Jobban nézek ki, mint valaha...

Bárányhimlős vagyok. :D Milyen átkozottul nevetséges, hogy évek óta még megfázva sem voltam és most elkapok egy gyerekbetegséget. Legalább 1 hétig nem mehetek emberek közé. Ilyen külsővel... Tele vagyok vörös kiütésekkel. Rém gusztustalan. Pfej!

Elrontották a Terminator - Genisys stáblistáját!

...mert Arnold Schwarzeneggert írták ki főszereplőnek. Pedig lóf*szt! Ennek a filmnek is (Mint az összes többi Hollywood-i  mozinak, melyet volt "szerencsém" látni az utóbbi hónapokban.) a főszerepében nem mást üdvözölhetünk, mint az amerikai filmgyár nélkülözhetetlennek tűnő üdvöskéjét: C.G.I-t!
Lánykori nevén Computer Generated Imagery ugyanis díszletből főhőssé lépett elő. A forgatókönyv B-filmeket idéz, de úgy tűnik, nincs is ezzel baj. A tömegnézőnek kiválóan megfelel a széles vásznon, 3D-ben elé táruló CGI-orgia, az öklendetes poénok (Mi keresnivalója van egy apokaliptikus történetben bármiféle poénnak???). A Terminator-ban is folytatódni látszik az a rémisztő tendencia, miszerint a fokozhatatlannak hitt robbanások, csatajelenetek, zúzások igenis felülmúlhatók még nagyobb robbanások, csatajelenetek és zúzások bemutatásával, hiszen az informatika fejlődik, a számítógép memóriák növekszenek. A kreativitás pedig legalább ilyen ütemben evolválódik. Visszafelé. Ennyire alacsony már az ingerküszöb? A filmezés nem szólna többről, mint beülni a hűvös vetítőterembe és a "jóárasított" popcorn-t cukrozott üdítővel leküldeni, miközben a szemünk vizuális sorozatorgazmus kíséretében próbálja feldolgozni a vásznon garázdálkodó még nagyobb Godzillát vagy még nagyobb földrengést?
A látvány egy eszköz a rendező kezében. Csak illusztráció a forgatókönyvíró elképzeléséhez. Jó esetben. De hol van itt jó eset? Minden csak és kizárólag a látványról szól, nem veszik a fáradtságot, hogy kidolgozzák a történetet, a karaktereket, a jeleneteket. Teletunkolják X ezer terabyte-nyi effekttel, oszt jónapot! Jó lesz az a nézőnek, bassza meg! :D Miért is ne lenne jó? Így is teltházasak a nagyobb Hollywood-i produkciók. Ez a lényeg, nem? Hollywood nem minőségi szórakozást akar kínálni, hanem pénzt keresni.

Minden kiváló eredeti film nyitott kérdéseket hagy a nézőben, melyekre a Zember természetesen kíváncsi. Szeretné ismerni a válaszokat. És minden valamirevaló reboot van olyan ostoba, hogy ezt a meggondolatlan nézői elvárást kielégítse. Nem kell! Mert amint megkapjuk, oda a varázs és ezzel mi is tisztában vagyunk, amikor már késő. Megtudtuk, amit tudni akartunk és nem érzünk semmi olyat, amit elképzeltünk, hogy majd érezni fogunk.
Nem tudtak már jobbat kitalálni, így elhatározták, hogy megmutatják nekünk a Skynet legendás "időkimozdító szerkezetét", mellyel terminatorokat küld vissza a múltba, hogy főhőseinkkel kergetőzzenek. Értelmetlenül. Ugyanis, ha én, mint Skynet vesztésre állok a háborúban és visszaküldök egy terminatort 1984-be, hogy likvidálja az emberek ikonikus vezetőjének anyját és sikerrel jár, akkor a történelem másképp alakul, vagyis az új idővonalon okafogyottá válik a terminator visszaküldése, így viszont Sarah Connor megszülheti az emberiség megmentőjét, vagyis ugyanott vagyok, ahonnan elindultam. (Bár, ha jól meggondolom, ez szinte semmi ahhoz képest, ami a Kocka 3-ban történt. )

A Genisys ugyanúgy indít, mint az 1984-es eredeti film, de hamar váratlan fordulatok egész sorát zúdítja ránk a rendező. Szerintem a kevesebb néha több elvét alkalmazva jobb eredményt ért volna el.
Megjelenik a "múltban" John Connor is, mint terminatorrá alakított ember, aki ezentúl a Skynet-nek dolgozik, mert telenyomták a testét nanorobotokkal, amitől inkább gép már, mint élőlény.
Én bedobtam volna egy olyan csavart, hogy az igazi John Connor már a háború elején meghalt és a helyét átvette ez a szuper-terminator. Minden, ami 2029-ig történt, minden emberi-katonai siker a Skynet terveibe illett, hogy valami sokkal nagyobb célt szolgáljon és majd lesz belőle valami. Hogy mi, azon még törhetném a fejem. Pillanatnyilag csak ennyire futotta. :-)

Te jó ég és ebből trilógiát terveznek... Csak a pénz számít. Persze van, aki dicsérte. Egy másik blogban meg egyenesen az Asylum stúdió förmedvényeihez hasonlítják.
Tény, hogy megfelelő anyagi háttérrel az Asylum is hozná ezt a színvonalat.

