Egyedül a Földön

-Hahóóó... -így a női hang. Dallamosan, édesen, ahogy csak egy szerelmes tud szólni szerelméhez.
-Mmmmm? -jött a válasz a mellette fekvő férfitől (Nevezzük Bélának! :D ). A szemét nem nyitotta ki, csak félálomban mümmögött. A lánynak háttal feküdt.
-Ébredj fel szívem, óriási gáz van! -kezdte a lány, akit pedig Arankának hívtak. :-) Minden igyekezete ellenére nem tűnt elég meggyőzőnek a felhívás, ám Béla a frissen felébresztett emberek tompasága miatt kedvese szavait maximálisan komolyan vette.
-Mi? Mi a gáz? -riadt fel a férfi a takaró alól. A hirtelen mozdulattal sikerült lefejelnie Arankát, aki szorosan mögötte feküdt az ágyon, a párnán könyökölve.
-Áú... Minden gáz, ami nem folyékony, vagy szilárd. -mondta mosolyogva, de fájdalmas hangon.
-Jaj, ne haragudj! Hát, a fejem nem gáz, azt már tudjuk. -poénkodott Béla.
-Nem? Nézz tükörbe, plíz... -nevetett Aranka.
Béla nyomott egy gyógyító csókot kedvese homlokára, kárpótolva ezzel az előbbi ütközésért.
-Hány óra? -kérdezte.
-Nem tudom. De iszonyú bajban vagyok. -folytatta Aranka miközben próbált olyan ártatlan arcot vágni, ami talán még egy 2 éves gyereknek is becsületére válna.
-Nahát, ugyan miféle bajba keveredtél itt, mellettem fekve?
-Ellustultam. Hozol nekem kiflit, ha szépen megkérlek?
-Micsoda tragédia... -gúnyolódott Béla széles mosollyal az arcán.
-Meg joghurtot is, natúrt! Köszi, te egy angyal vagy! -kiáltotta Aranka a szobából kilépő Béla után.
-Okké... Más egyéb? Na, most meg mit vihogsz? -érdeklődött Béla, már indulásra készen.
-Baszki, nincs rajtad ruha... -kacagott a lány.
-Jaa. De, hát olyan szépen süt a nap. Jó idő van. Lehet akár 10 fok is. -mondta Béla, míg elindult a fotelre dobott ruhái felé. Az ébredéshez idő kell. A szokásos rituálé azonban ma valamiért elmaradt. A frissen főtt kávé kortyolása, a sürgés-forgás a kis konyhában, fürdőszobában.

Kilépve a társasház ajtaján, az a különös érzése támadt, hogy valami nem stimmel. Nem tudta, mi az a valami, de az érzés csak erősödött benne. Már percek óta gyalogolt a közeli kisbolt felé, de még egy teremtett lelket sem látott az utcán. Végül megérkezett  ahhoz a kis üzlethez, ahol általában vásárolni szoktak. Pontosabban vagy ő, vagy Aranka. Együtt talán még soha nem látta őket ez a bolt. A napi bevásárlás valahogy sosem volt akkora jelentőségű, hogy azt együtt végezték volna.
Béla lenyomta a bejárati ajtó kilincsét, de az meg sem mozdult. Ekkor vette észre, hogy még mindig a zárva-tábla van kirakva.
-Fasza. -morogta. Zsebéből elővette telefonját, hogy megnézze, mennyi idő van még nyitásig. 9:20-at mutatott a kijelző. A bolt minden nap 7-kor nyit. Lehet, hogy beteg a tulaj, vagy szabadságon van?
-Remek, most mászhatok el a nagyáruházba. Még 20 perc séta... -mérgelődött magában.

Útközben a zárva talált bolt miatti idegességében eleinte nem is tűnt fel neki, hogy még mindig nem találkozott az utcán egyetlen emberrel sem. A felismerés lassan, lépésről lépésre közelített tudata felé. A nagyáruház parkolójában vannak autók. Ez jó. Akkor emberek is lesznek odabent.
A fotocellás ajtó rendben kinyílt előtte. De ahogy beljebb sétált, úgy lett egyre világosabb előtte, hogy bizony ott sincs egyetlen ember sem. A világítás működik, néhány félig pakolt bevásárlókocsi is árválkodik az egyik kasszánál, de semmi életre utaló jel. Csak a nyomasztó csend és üresség.

