Egy veréb élete

Ennyi volt a fizetség a ma délutáni bevásárlásomért, amiben egyébként semmi létfontosságú elem nem volt, ami ne ért volna rá holnapig.
Hazafelé jövet ugyanis az út közepén állt egy veréb (Nagyon idegesítő szokásuk.), és mivel nem repült el előlem, úgy döntöttem, átmegyek fölötte (Ha marad, semmi baja nem esik.), de mégis elrepült, pont a kerék alá. A tükörben láttam a maradványait. Legalább nem szenvedett. Csak egy veréb, de az is csak egy élet. Elgondolkodtató, hogy ért-e ennyit a kibaszott bevásárlásom. A válasz: nem!

Csernobil: Bevállalod?

A facebook feldobott egy hirdetést, amiben egy szállásközvetítő cég reklámoz csernobili túrát. 3 csillagos kijevi szállodákból már 2 óra alatt elérhető a Zóna. "Ti bevállalnátok egy csernobili túrát? Néztétek a sorozatot?" Írják a posztban. A nyomaték kedvéért egy sugárveszély piktogram is helyet kapott a mondat elején, meg néhány ukrán zászló.
Beleolvastam a kommentekbe. (Nagyon rossz szokásom.) Azon vitatkozik a sok önjelölt szakértő, hogy hol, mekkora sugárdózist kap az ember, veszélyes-e, vagy nem Pripjaty és környéke jelenleg. Poénkodnak, csernobilos mémeket osztanak meg, rengeteg a röhögő-szmájlival "díjazott" hozzászólás.
De olyat eddig egyet sem olvastam, ami helyretenné ezt az egészet. Jó, most jön az önkéntes kritikus főproli a nagy orrával, és ebbe is beleüti. Oké.
Kezdjük! 33 évvel ezelőtt emberek százezrei élték ott át a poklok poklát, olyan áldozatokat hoztak többek közt ezekért a vicceskedő kommenthuszárokért is, akiknek egy része talán még nem is élt akkor, amit a mai generációról alig tudnék elképzelni. Lehet, hogy viccesek ezek a mémek, de ízléstelenek, tiszteletlenek.
Ha olyan munkám lenne, ami odaszólít, elmennék az erőműhöz. De turistaként, hogy pózoljak, szelfizzek azon a helyen, ahol annyi ember sorsa vett tragikus fordulatot, annyira idegen tőlem, mintha azt kérdeznék, lenne-e kedvem kefélni egy síremlék tetején. Ez kegyeletsértő, tiszteletlen, és ízléstelen. Lehet, hogy ezt az érzést az HBO sorozata erősítette fel bennem ennyire, de ez van most bennem.Ezeknek egy nagy része így, vagy úgy talán látta az HBO Csernobil c. sorozatát. És semmilyen nyomot nem hagyott bennük, a legcsekélyebb érzést sem váltotta ki belőlük. Ennél nyersebben pedig aligha lehetne érzékeltetni azt a sok szenvedést és tönkretett életet. Mégsem marad más utánuk, csak röhögcsélő prolik, viccesnek szánt sugárzós mémek. Persze, min csodálkozunk, amikor ennél a mai generáció számára sokkal átélhetőbb, hétköznapibb tragédiák is csak röhögő-szmájlikat érnek?
Zuhan a morális és erkölcsi nívónk, és amikor azt hisszük, nincs már lejjebb, akkor még tovább zuhan. Ez a végtelen zuhanás a szakadék alja felé (Ahová sosem fogunk leérni.) a mi poklunk.