Pozitívumok:
 - Emilia Clarke jól mutat Sarah Connor-ként is :-)
 - Látványos, ez tagadhatatlan
 - ööö most hirtelen nem jut eszembe több :D

Negatívumok:
 - Hitvány forgatókönyv
 - Ostoba poénok, amikre semmi szükség nem lenne
 - Logikai bukfencek (Pl. a film elején, a Skynet T-101-es modellnek nevezi az Arnold terminatort, de egy későbbi jelenetben már ő magát T-800-nak.)
 - Erőltetett fordulatok, amik nemhogy nem adnak hozzá a filmhez, de inkább elvesznek belőle. Mintha a Suzuki gyár lusta lenne új Swift-et tervezni és most is a 20 évvel ezelőtti kasznit próbálnák néhány szánalmas, utólag felcsavarozott műanyagelemmel  és más színű üléshuzattal új modellként eladni.

A kép (2. rész)

Nos, mivel nyakig ülök a munkában, ismét az előre betárazott irományokból osztok meg egyet. :P


 Elfoglaltam helyem a Földre tartó menetrend szerinti járaton. Az utasülések 3x2 sorban voltak. A kényelemre nem sokat adtak, mivel a térgörbületi hajtómű feltalálása óta a közelebbi naprendszerekbe néhány óra alatt el lehetett jutni. Hátradöntöttem az ülésem és alváshoz készülődtem. Jól tudtam, hogy ez aligha fog menni, hiszen még mindig azon a szőkén járt az agyam. Valahányszor becsuktam a szemem, komoly erőfeszítésembe került, hogy ne pattanjon fel újra a szemhéjam. Végül sikerült egy kényelmesnek mondható pozíciót felvennem, a kalapom az arcomba húztam, hogy ne zavarjanak az utasfedélzet fényei. A Zűrhajó létfenntartó berendezéseinek tompa, monoton zúgása segítségemre volt. Épp kezdtem elmerülni gondolataimban, mikor valaki zörögni kezdett mellettem. Nem néztem fel, ahhoz most túlságosan lusta voltam. De a hangok alapján valaki épp a kézipoggyászt helyezte el az ülés fölötti tárolórekeszben.
-Elnézést uram, szabad még ez a hely? -kérdezte egy női hang
Először nem is vettem róla tudomást, de egy kéz megragadta a vállam és rázni kezdte, miközben megismételte az előbbi kérdést. Válaszolni ugyan már nem volt időm, mert ugyanazzal a mozdulattal le is huppant a mellettem lévő ülésre. Lusta voltam kinézni a kalapom alól.
-Igen. -feleltem egykedvűen
-Köszönöm, tudja a Földre utazom. -kezdte rá a nő, mintha legalábbis kérdezték volna tőle. Nem volt kedvem beszélgetni, így nem is reagáltam rá. Hátha magától csendben marad. Jobb is nem provokálni. Ha válaszolok, még vérszemet kap, akkor aztán egész úton be nem áll a szája. Nyugalomra vágytam.
-De tudja, mit? Inkább csendben maradok. -nocsak, egy gondolatolvasó. Örvendeztem magamban.
Néhány másodpercig matatott a holmijában, aztán újra megszólalt.
-Ne haragudjon, hogy megint zavarom, de nincs véletlenül tüze? Felszállás előtt szeretek rágyújtani.
Csak nem úszom meg, gondoltam. Jobb kezemmel előkotortam a nadrágom zsebéből egy öngyújtót, a ballal pedig néhány centire felemeltem kalapom, hogy láthassam.
-Köszönöm és sajnálom, ha felébresztettem. -mondta miközben meggyújtotta vékony szálú cigarettáját. Mióta feltalálták a szag nélküli cigarettát, újra lehet dohányozni zárt helyeken.
Csak ekkor vettem észre, hogy ez a nő ugyanaz a nő, akivel a kolónián randiztam. Hosszasan bámultam, de számomra érthetetlen módon ő nem ismert fel. Kiegyenesedtem az ülésen és gyanakodva néztem körbe, hogy hol a kandi kamera. Semmi kétség, hogy valamilyen átverős tv show áldozatává váltam.
-Maga??? -nyögtem ki végül
A nő egy pillanatra meglepettnek tűnt.
-Igen, én. -jelentette ki a legnagyobb természetességgel.
-De odalent, a kolónián... Miért hagyott ott egy szó nélkül? -vontam kérdőre
-Dolgom volt. Sajnálom, ha ezzel megbántottam. -mentegetőzött. Arcán nyoma sem volt valódi megbánásnak. Nekem inkább úgy tűnt, rutinból mondja.
-Jó napot! Kérnek egy szendvicset, üdítőt, kávét? -egy stewardess állt meg mellettem. A maga előtt tolt zsúrkocsin halomban álltak a lefóliázott, méregdrága sonkás zsömlék, dobozos gyümölcslevek. Egy ideig fel sem fogtam. Az agyam még a szőke nőn kattogott, szemem a kínált portékákon.
-Egy kis kávét legyen szíves! -mondtam végül. Ujjam a fizető terminál szkennerére nyomtam, ezzel a tranzakció megtörtént. A számlámon 15 fillérrel kevesebb. A gazdasági fellendülés óta sokat erősödött a forint. :D
-Ilyenkor nagyon utál? -kérdezte a mellettem ülő szőke nő
-Milyenkor? -kérdeztem vissza
-Amikor így váratlanul eltűnök.
Belekortyoltam a kávéba. Minőségi, igazán finom. Ránéztem a nőre, s közben meggyújtottam egy cigit. A nő olyan arcot vágott, mint egy csínytevésen ért gyermek. Afféle szánom-bánom tekintet volt a szemében.
-Nos, ami azt illeti... Miért csinálja ezt? -igen, haragudtam rá és legszívesebben jól leteremtettem volna, amiért úgy faképnél hagyott. De mégsem tettem. Nem találok rá magyarázatot. Utálni akartam, ehelyett valami furcsa vonzódást éreztem. Tisztában voltam azzal, hogy nem érdemli meg.
Nyilvánvaló, hogy csak játszik velem.
-Jaj... de hiszen már mondtam. Dolgom volt. -mondta magyarázkodva, miközben fejét a túloldali falkivetítők irányába fordította. A Zűrhajón nem voltak ablakok. Semmi értelme nem lenne, hiszen odakint többnyire csak a fekete űr látszana. Ehelyett olyan kivetítőket szereltek fel sorban, amikhez minden utasülésnél volt egy szemüveg. Aki ezt viselte, az úgy látta, mintha ott ablakok lennének és néhány sablonból lehetett választani, milyen elsuhanó tájat akar látni az ember utazás közben.
-Igen, ezt már mondta. Tudja kedves, ez ööö, hogy is mondjam... Legalább elköszönhetne, ha ilyen sürgősen távoznia kell. -ezzel aztán jól bekeményítettem, gondoltam ironikusan. Nem értettem, mi az a gát, amit képtelen vagyok átlépni, hogy ezt a galád nőt jól kioszthassam. Más esetekben ez nem jelent problémát. Jól beolvasok az illetőnek, aztán elküldöm a francba. De vele nem tudtam ezt megtenni. Olyan ez, mint valami kellemetlen álom, ahol az ember nem mindig képes arra, amire éber állapotában.
Jaj uram, ne haragudjon! Hozok rögtön tisztítót. -ez a stewardess szava volt. Sikerült egy ketchupos valamit a nadrágomra freccsentenie.
-Remek... -morogtam, ahogy a térdemen éktelenkedő vörös trutyit vizsgálgattam.
-Szóval mi volt az a fontos dolog, ami miatt... -folytattam a szőke nő felé fordulva, de már nem ült mellettem. Oké, biztosan kiment a mosdóba. Gondoltam.
Teltek a percek, órák, még nem jött vissza. Megelégeltem és egy hirtelen jött ötlettől vezérelve felpattantam az ülésről és a tárolórekeszhez léptem. Kinyitottam az ajtaját, de üres volt. A nő eltűnt és a kézipoggyásza is eltűnt. Ismét egy szó nélkül.