-Helló!!! -kiáltotta Béla, hátha előjön valaki. De hiába ismételgette ezt, senki sem bújt elő az egyik polc mögül, vagy jött ki a személyzet részére fenntartott ajtón.
Béla kezdeti bosszúságát fokozatosan valami más váltotta fel. A félelem.
Mi a franc folyik itt? Terrortámadás? Természeti katasztrófa? Háború? Hová lett mindenki?
Ketten maradtunk?
-Aranka! -nyögte ki végül. Hirtelen megijedt a gondolattól, hogy mire hazaér, már szeretett kedvesét sem fogja ott találni. Futásnak eredt. Útközben felfigyelt több autóra és egy buszra is. Mind az út közepén álltak, az egyik egy fának koccanva. Egyikben sem ült senki. Mintha a sofőrjük ott parkolt volna le, ahol épp haladt. Ezek már akkor is itt voltak, mikor idefelé jött, csak nem tűnt fel neki.
Hosszú percekig tartó futás után ért haza, otthonukhoz. Úszott az izzadtságban. Maga sem értette, hogyan volt képes ilyen tempóban, ennyit futni. Talán a szerettéért való aggódás adott neki erőt?
Felrohant első emeleti lakásukhoz és vadul kapkodva a levegőt, rontott be az ajtón.
-Aranka! Itt vagy? -kiáltozott kétségbeesve. Ám válasz nem érkezett. Minden helyiségbe benyitott, de sehol sem találta kedvesét.

folyt. köv. ;-)

Vallomás

-Hazudtam. -szólalt meg Béla, megtörve a mintegy félórája tartó csendet.
-Tessék??? -kérdezett vissza Aranka. Hangjában fele-fele arányban volt jelen a "Most ugye, csak viccelsz?" és a fenti, kemény szavak által okozott lórúgás-szerű sokk.
-Hazudtam első perctől kezdve. -folytatta Béla, megismételve és nyomatékosítva az előbbi lórúgást.
Aranka egy végtelennek tűnő pillanatig résnyire nyílt szájjal és kikerekedett szemekkel bámulta Bélát. Ajkai remegni kezdtek. Vajon miben hazudott neki az ő Bélája? Egyáltalán neki hazudott-e, vagy csak valaki másnak. Á, nyilván az utóbbi lehet. Hát persze, hiszen évek óta együtt vannak és minden úgy működött ez idő alatt, ahogy az a nagykönyvben megíródott. A sebtében felállított elmélet a következő: az ő Bélája hosszabb időn keresztül átvert valakit, de már nem bírta tovább és muszáj volt valakinek kiöntenie a lelkét. És ki lehetne más ez a valaki, mint az ő Arankája? Jó! Most már csak azt kell megtudni, ki volt az a szerencsétlen, akit Béla átb*szott. Igen. Ajkának remegése alább hagyott, sőt mosollyá szelídült. Csak egy félreértés volt.
-Na és kinek hazudtál? -bökte ki végül a sarkalatos kérdést.
-Neked hazudtam, Arankám. -felelte Béla. Szavai mérgezett lándzsaként döfték át Aranka már amúgy is mogyorónyi méretűre zsugorodott szívét. És újra és újra, ahányszor csak visszhangzott az a kegyetlen mondat Aranka fejében. Az előbbi mosoly, bizony kérészéletűnek bizonyult. Arca (Már amennyire ez lehetséges.) még a Béla első megszólalásánál is erősebb fájdalmat sugárzott.
Talán percek teltek el, mire Aranka elég erőt gyűjtött össze, hogy megszólaljon.
-De... de miben?
Béla meggyújtott egy cigit, nagyot szippantott belőle, aztán Aranka könnyektől csillogó szemébe nézett.
-Mindenben. -mondta érzelemmentes hangon.
-? -Aranka szótlanul rázta a fejét. Könnycseppek kezdtek gurulni remegő arcán.
-Nem az vagyok, akinek hittél. Hazudtam, mikor azt mondtam, csak dugni akarok veled. Hazudtam, valahányszor azt állítottam, hogy megcsaltalak. Hazudtam akkor is, amikor...
-Neee... Nem! Nem! Ne folytasd! -kérlelte Aranka.
-Muszáj ezen túlesnünk. Szóval hazudtam akkor is, amikor azt mondtam, elpókereztem a fizetésem és hazugság volt az is, amikor azt mondtam, tőled loptam. És a végére hagytam a legsúlyosabb hazugságomat.
-Az isten szerelmére! De miért??? -Aranka bőgött.
-Az sem volt igaz, mikor azt mondtam, nem szeretlek. -mondta Béla lehajtott fejjel.
Aranka szeméből patakokban folytak a könnyek, arca vörös volt és fájdalomtól eltorzult.
-Takarodj innen! Látni sem bírlak! Pusztulj, te hitvány! -Aranka valahonnét összeszedte megmaradt erejét és torka szakadtából üvöltötte ezeket a mondatokat Béla arcába.
Béla elnyomta a csikket a hamutálcán és csendben becsukta maga mögött az ajtót. Aranka a szőnyegre rogyott, arcát tenyerébe temette és sírt, csak sírt. Nem tudta felfogni, hogyan hazudhatott neki ilyen aljas módon, ennyi éven át, az ő Bélája. Nem... Ez  a hitvány alak nem az ő Bélája. Elhatározta, hogy kitörli még az emlékezetéből is. Volt Béla, nincs Béla.