Noé bárkája

Teljes érdektelenségbe fulladt annak az idegennek a bejelentése, aki saját bevallása szerint nem ehhez a világhoz tartozik. A többség tudomást sem szerzett az egészről, de akadtak néhányan olyanok is, akik hittek neki, miszerint az egész univerzum egy szimuláció, egy digitális menedék, amolyan virtuális Noé bárkája, mely egy "pendrive-ra" van feltöltve, az pedig ennek az illetőnek a kulcstartóján fityeg jelen pillanatban is. A jövevényt lenyűgözte a mesterséges világegyetem mérete, benne a sok milliárd önálló tudattal, de biztosította őket arról, hogy mindez egy ping pong labda-méretű eszközben létezik. Általában csak az összeesküvés-elméletekkel foglalkozó műsorok tettek róla említést, de kommentálni sem pro, sem kontra nem kívánták azokat a kijelentéseket, hogy pl. az ismert világ évmilliókkal ezelőtt megsemmisült.
A "pendrive", mely valójában egy szinte sérthetetlen anyagból készült miniatürizált szerver, rajta az összes ember tudatának digitális másolatával azóta sodródott a végtelen űrben. Csodával határos, hogy egy másik civilizáció tagja rátalált. Az meg, hogy csatlakoztatni is tudta saját tudatát, már egyenesen a lehetetlennel határos bravúr volt a feltételezhető technológiai inkompatibilitás miatt.
Végül csalódottan szakította meg a neurális interfész működését, ami közvetlen kapcsolatot biztosított agya és a szerver között. Leakasztotta a minivilágot rejtő kristálygömböt kulcstartójáról, vetett rá egy búcsúpillantást, majd egy vállból indított dobással a szemetesbe vágta.
-Köcsögök... -tette hozzá. A minivilágban élők kinevették, kigúnyolták. Még az is megfordult a fejében, hogy egy kalapáccsal összezúzza a gömböt, de már nem volt gusztusa az ételmaradékoktól ragadós, lucskos szemetes vödörben turkálni.

;-)

Tökjó Tokió rovatunk jelentkezik: Fukagawa Edo Múzeum

Tokióban található, metróval jól megközelíthető, az állomástól csak néhány perc gyalog. Az épület egy valószínűtlenül kis utcán keresztül közelíthető meg. Ha a telefonom nem erőlteti, hogy arra kell menni, tuti hogy visszafordulok azzal, hogy eltévesztettem a kerületet. :-)
A kiállítás középpontjában egy Edo-kori városrész életnagyságú másolata van. A megvilágításnak köszönhetően bizonyos időközönként váltják egymást az éjszakák és a nappalok. Néhány primitív állatrobot is van, amik hangot adnak ki és mozognak. A tetőn (1. kép.) pl. ott egy macska, ami néha felemeli a fejét és nyávog egyet.
Minden épület be van rendezve, cipő levétele után belülről is látogathatók. Én nem terrorizáltam ilyesmivel szegényeket. :D
Szerintem rendkívül hangulatos a házak között járni-kelni, különösen az éjszakai fényeknél. Emellett más termekben egyéb tárgyakat állítottak ki, de van egy ősi manga képregénygyűjtemény is, azt viszont nem lehet fotózni.

Tökjó Tokió rovatunk mai részében: Senso-Ji buddhista szentély

A múltkori sintó szentély után íme egy buddhista, mely Tokió Aszakusza városrészében található. Nagyon néztem a telefonom útvonaltervezőjét, hogy merre is induljak az Asakusa stationről. De a megfelelő irányt eltalálva odavezet a Zembertömeg, ami egy váratlanul felbukkanó utcai piacnál kezdődik. Sok utca van tele árusokkal, jellegzetes ázsiai látványnak tűnik. Itt lehet szuveníreket beszerezni. Vettem is két japános pólót, mert itthon nem volt elég utcaképes darab 7 napra. :D
A hely neve Szenszódzsi magyar átiratban. Útközben egy kisboltot is találtam, ahol vehettem hideg innivalót. Kólákból nem nagy a választék, de legalább meglepően kicsi. Ellenben vannak mindenféle literes, vagy nagyobb kiszerelésű hideg teák. Én citromossal éltem. Előnye, hogy akkor is jólesik, ha már felmelegedett, ami a kóláról nem mondható el. Mellesleg olcsó is.
A bazár tele mindenféle bazári portékával, de vannak kajások is. Nem mertem kipróbálni a számomra ismeretlen növényekből sütött, főzött, pácolt, stb. cuccokat. (Azért ettem japán kaját többször is.)
A piac-utcákon járva-kelve szinte automatikusan eljutunk a buddhista szentélyhez. A képek talán nem adják vissza a méreteket. Ez mind gerendákból van összeillesztve, és óriási. A nagy épületbe nem mentem be, mert hatalmas sor kígyózott a bejáratnál. Az egyik képen látható modern toronyba sem mentem fel. Több ezren álltak sorban még este 7 körül is.
Nincsenek szemetesek. Csak az állomásokon van néhány. Mindenki hazaviszi, és otthon kukázza, ami összegyűlt.
Telefonos képek:

Nikon-képek:

Metrózás:
Több társaság is üzemeltet metróvonalakat (És vasutat is.), ezekre nem árt figyelni jegyvásárláskor. Az automaták kva egyszerűek, és van rajtuk angol menü is. Kb. 3-4 gombnyomás után már kezünkben a vonaljegy, ami 170-200 jen közötti attól függően, hová mész vele. Az állomás elhagyásakor is le kell kezelni a jegyet a gyalogos sorompónál. A vonalválasztást, és a jegy árát az automaták fölött, falon elhelyezett nagy vonaltérképek segítik. Állomásonként feltüntetve az árat.
Úgy tapasztaltam, hogy bárki szívesen segít, bármiben, de az angolt nem nagyon beszélik. 1 évvel az olimpia előtt ez érdekes. :-) De, ha egy magamfajta proli elboldogult, akkor másoknak is menni fog szerintem. :-)

Válaszok

-Mesteeer! Mesteeer! -kiáltozott valaki fulladozó hangon a lépcső irányából. A templomhoz végeláthatatlan hosszú feljáró vezetett, mely a több százméteres szintkülönbség okán szinte megszámlálhatatlan fokból állott. Béla legalábbis még egyszer sem tudta leltárba venni az összeset, mert mire föl, vagy éppen leért rajta, mindig belezavarodott a számolásba már félúton. Olyan sokáig tartott egy-egy mászás rajta, hogy napjában többször még maga a Mesteeer sem vállalkozott rá. Ha bármi dolga akadt odalent, a faluban, inkább megaludt ott, s csak másnap indult vissza a hegyre.
Béla a végkimerülés határán egyensúlyozva rogyott térdre a templom bejáratánál. A szentély valójában csak egy kunyhóméretű pagoda volt egy kopár szikla tetején, valahol a Himalája déli oldalán. A Mesteeer épp az építmény kis emelvényén ült, lótuszülésben. Egyik keze a térdére fektetve, tenyérrel fölfelé, a másikban egy fül nélküli bögrét tartott, melyből vékony gőz kanyargott az aktuális széliránynak megfelelő szögben.
A Mesteeer mély meditatív állapotban végezte a déli teaszertartást, látszólag észre sem vette a tőle néhány lépésnyire levegő után kapkodó Bélát. Ám, mint ahogy az egy valamire való Mesteeertől elvárható, fél szemmel azért követte az eseményeket. Szemöldöke apró rándításával jelezte tanítványának, hogy figyel rá.
-Mesteeer... Bölcs tanácsodra lenne szükségem. -lihegte Béla. Arcára kiült a fáradtsággal vegyített kétségbeesés. Látszott, hogy a dolog nagyobb volumenű, és nem tűr halasztást.
A Mesteeer újabb apró szemöldögrángatással sürgette, hogy beszéljen csak.
-Az internetes társkeresőről van szó. Már olyan sok nőnek írtam, de egytől sem kaptam választ. Kipróbáltam mindent. Sablonlevél, személyre szabott bókok, önéletrajz-szerű írások, vicceskedés, sőt még a... -A Mesteeer felemelte addig térdén nyugvó kezét, hogy csendre intse tanítványát. Bélából úgy állt el a szó, mintha csak egy vízcsapot zártak volna el.
-Nos. -kezdte a Mesteeer. Béla szájtátva figyelte a bölcs öreget.
-Van mód arra, hogy válaszra bírd őket. -folytatta teljesen nyugodt hangon.
Béla kérdő tekintettel hajolt közelebb.
-Küldd el őket a 3,14tsába! -mondta a Mesteeer.
Béla először kételkedve bámult tanítójára, de feltétel nélkül bízott annak bölcsességében, ezért bólintott. -Igen, Mesteeer. Kipróbálom!
-Nem! Tedd, vagy ne tedd! De sohase próbáld!