Képzeld el...

..., hogy egy nap felébredsz egy számodra teljesen idegen környezetben, ahol idegen lények figyelik minden mozdulatod.

Felteszed a kérdést:
-Hogy kerültem ide?
A válasz tökéletes magyar kiejtéssel érkezik: -Sehogy. Mindig is itt voltál. Egész eddigi létezésed alatt.
-De tegnap este még a saját ágyamba feküdtem le!
-Pontosan 45 másodperce létezel.
-???
-Most keltél életre.
-Több évtizednyi emlékem van!
-Programozott emlékek. Te egy kísérlet vagy.
-Úgy értik, egy emberi klón vagyok?
-Nem. Nincs olyan, hogy emberi faj. Te vagy fajtád egyetlen példánya. Minden, amit tudni vélsz múltadról, a fajodról, csupán programozott tudás. Az egész fikció. A Föld sem létezik. Vagy, ha mégis van ilyen nevű bolygó valahol az univerzum egy távoli pontján, az biztosan nem olyan, amilyennek mi megálmodtuk.
-??? Oké. Ez elég meredek. Nem igaz. Szerintem maguk elraboltak álmomban és a kísérlet arról szól, hogy hogyan reagálok erre a mesére.
-Az történik, amit megjósoltunk. -jegyezte meg rezzenéstelen arccal az egyik idegen, miközben a többiek felé fordult.
-Egyetértek. Az intelligenciájának megfelelően reagál.
-Nem tudja feldolgozni a valóságot, a számításoknak megfelelően elkeseredetten kapaszkodik programozott emlékeibe és egyedül azt fogadja el valóságnak. Kérdés, hogy idővel képes lesz-e megérteni, hogy valójában mi ő? -szólt egy harmadik alak.
-Hé! Én is itt vagyok és rohadtul nem tetszik, hogy úgy beszélnek rólam, mint valami kísérleti patkányról!!!
-Patkány? -érdeklődött az egyik idegen a többiekre nézve.
-Egy fiktív élőlény a programból. -világosította fel egy másik.