;-)

Reggeli kaland...

John Smith komor arckifejezéssel lépkedett autója felé. Az apró cseppekben szemelkélő eső megszámlálhatatlan fényes pöttyként csillant meg a jármű fényezésén, amint épp előbújt a nap a szürke felhők között. Ez is csak egy átlagos reggel. A szokásos mogyorókrémes pirítós elfogyasztása után a szokásos útvonalon, a szokásos szürke öltönyében indult a munkahelyére. 30 éve dolgozott a cégnél, gyakorlatilag ugyanabban a pozícióban. Az alacsony válaszfallal leválasztott 2x2 méteres birodalma szinte vele együtt öregedett meg. Ez persze nem minden részletére igaz. A számítógépet néhány évente újabb modellre cserélik.
-Motor indít. Lincoln sugárút 190... -mondta egy fájdalmas sóhaj kíséretében. A jármű fedélzeti számítógépe nyugtázta az utasítást és betöltötte az térképet. Utálta ezt is, a munkáját is, unta az útvonalat is. Csukott szemmel is odatalálna már, hiszen 30 éve rója oda-vissza a mérföldeket. De hát a rendszer szabályok szerint működik. Aktív GPS nélkül az autó el sem indul.
-Lincoln sugárút 190. Várható menetidő... -harsogta a gépi hang, de Smith félbeszakította.
-24 perc és 37 másodperc... -mondta gúnyolódó hangon.
-24 perc és 37 másodperc. -fejezte be a gép.
-Várj! Másik útvonalon megyünk. -szólt rá Smith egy hirtelen ötlettől vezérelve.
-Adja meg az úticélt!
-A 34-ik utca elején van egy Walmart áruház. Oda menjünk előbb. Veszek egy doboz gyufát... -lázadozott Smith.
-A számított menetidő és a várható forgalom alapján kétséges, hogy így időben megérkezik a munkahelyére. -feleselt a gép.
-Walmart. -jelentette ki ellentmondást nemtűrően.