Pár nappal később ugyanaz a lépcsős jelenet megismétlődött. Béla verejtékben úszva, levegőt kapkodva vonszolta fel magát az utolsó néhány lépcsőfokon.
-Mesteeer! Igazad volt! Akiket elküldtem a 3,14tsába, mind válaszoltak. A kezdeti felháborodásból pedig hosszas levelezés alakult ki. -sorolta elégedetten a fejleményeket. -Most nem tudom, kit hívjak randizni közülük.
A Mesteeer lehunyt szemmel csóválta a fejét. -FiJatalok... -motyogta, s belekortyolt gőzölgő teájába.

:-)

Tökjó Kiotó rovatunk jelentkezik a helyszínről :-)

Fushimi Inari nagyszentély, Kiotó

Ez volt a legnagyobb utam Japánon belül. Naritai szállodámtól vonattal bő 1 óra alatt jutottam el a tokiói központi állomásra, ahonnan a Shinkansenek indulnak. Mivel előző nap az ördögnek róttam le tartozásomat egy jó félnapos hamamatsui utazással (Itt a JASDF, japán önvédelmi erők repülőmúzeumát szerettem volna megnézni, de a helyszínen szembesültem vele, hogy aznap pont zárva van.), így az aznapi program is ekkorra jutott. Egyébként a Shinkansen vonalán pont útba esik Kiotó felé. A délelőtti órákban érkeztem meg a Hamamatsu-állomásra. A 48-es busz pont a múzeumig visz. Sok-sok érdekes repülőgép-, helikoptertípust láttam, fotóztam. Ezt követően nyomás vissza az állomásra. A hamamatsui buszállomás majdnem pont úgy néz ki, mint az egri. Köralakban vannak a kocsiállások, középen jegypénztár. Csak több a ződ. :-) Első teendőm a Shinkansen ülésjegy kiváltása volt, ugyanis nem magától értetődő, hogy mindig, minden vonaton van szabad ülőhely. JR pass birtokában a jegy kiváltása ingyenes. (Japan Rail Pass a Japánspecialistánál vásárolható, melyet a reptéren kell érvényesíteni. Tök egyszerű.) Ebből kiderült, hogy egy gyors ebéd még belefér. Az állomás tele van boltokkal, éttermekkel. Japánban nem lehet éhezni. :-)
1 óra múlva már Kiotóban voltam. A vasútállomástól a Nara vasútvonalon 2 megálló a Fushimi Inari nagyszentély.

Szó szerint a bejáratnál szállunk le a vonatról. A keskeny utca túloldalán egy ehhez hasonló kapu alatt haladhatunk át. Épp elcsíptem egy sintó szertartást, melyet több száz turista állt körül. De mikor feltartottam a telefonom, hogy elindítsam a felvételt, azonnal ott termett egy egyenruhás bácsi, és közölte, hogy ezt nem vehetem fel, és fotózni is tilos. (Ez csak erre a részre vonatkozik.)

Néhány perc séta a 10 ezer db cinóbervörös (répaszínű :D ) sintó kapu ösvénye, melyen állítólag 3 óra alatt lehet végigmenni. Ennyi időm nem volt. :-( Így rövidesen visszaindultam az állomásra. Kétféle Shinkansen van, a Kodama minden megállóban megáll, a Hikari csak 4-5 helyen. Szerencsémre utóbbira kaptam jegyet, így alig több, mint 2 óra múlva már a Tokió állomáson voltam. (A Kiotó-Tokió táv vonattal kb. 500km!) A jó vasúti közlekedésnek hála sehol sem kell 20-30 percnél többet várni. Bár mocskosul tele volt minden vagon, de Chiba környékén már ülőhelyem is akadt. 9 körül már a hotelszobámban ittam az előző nap behűtött japán sört. :-)