...

folyt. köv. Vagy nem. :D

Sławomir Mrożek: Zuhanás közben

"Kezdetben egészen kótyagos voltam, és nem is tudtam, hogy zuhanok. Megzavarodott érzékeim egymásnak ütköztek, mint macskák a zsákban. Nem tudván, hogy zuhanok, nem féltem a zuhanástól. Csak émelyített a zűrzavar. Aztán hozzászoktam. A megszokás unalmat szült. Unalmamban az unalom okát kerestem, és megállapítottam, hogy azért unatkozom, mert hozzászoktam. De mihez szoktam hozzá?
A zűrzavarhoz, természetesen. De mitől van zűrzavar? Rájöttem, hogy saját súlypontom körül forgok, vagyis bukfencezem. Miért? Nem tudom meg, amíg abba nem hagyom a bukfencezést. Végtagjaimmal manőverezve végre sikerült függőleges helyzetbe kerülnöm. Vagyis olyanba, hogy a sziklapárkányokon növő mohák, zuzmók és csenevész bokrok a lábam felől érkezve húztak el mellettem, s a fejem fölött tűntek el. Csak ekkor értettem meg, hogy zuhanok, és elkezdtem félni.
Persze nem annyira magától az eséstől féltem, inkább a következményeitől. A zuhanás, noha önmagában ártalmatlan, nem tarthat örökké. De már jó ideje féltem, s a vég nem következett be. Megszoktam hát a félelmet is, legalább annyira, hogy helyzetemet megvizsgálhassam.
Egy fal mentén zuhantam, mindenütt végtelen tér volt. A falból helyenként párkányok és szirtek ugrottak ki. Eszembe jutott, hogy felhasználhatnám a fal kiugróit, megragadnék egy sziklafokot, fát, vagy akár fűcsomót, megkapaszkodnék valamiben, hogy ne zuhanjak tovább. Vizsgálódva néztem lefelé, és vártam az alkalomra. Feltűnt egy borókabokor. Kinyújtottam a kezem, s amikor melléje értem, megragadtam. Nagyot reccsent, és lám, repülök tovább, két kezemben a borókabokor, mintha látogatóba készülnék, ilyen képtelen csokrot szorongatva.
Elengedtem hát, repüljön csak egyedül, ha már nem vehettem hasznát. Talán jobb alkalom is adódik. Amott egy elég nagy fácska, szemre sokkal szilárdabb a borókabokornál. Ismét szétterpesztem ujjaimat, és amint melléje érek, elkapom. Égszakadás, földindulás, megint repülök, de ezúttal álmélkodva veszem észre, hogy négy kezem van, mind a négy markolja görcsösen a letörött ágat. De nem, csak kettő az enyém, a másik kettő egy illetőé, aki - míg én lefelé néztem - észrevétlenül mellém ért odafentről, és ugyanakkor ragadta meg a fácskát, amikor én. Kövérebb lévén, súlyosabb nálam, gyorsabban repült. (Az űrben minden test egyforma sebességgel esik, de úgy látszik, nem az űrben estünk, vagy mit tudom én.) Utolért, és most együtt repülünk, szemtől szembe, bámuljuk egymást közvetlen közelről. Közöttünk az ág, amelyet együttes erővel tartunk. Végül ő levette róla egyik kezét, s udvariasan kalapot emelt.
- X. Y. - mutatkozott be. (A fene jegyzi meg.) Biccentettem, de korántsem öntött el baráti érzés iránta. Miatta zuhanok tovább, mert a fácska kettőnk súlyát nem bírta el. Ha ő nem jön... akkor. Ha magam lehetnék... most. Hiszen most még gyorsabban esem, mint addig, meg a kettőnk súlykülönbsége is terhel. Mégsem engedtem el az ágat, bár így egyszerűen megszabadulhattam volna tőle.
- Maga is zuhan? - érdeklődött együgyűen. Szemlátomást extrovertált, piknikus alkat.
- Ühüm...
- Akkor együtt fogunk zuhanni - örvendezett, mintha bizony lenne rá oka.
Miért ilyen biztos benne? Nem gondol arra, hogy bármikor elengedhetem a fát? De még mindig haboztam. Hátha igaza van, hogy kedélyesebb társaságban zuhanni? Kettesben, sőt talán hármasban, mert az ágon egy kis zöld bogár mászott.
- Kiszakadt - mondtam szemrehányóan. Legalább ne higgye, hogy el vagyok ragadtatva, amiért tovább zuhanhatok, az ő hibájából. Legalább érezze, hogy ő a ludas.
- A fára gondol? - nevetett. - Nem az első és nem is az utolsó. Elkaptam én már egypárat, de mindig így jártam. Rá se rántson.
Rá se rántsak! Mintha a kávéházi asztalnál üldögélnénk! Ostoba ez vagy pimasz?
- Nicsak, oda nézzen!
Szemével és fejével intett, hogy nézzek hátra. Vagy háromszáz méterre tőlünk egy csíptetős, idősebb úr repült lefelé, tisztes egyetemi tanárnak látszott. Egy zergét tartott átölelve, mely vadul rúgkapált, szarvával pedig a levegőt döfködte. Nyilván belekapaszkodott röptében, mint mi a fába, és most együtt zuhannak tovább, de valami esztelen remény visszatartja attól, hogy elengedje kapálózó foglyát.
- Tehát nem vagyunk egyedül?
Válaszul fél kézzel elengedte az ágat, és nagy félkört írt le. Pillantásommal követtem a mozdulatát.
Csak most vettem észre, hogy a tér tele van hulló alakokkal. Eddig annyira elfoglalt a saját sorsom, meg a fal figyelése, hogy nem is néztem oldalt és hátra, az ürességbe.
Néhányan bukfenceztek, mint korábban én is, mások fejjel lefelé zuhantak, vagy fejjel felfelé, ahogyan én most. Voltak olyanok is, akik vízszintes helyzetben estek, mintha láthatatlan heverőn feküdnének. Általában a zuhanás két módját lehetett megkülönböztetni: egyesek kapaszkodtak valamibe, mások lemondtak a kapaszkodásról, és szabadon estek. Az utóbbiak voltak kevesebben.