18 perccel később, negyed mérföldre a Walmarttól...
Az autó elektromos motorja szinte hangtalanul járt, az egyetlen zajforrás az ablaktörlő ütemes csihogása volt.
-Aaaa... -sóhajtozott Smith.
-Uram, figyelmeztetnem kell, hogy a vérnyomása jelentősen megemelkedett. Kérem, nyugodjon meg. -mondta a géphang.
Smith a szeme sarkából nézett le a középkonzolon elhelyezkedő, tenyérnyi méretű központi egységre. Ez a fedélzeti számítógép szíve, "lelke", szeme és füle.
Erőt vett magán és így folytatta:
-A macska rúgja meg, micsoda forgalom... -legszívesebben más szavakat használt volna, de a szabály, az szabály és John Smith amióta csak él, mindig betű szerint tartotta magát a szabályokhoz, legyen az munkahelyi, társadalmi, családi, vagy bármi. Ez a nap azonban érezhetően kezdett másképp alakulni, mint az eddigiek.
-Uram! Figyelmeztetem. Ez kettes szintű káromkodási vétség.  A pénzbírság 50 dollár, melyet a központ levont az ön bankszámlájáról.
Smith egy hatalmasat nyelt. Próbálta türtőztetni magát.
Ez egy darabig ment is. Szótlanul ült, feszültségének egyetlen látható tünete a műszerfal tetején való dobolás volt, melyet ujjaival végzett. Nem haladt a sor. Már nagyon bánta, hogy a napi rutint felrúgva ezt az útvonalat választotta. És miért? Egy doboz gyufáért, melyet a "csodálatos" Walmart áruház háztartási osztályán kívánt megvásárolni. Pont most. Micsoda kaland... Szánalmasnak tartotta magát. Gyerekkorában nem ilyen életről álmodott. Lett volna szuperhős, híres csillagász, sikeres színész. Bármi, csak szürke hivatalnok nem.
-Mi lesz már? Tényleg elkések. Ezt nem hiszem el!!! -vicsorogta Smith.
-Uram, érzékelem önben a feszültséget. Kívánja, hogy lejátsszak önnek egy megnyugtató zenét? -provokált tovább a géphang.
-Nem. Nem kívánom! -felelte ingerült hangon Smith.
-Uram, ön egyre idegesebb. Számításaim szerint jelenleg 17% az esélye egy szívinfarktusnak.
-Kuss legyen!!! -üvöltötte Smith.
-Hogy mondta, uram? Sajnos ez ötös szintű káromkodási vétségnek minősül. 250 dollár a pénzbírság.
-Anyád picsáját, te hülye gép!!! Bazd meg! Bazd meg! Érted? -ordított magából kikelve Smith.
-Uram! Ön többrendbeli, 10-es szintű káromkodási vétséget követett el. A büntetés halál.
PAFFFFF
Lövés dördült, a szélvédő belseje vörösre színeződött az agyvelődarabkáktól.
Hát, igen... 2045-ben már nincs szükség rendőrökre. A világ szigorú szabályok szerint működik. A mindennapok részét képező mesterséges intelligenciák segítik, terelgetik a gyarló embereket a helyes irányba. A jelszó: szabályok = hatékonyság
Sajnos néha büntetnek is.

Itt emberek éltek...

-Itt, ni! Figyelsz rám egyáltalán? -vonta kérdőre útitársát a karcsú nőalak (Úgy 25 éves lehetett.), majd miután meggyőződött róla, hogy az minden figyelmét neki szenteli és csak neki, folytatta a kiselőadást.
-Ezt még apám mesélte, neki pedig az ő apja és annak az ő apja... Szóval jó régen lehetett. Jó magas falak. El tudod te azt képzelni, hogy itt éljünk? Mert én úgy érezném magam, mintha bezártak volna. -elmélkedett, miközben egy sziklás domb tetejéről mustrálgatta az alant elterülő végtelen romhalmazt. Sok építmény még szinte sértetlenül állt, mások összerogytak az évszázadok súlya alatt. A természet visszafoglalta, ami az övé volt. A falak között méteres gaz és kisebb-nagyobb fák sorakoztak rendezetlenül, a falakon borostyán kúszott felfelé. Néha egy-egy sirály kíváncsiskodott oda a jövevényekhez, majd gyorsan tovább repült, le a nagy folyó irányába.
-Imádkoznunk kellett volna tegnap az istenekhez, hogy ne perzseljenek meg minket... -suttogta jól hallhatóan a lány. Az éghajlat sokat változott az utóbbi évszázadokban, de a tavasz első havában még errefelé is ritkaság volt a 35 fokos meleg. Leült cimborája mellé a sziklafal árnyékába, maga mellé támasztotta kardját és sóhajtva hátradőlt. Kétélű, vékony pengéjű kard, tükörfényesre polírozva. Nem nagyon illett a tájba. Bár, ami azt illeti, a lány sem illett ide. Ki tudja, mikor járt itt utoljára ember.

-Kérsz inni? -nyújtotta a bőrkulacsot társa felé. -Ahogy gondolod. Több marad nekem. -húzta fel szemöldökét az elutasítást látva. -De te a folyóból is ihatsz. Fürödhetünk is. Ami azt illeti, bűzlesz. Bizony. Rohadtul büdös vagy. -tette hozzá mosolyogva. Útitársa csendben tűrte a kritikát, majd hirtelen felpattant és nekiiramodott a meredek lejtőnek.
-Szőrmók!!! Hálás lennék, ha megvárnál! Jó? -kiáltotta utána, miközben feltápászkodott. Megmarkolta kardját a bőrtoknál fogva és sietős léptekkel utánaindult. Arra azért ügyelt, hogy megőrizze méltóságát és ne rohanjon egy zabolátlan nagymacska után.
-Hát itt vagy... -lihegte, mert végül mégis futni kezdett, hogy ne veszítse nyomát kis barátjának. A hiúz kölyökkorában került hozzá, a lány gondját viselte és szépen egymáshoz szoktak az évek alatt. Amióta a többi ember eltűnt, a két vándor állandóan úton volt. A lány azt remélte, kideríthetik, mi történt a többiekkel.
A „macska” egy rozsdás szerkezet tetején egyensúlyozott. Ez is tele volt már mindenféle indákkal, futónövényekkel, melyek egészen az alatta húzódó folyó vizéig értek. A párhuzamosan emelkedő, íves vasszerkezet kb. negyedénél egy magas boltív dacolt a történelemmel. Teteje kétoldalt hegyes csúcsokban végződött, egy-egy madárhoz hasonlító szoborral díszítve. Összességében még így rozsdásan, burjánzó növényzettel is impozáns látvány volt. Készítői (Bárkik is voltak.) bizonyára jól értettek a fémek megmunkálásához.
-Szőrmók! Azonnal gyere onnan le! -utasította aggódó hangon a macskát. -Hallod, amit mondok? Gyere le, de rögtön!
Szőrmók azonban ügyet sem vetett a lányra, aki végül felmászott az egyik íves oldalra és kis barátja után indult. Lenge öltözetét alig mozgatta a langyos szellő, mégis, ebben a fülledt melegben ez a kevés is jól esett neki.
-Rossz vagy! Mindig mész a saját fejed után. -korholta
-És most merre tovább kandúr? -tárta szét kezeit. Tenyere vöröslött az útközben rátapadt rozsdától.

A naplementét a jóleső, hűvös szellő simogatásában nézte végig lábát lógatva, hűséges társával, a hiúzzal a vasszerkezet tetején, melyet réges-régen Szabadság hídként ismertek. ;-)

A rajz Julie Bell: Kard és borostyán c. festménye alapján készült egy kicsit más háttérrel. :-)