E kisebbségben akadtak olyanok, akik arszlános eleganciával zuhantak. Látszott, hogy sokat adnak a stílusra. Lábak egymás mellett, kezek könnyedén csípőre téve, büszke fejtartás, hetyke tekintet. Mások meg csak úgy potyogtak, hadonászva, vagy egyszerűen elhagyva magukat, mint laza testrészek halmaza.
Egy fiatalember húzott el mellettünk. Kezében havasi gyopárt tartott. Belekapaszkodott, bár aligha remélte, hogy az megtartja.
- Széplélek - kacsintott rám cinkosan útitársam, amannak pedig odakiáltott: - Ó, de gyönyörű!
Még tapsolni is készült, de észbe kapott. Ő sem akarta elengedni az ágat. Ragaszkodott hozzá, mint a professzor a zergéjéhez.
Koros hölgy szállt el mellettünk, gyökerestül kitépett füveket szorongatott. Nyilván beléjük kapaszkodott valamikor. Valamikor régen, mert a füvek elhervadtak, elszáradtak, de úgy dédelgette őket, mintha friss virágok volnának. Azonkívül mindenféle gallyat, kórót aggatott magára, szatyrában pedig kavicsokat tartott.
- Emlékek - magyarázta útitársam. A hölgynek gavallérosan köszönt.
- Ismeri?
- Nem, de sajnálom.
Abbahagytam a nézelődést, mert viszketett a kezem. A bogár rám mászott az ágról, és sétára indult a kezem fején. Ráfújtam, erre megállt, mozdulatlanná dermedt, és láthatatlan, szőrös lábaival erősen belém kapaszkodott. Úgy tett, mintha nem létezne. Megint le akartam fújni, de útitársam visszatartott.
- Hagyja, mit árt magának!
- Viszket.
Békén hagytam a bogarat. Várt egy ideig, aztán továbbsétált.
Társamat új színben tüntette fel ez a kimondatlan célzás. Tehát mégis tisztában van helyzetünk tragikomikumával - amennyiben a zuhanást helyzetnek nevezhetjük -, nem olyan bárgyú optimista, mint hittem. Komolyan beszélhetek vele.
- Soká tart még? - kezdtem, szintén a célzásnál maradva.
- Honnan tudhatnám? Először meg kellene tennem az egész utat lefelé, aztán meg visszafelé, hogy valamilyen fogalmam legyen róla.
- Visszafelé... Látott már valakit visszajönni?
- Nem láttam.
Ebben a pillanatban erős fájdalmat éreztem derekam táján. Rögtön hátranéztem, és még éppen láthattam a puffadt, kövér, eltorzult arcot és a szitkokat kiabáló, tátott szájat. Meg a távolódó lábat, amely belém rúgott.
- Miért?! - És visszaordítottam, bár a támadó már nem hallhatott.
- Még kérdezi? A zuhanásért.
- De hát nem az én hibám, hogy ő zuhan!
- Persze, hogy nem a magáé, sem az enyém, sem senkié. De ő mindenkin bosszút áll. Az ilyen azt rúgja, aki elébe kerül. És ha nem éri el, akkor legalább leköpi. Nagyon fáj?
- Nagyon.
- Akkor legalább nem viszket. - (Csakugyan, ehhez a fájdalomhoz képest a viszketés semmiség volt.) - Van nálam köhögéscsillapító tabletta, nem kér?
- Hiszen nem köhögök.
- Mindegy, csak az a lényeg, hogy bevegyen valamit. Meglátja, hogy használ.
Bevettem, és valóban használt. Útitársam tapasztalt ember.
Szerencsére nem mindenki viselkedett úgy, mint az a briganti. Az egyik úgy zuhant, mint a többiek, de folyton az óráját nézte, és azt kiabálta:
- Sietek, rohanok!
- Hová siet annyira? - kérdeztem csodálkozva.
- Felfelé!
- Hogyhogy felfelé, hiszen...
- Psszt... - hallgattatott el útitársam. - Hagyja rá.
- Repülök felfelé! Halleluja! - kiáltott amaz, és nyílsebesen zuhant lefelé.
Csak egyszer találkoztam olyannal, akinek a zuhanása irigységet keltett. Azt hiszem, ha én magam is nem potyogtam volna, és meglátom ezeket a zuhanókat, elragadtatásomban rögtön utánuk ugrom. Azért mondom, hogy "utánuk", mert ketten voltak. Nagyon fiatal mind a kettő, összeölelkezve zuhantak, és egymás szemébe néztek. Valószínűleg olyasmit láttak ott, amit rajtuk kívül nem látott senki. Ügyet sem vetettek a környezetükre, talán nem is tudták, hogy zuhannak, de ha tudták is, teljesen közömbös volt nekik.
Társam szintén felfigyelt rájuk, de hallgatott, ahogyan én is, mert valamiféle szégyen és bosszúság vett erőt rajtunk. Kerülni igyekeztünk egymás tekintetét, és haragudtunk egymásra. Én nehezteltem rá, hogy ő az, ő pedig énrám, hogy én vagyok.
De mindez semmi volt ahhoz a kalandhoz képest, amely ezután várt ránk. Éppen nem néztem semerre, mert a bogarat figyeltem, amely ide-oda mászott, végül bal kezem kisujjának hegyére telepedett, ott egy kicsit téblábolt, majd hirtelen széttárta apró szárnyacskáit.
- Oda nézzen! - kiáltottam. - Nem kellene kitépni?
Társam elsápadt, de nem a javaslatom miatt. Másfelé nézett, a lába alá.
- Ott, ott.... - dadogta, s képtelen volt többet kinyögni.
Én is lenéztem, és rögtön megfeledkeztem a bogárról.
Mivel megszoktam, hogy ki-ki magában zuhan, először meg sem értettem, hogy az a sötét, szürkés tömeg emberekből áll. Ők is estek, de hogyan! Zárt gömböt alkottak, az átmérője lehetett vagy egy kilométer, és úgy akaszkodtak össze, hogy egyikük sem fordult arccal kifelé, hanem mindegyikük befelé nézett. Nem látszott egyetlen arc sem, csak kidomborodó hátak és fenekek. Egymásba ékelve, sajtolva, gyömöszölve, szabályos, gömbalakzatot alkottak. Afféle kis bolygót. A gömb erős szagot árasztott.