A kép

Magas, szőke nő lépdelt a zsúfolt, négyzet alakú főtéren. Átlósan haladt, méltóságteljesen. Nem kerülgetett senkit, hagyta, hogy mások térjenek ki az ő útjából. Találkozója volt valakivel. A személyleírás pontosan ráillett valakire, akit már percekkel ezelőtt kiszúrt a kávézó teraszáról.
Néha nagyokat pislogott, mikor egy-egy méretes hópihe landolt hosszú szempilláin. Nyugat felől a napok néha belestek a hosszúkás felhők között, a sűrű légkörben jól kivehető fénysugaraik a jeges szélben lebegő hókristályokon megcsillanva káprázatos művet alkottak. Bár aligha akadt itt olyan ember, aki erre rácsodálkozott volna. Mindenki sietett valahová, mindenki jött valahonnan. Ha valaki mégis felfigyelt a kalapja alól, az is csak a közterületi hangosbemondóból áradó információkat hallgatta, amit egy monoton női hang ismételgetett 5-10 percenként.
-Elhozta? -kérdezte a nő, ahogy odalépett hozzám. Nem köszönt, csak úgy bumm, bele a közepébe. Hangjában volt valami kimértség, s tekintete még eme különleges alkalom ellenére sem tűnt igazán felcsigázottnak.
-Ön elbűvöl, mint mindig. -mondtam ironikusan. Zokon vettem, hogy a nő, akivel már évek óta leveleztünk, nem tanúsított a helyzethez illő magatartást. Nem is tudom, mit vártam. Talán, hogy egyből a nyakamba ugrik és szerelmet vall? De hiszen még nem is látott. Valljuk be, a találka létrejötte is rengeteg erőfeszítést igényelt. Valóságos csoda, hogy valaki hajlandó találkozni velem úgy, hogy még egy fotót sem látott rólam. De mégis lehangolt egy kicsit ez a távolságtartás.
-Khm. Hát én volnék. -tette hozzá a nő mosolyt erőltetve az arcára. Minden átmenet nélkül váltott át megközelíthetetlen dívából, zavarba jött lányba.
Szívtam még egyet a cigimből, aztán a csikket eldobtam, majd a nő szemébe néztem. Ő meg a földre hulló csikket nézte, amint néhány másodperc alatt lebomlik és semmivé válik. Mert ez egy ilyen csikk.
-Itt van, kedves. Ebben a borítékban. -szóltam és átnyújtottam neki. Ő azonnal odaszegezte tekintetét. Szemében felragyogott végre az a gyermeki lelkesedés, amit az imént még hiányoltam.
-És tényleg az van benne? -kérdezte izgatott hangon
-Az hát. -feleltem magabiztosan
A nő le sem vette szemét a kesztyűs kezemben tartott vékony papírtokról. Csak bámulta csillogó szemekkel, de mégsem mert érte nyúlni.
-Tudja... -kezdte
-Tudom. -szakítottam félbe.
-3 éve levelezünk és én még nem is láttam magát. -folytatta kissé remegő hangon -És mi van, ha Maga nem tetszik nekem? Erre nem gondolt? Úgy értem, nagyon megtisztelő, hogy elutazott ilyen messzire, de ha nem... Ha Maga nem tetszik majd nekem, akkor mehet vissza a fényévekre lévő Földre. Föld... istenem, sosem jártam ott. El sem tudom képzelni, milyen lehet, ahol 14 milliárd ember él. Tudja, ezen a kolónián csak 2 millióan vagyunk.
-Khm. Kissé elkalandozott. -figyelmeztettem
-Ó, hát persze. Elnézést! Hajlamos vagyok sokat beszélni. -mentegetőzött
-Vegye el, kérem. -biztattam
-Hát, jó. -s azzal kihúzta kezemből a kis, fehér borítékot
-Nyissa ki, bátran! -mondtam. Ő két kézzel fogta és csak bámulta. Én pedig őt.
Végül egy váratlan mozdulattal letépte a zárócsíkot és előhúzta a fényképemet. Arca kifejezéstelen maradt. Mintha nem is látna, csak nézne. A másodpercek óráknak tűntek. Erős gravitációs térben az idő lelassul. Hmm. De még egy szőke nőnek sem lehet olyan nehéz a felfogása, hogy ily' mértékben eltorzítsa a téridőt...
Soha többé nem szólalt meg. Mire fölocsúdtam, már ott sem volt. Eltűnt, mintha sosem létezett volna.
A fejében lévő fekete lyuk, mely az imént olyan drámai mértékben lelassította az időt, beszippantotta őt.
Még vetettem egy pillantást a fenséges napoklementére (A kolónia bolygója egy kettőscsillag-rendszerben keringett.), aztán elindultam a Zűrhajóm felé. Hazafelé végig azon gondolkodtam, miért nem látta az arcom, mikor ott állt előttem.

:P

A nagy kísérlet

Szokás szerint hamar elegem lett a társkeresde világából, ezért egy napon az a poén jutott eszembe, hogy a fotómat egy bankszámlakivonatra cserélem. Csinos összeg szerepel rajta, nem brutál sok, de elég sok, hogy egyszerre legyen vonzó és hihető. (Kicsit belenyúltam photosop-pal és ez nem csak a személyes adataim kitakarását jelenti.) :-)
A bemutatkozószövegem átírtam valami semmitmondó hülyeségre és vártam a csodát. ;-)
Levél-cunami most sem jött, de azért észrevehetően megnőtt a hölgyek körében a válaszolási hajlandóság. Vannak konkrétan levakarhatatlan némberek, akik kb. 2 percenként az adatlapomra kattintanak, hogy egy levelet kiprovokáljanak tőlem, s miután ezt nem kapják meg, képesek addig lemenni, hogy ők kezdeményeznek. Ez egyrészt vicces, másrészt rohadtul kiábrándító. Leszögezem, hogy ezt még véletlenül sem gondoltam komolyan, nem óhajtok olyan nőkkel ismerkedni, sem levelet váltani, akik szemmel láthatóan csak a pénzre hajtanak.
Írtam szépeket saját fotóval, nem volt érdekes. Most írok bénákat egy zsíros bankszámlával és a leveleim 70%-kára jön valamilyen reakció. Durva. Hová képesek egyesek nő létükre lealacsonyodni, ha pénzes palit látnak? :D Tegnap pl. írtam valakinek egy eléggé béna levelet, amire válaszolt is, de zavaró helyesírási hibákra lettem figyelmes az írásában. Gondoltam, ezt szóvá is teszem, mert ismerkedni úgysem szeretnék vele, akkor legalább tanítom egy kicsit :D :D :D Képzeld el, hogy várakozásommal ellentétben nem tiltott le, nem küldött el a francba, hanem magyarázkodott és ismerkedésünk kérdését a maga részéről jól láthatóan nyitva hagyta. :D Motiváció! :D
Egy szempontból gyakorlati hasznot is hoz ez a kísérlet. Jelesül, hogy a számok iránt feltűnő érdeklődést mutató hölgyeket egy következő (komoly) regisztráció alkalmával messzire elkerülöm majd. ;-) A maradék 30%-ból kell válogatni, feltéve hogy szóba állnak velem, mert ugye saját képpel nem vagyok elég nyerő, bármennyire is eredeti a stílusom (Legalábbis az átlag társkeresőkhöz mérten, akiknél a "Szia, hogy vagy?" az alap.). :P

Társkeresde megint...

Véget ért a kapcsolatunk, vissza regisztráltam az Oldalra.
De, hogy milyen emberek vannak... Rám írt egy 40+ éves nő, aki tőlem 300km-re lakik, hogy ismerkedne velem. Én ugyebár vagyok 35 (Van egy nüansznyi korkülönbség, ami igen zavaró számomra, mert ott már a családalapítás eleve bukta. Az adatlapomon le is írtam fehéren-feketén, hogy max. 36 éves nő jöhet szóba. Hiába.), a távkapcsolatot nem tartom ideálisnak, bár más lehetőségem meg nincs, mivel a környékbeli nők változatlanul basznak reagálni a leveleimre. De azért 300km még testvérek között is kibaszott sok :D Jártam már arra párszor, kb. 4 óra az út autóval. Csak oda! :D Mit gondolnak egyes emberek?
Persze most azzal számoltam, hogy mindig én megyek hozzá. Azért, mert az előző kapcsolatom is ilyen volt (De az legalább kicsit közelebb.). 5 hónapig csak én jártam hozzá. Ebből (is) lett elegem. Egyes nők marhára emancipáltak tudnak lenni, kivéve, ha a zsebükbe kell nyúlni, vagy autóba, esetleg buszra kell ülni és 1-2 órát utazni. 5 hónap alatt legalább egy alkalmat kibírt volna. No, mindegy!

És volt egy bolond nő is. Eleinte nagyon közvetlen volt, aztán egy viccesnek szánt mondatomra átment kicsit agresszívbe, amiből sehogy nem sikerült kizökkenteni. Mindenkinek vannak érzékeny pontjai, de ácsi! :D Köszönöm, ebből sem kértem.