- Nagyszerű! - kiáltottam, mert lenyűgözött a gigászi látvány.
- Megőrült? Hiszen egyenesen feléjük repülünk. Tenni kell valamit, különben végünk!
- Miért? Messziről szépen fest.
- Messziről, de nem közelről. És egyre közelebb jön!
Csakugyan, a gömb közeledett, felszínének görbéje szemlátomást laposodott, már horizontot alkotott, igaz, még íveset. Már nem is gömböt láttam, csak egy óriási domborulatot, s tompa moraj hallatszott belőle.
- Gombolja ki, gyorsan!
- Mit gomboljak ki?
- A zakóját!
Nem gondolkoztam a különös parancson, hanem követtem példáját. Ő a kabátját gombolta ki, én a zakómat. A kabát szétterült, mint egy ejtőernyő, a zakóm is, de ez nem volt olyan hatásos, mint a nagykabát. Kicsit lelassultunk, de hamarosan megint a régi sebességre gyorsultunk fel.
- Hiába! Ez a nyavalya vonz minket!
Valóban, a gömb tömege, az ismert fizikai törvénynek megfelelően, gravitációs mezőt hozott létre. Már úgy látszott, nincs menekvés, mindenképpen ott kötünk ki a morajló, fortyogó masszán.
Ekkor elfacsarodott az orrom, és hatalmasat tüsszentettem. A tüsszentés úgy hatott, mint a reaktor bekapcsolása az űrhajóra; irányt változtattunk. Függőleges zuhanás helyett oldalra szálltunk, s elrepültünk a bolygó felszíne mentén. Mire az ellenlökés hatása megszűnt, túl voltunk a bolygó periméterén, nem messze tőle, de elég távol ahhoz, hogy amikor ismét felülkerekedett a szabadesés - amely erősebb a bolygótömeg vonzásánál -, biztonságosan elkerülhessük. Elég jól láttam hepehupás, hullámzó felszínét, amely végtagok nélküli hátakból és fenekekből szövődött össze, mivel a gyökerekként mélybe nyúló végtagok nem látszottak. És egyetlen arc sem. Megsüketített a lárma és a zúgás, hőség csapott felénk, a bűz megfosztott érzékeinktől, de hamarosan mindenen túl voltunk. A gömb elmaradt oldalt és felettünk, távolodott, ismét egyre inkább golyóformát öltött.
- Keblemre, pajtás! - kiáltott útitársam, miután kissé magunkhoz tértünk. - Maga aztán legény a talpán. Ha maga nincs... Elgondolni is rémes. De hogyan csinálta?
Hízelgett a bámulata és elismerése, de az átélt kaland engem is megrázott, a veszély megnemesített, és nem akartam idegen tollakkal ékeskedni.
- Nem én, hanem a bogár - vallottam be, az igazsághoz híven.
Valóban a bogár volt; a bogár a kritikus pillanatban kiterjesztette szárnyacskáit, felszállt, és egyenesen az orromba repült, az áldásos tüsszentésre ingerelve. Ő mentett meg bennünket. Nem az enyém az érdem.
- Hol van?
De a bogár már sehol sem volt. Megmentett bennünket, és nyomtalanul eltűnt, ahogy egy hőshöz illik. Isten fizesse meg neki. Mindig megőrizzük hálás emlékezetünkben.
Aztn hosszan megtárgyaltuk a szörnyű kalandot. Kiderült, hogy barátom tud egyet-mást a gömbről.
- Eggyel kezdődik. A legközepén van egy, belékapaszkodik közvetve az összes, közvetlenül az a néhány, aki körülötte zuhan. Ebbe a néhányba csimpaszkodik egy tucat, azokba megint több tucat, őket fogja pár száz, és így tovább, tovább, fölmehet akár milliókra. Elméletileg nincs határ.
- Miért jön létre az ilyen golyó?
- Hát, amikor így összebújnak, befelé fordulva, nem látják, hogy zuhannak. A belsők azért, mert hogyan is láthatnák, a külsők meg azért, mert arccal befelé fordulnak, csak a hátuk domborodik kifelé. Azonkívül olyan melegük van, és annyira összepréselődnek, hogy állandó kábulatban élnek, afféle álomban. Hallotta azt a zümmögést? Attól elbódulnak és megnyugszanak.
Lassan elfeledkeztünk a kalandról (és vele együtt a bogárról is). Folytatódott az egyhangú zuhanás. Különféle alakokkal találkoztunk még. Volt, aki úgy tett, mintha madár volna. Karját lengette és csicsergett, azt állítva, hogy nem zuhan, hanem kedvére röpköd. Egy másik élettelen tárgynak tettette magát. Akadt mindenféle. De nem sorolom fel őket.
Végül a köd zónájába jutottunk. Hideg és nedvesség vett bennünket körül. Alig láttuk egymás arcát, pedig a távolság oly kicsi volt köztünk.
- Ez már... - kezdtem ezúttal én, óvatosan.
- Bizony, alighanem már közel van.
Sűrűsödött a köd. Már csak társam arcának körvonalait láttam.
- Azt hiszem, el kell búcsúznunk.
Most csak két keze beszélt, mert arcának már a körvonala is szertefoszlott. Azon a helyen, ahol az imént volt, szürke üresség támadt, mint egész környezetünk. Még azt is nehéz megmondani, hol volt az a hely.
Négy kéz, kettő az enyém, mellette kettő az övé - az ágon. Csak csuklótól látszanak, mintha levágott kezek volnának. És maga az ág - elhervadt, mint annak az egykor véletlenül látott asszonynak a füvei, aki emlékeit dédelgette. Mikor történhetett?
Két kéz elengedte az ágat, egyik az enyém, másik az övé. Megszorították egymást a térben. Aztán eltűntek valahová. Az ágon még kettő.
Már nincsenek ott. Csak az ág.
Még egy perc.
Egy p...
E..."

/Murányi Beatrix fordítása/

Hmm. Ilyenkor teszem fel magamnak a kérdést: miért nem nekem jutott ez eszembe? :-)
Remek írás az Életről.

Az elfogás

-Ön? -lépett oda a nagydarab, egyenruhás.
-Igen? -kérdezett vissza Terlövé.
-Önt le kell tartóztatnom. Parancsom van rá. -tájékoztatta Cebo.
-Mi a vád? -érdeklődött a megszeppent Terlövé.
-Azt én nem tudom. De a fiúk az őrsön azt beszélik, hogy kinéz Önnek vagy 80 év kényszermunka. -ecsetelte szenvtelen hangon, mintha csak a tegnapi tosit-meccs eredményéről beszélt volna.
-Oh, értem. -mondta Terlövé, lesütött fejjel.
-Nos? Velem jön? -kérdezte Cebo csípőre tett kézzel. Szemei fel-felvillantak, amikor a himbálódzó utcai lámpa fénye néha rávetült.
Terlövé ekkor felnézett. A jogosan vagy jogtalanul elítélteket tízezer szám elnyelő, hírhedt kényszermunkatáborokra gondolt, ahonnét még nem sokan jöttek ki. Ő maga legalábbis nem hallott ilyen esetekről. Azt beszélik róla, hogy csak bejárata van. Kijárat nincs. De Terlövé ezt hajlamos volt mindig is városi legendaként kezelni.
-Van más választásom? -nyögte ki végül.
-Aligha. Jönnie kell. Egyedül maga látta Önt az új álcájában. Magának kell azonosítania, a többit mi elintézzük a fiúkkal. -a mondat végére Cebo arcán valami sátáni mosoly jelent meg. Mindenki tudta, hogy az egyenruhások nem bánnak kesztyűs kézzel azokkal, akiket letartóztatnak. Ők vannak a legalsó lépcsőfokon, akik a piszkos munkát végzik. Legtöbbjük élvezi, amit csinál.
-Akkor induljunk! -javasolta Terlövé. -Uponkó faramucit készített az asszony. A kedvencem.
-Rendben.
Azzal mindketten beültek a közelben várakozó, robusztus páncélautóba. Cebo belülről lezárta az ablak nélküli ajtót. Velük szemben két másik fegyveres ült. Automata fegyvereikkel egyenesen Terlövére céloztak.
-Nem szabályellenes ez? -mutatott a fegyveresekre, ám amikor Cebora nézett, döbbenten látta, hogy ő is ráfogja a fegyverét.
-Értem... -sóhajtotta Terlövé, miközben megkönnyebbülten nekitámasztotta hátát a jármű rideg fémfalának.
-Azt hitted, megúszhatod? -vigyorgott Cebo. -Már a járműből szkenneltük a DNS-edet. Végig tudtam, hogy te vagy Ön. Hiába költöttél egy valag pénzt az új álcádra.
:-)

Ostobaságok a Függetlenség napja c. filmben

Az ufo-támadás másnapján az amerikai légierő több száz vadászgépe tart a 25km átmérőjű idegen űrhajó felé, hogy megsemmisítse (???). :D
Lássuk a fegyverzetet! Az amerikai légierő (és szövetségesei) alapvetően kétféle légiharc rakétát használ napjainkban.
1. AIM-9 Sidewinder rövid hatótávú
2. AIM-120 Amraam közepes hatótávú

A film látványos jelenetében ilyenekkel kezdik kóstolgatni a Budapest-méretű csészealjat! :D
Ez azért érdekes, mert a légiharc rakétákban csak kis mennyiségű repesz (kb. 10kg) található, ugyanis a potenciális célpontok nem rendelkeznek páncélzattal, így akár egy közönséges kézigránát is megsemmisítheti őket. A légiharc rakéta gyakorlatilag egy repülő kézigránát. Alkalmatlan páncélozott célok megsemmisítésére, hiszen a szétrobbanó repeszeken túl (Melyek semmilyen páncélt nem ütnének át.), csak a rakétatest kinetikai energiájára számíthatnak, korlátozott mértékben. (Mondjuk, még erre se, mert ezek arra vannak kihegyezve, hogy a célpont közelében robbanjanak, nem erőltetik a közvetlen találatot.)

Ezt 25km-esnek mondták a filmben, de ez k*rvára nem tűnik 25km-nek. Az Empire State Building kb. 420m magas, így első ránézésre 10db talán elférne egymás mögé rakva. Az meg vicces, hogy ezzel a képpel reklámozták a Függetlenség napja 2-t (Ahol a képet találtam.). Mintha az első részben ezt lőtték volna ketté először. :D Újjáépült, vagy mi? :D Nem lenne mit kettélőni a második részben? :D

Most mondja meg nekem valaki, hogy miért gondolták, hogy ezt az irdatlan fémtömeget, ami nagyobb, mint egész Budapest, leszedhetik az égről 2-300db repülő kézigránáttal??? :D :D
Tekintsünk el attól, hogy az űrhajót áthatolhatatlan energiapajzs védte! Az a brutális fémtömeg önmagában is leküzdhetetlen lett volna azzal a kb. 10 tonnányi repesztöltettel, amit összesen kilőhettek rá. :D :P

A kábeltévé-szerelő ócska laptopjával feltöri az idegenek számítógépes hálózatát és teletunkolja trójai vírusokkal. Na ja.
Az Emberiség mai becsléssel minimum évtizedekre, de inkább évszázadokra van a csillagközi utazástól. De már van kvantumszámítógépünk, ami ugyan elég béna, de néhány éven belül talán már úgy fog működni, ahogy azt elvárják. Az pedig kb. olyan lesz a mostani csúcsszámítógépekhez képest, mint a lovaskocsi a Ferrarihoz képest. Na most, ha ezek az idegenek képesek voltak idepofátlankodni egy távoli naprendszerből, ráadásul egy 500km-es űrhajóval, akkor nem jogos-e a feltételezés, hogy számítástechnikában is évszázadokkal járnak előttünk?
A csávó laptopja kb. annyit érhetett volna az idegen számítógép ellen, mintha az előbb említett lovaskocsival próbálnának beelőzni egy Ferrarit. Persze az is lovas, a logója tartalmaz egy lovat. :D

Hogy tanulta meg az F/A-18 pilótája egyetlen éjszaka alatt az idegen űrhajó vezetését?
Mi ez a szánalmasan nevetséges hozzáállás az amerikai vezérkari tisztektől? Azt mondja a csávó:
"Én el tudnám ezt vezetni."
"Komolyan?"
"Igen, harcoltam ellenük és láttam, milyen manőverekre képesek."

VÁÁÁÓÓÓ! :D :D :D

Ennyi elég, baszki? :D Az elnök már dobja is neki a slusszkulcsot.
Beültetik mellé a kábeltévé-szerelőt és irány az űr.
Még véletlenül sem szorítottak volna odabent helyet legalább egy fehér köpenyes csókának, aki mondjuk 40 éve tanulmányozza azt a lezuhant űrhajót az 51-es körzetben. Á... Az hülye hozzá! :D

Ha már az 51-es körzetnél tartunk...
Jön a menekülthullám, ezek a társadalom perifériájára szorult amerikai nincstelenek a nyomorúságos lakóautóikkal. Az egy dolog, hogy a pilótát beengedi az őr, mert a batyujában egy földönkívülit vonszol. De mi a f*sznak kell beengedni az összeset? Hát ez nem a világ legszigorúbban őrzött katonai objektuma? És ilyen jancsibohócok őrzik, mint ezek? :D
Így nézhet ki a valóságban az 51-es körzet "bejárata". Hát itt ki a f*szomnak szalutálna egy félig döglött aliennel a zsákjában, Hiller kapitány? :D

 Na, így mindjárt más. Két fekete ruhás balfácán, akik tegnap végezték el a nevadai munkaügyi központ által indított gyorstalpaló vagyonőr-tanfolyamot. :D "Hadd menjen!" Ja, ja! :D

"Ilyen egy harmadik típusú pofon!" Nem is készülhet amerikai film ilyen suttyó poénok nélkül... Ilyen, amikor Hollywood arcon fossa a gyanútlan mozinézőt. :P

Na, nem is sorolom tovább. Amúgy nem rossz film, még ha hülyének is nézik a nézőket. Háttérzajnak elmegy. ;-)