Zegyszerű ember és a Ző egyszerű "gondókodása" :-)

Kezdjük annak a sajnálatos ténynek az ismertetésével, mely szerint a Zegyszerű ember mindent a mennyisége alapján definiál. Miért? Mert azt a legegyszerűbb felmérni, elég látni, jóformán más eszköz nem is szükséges annak megállapításához, hogy valami sok vagy kevés.
Nincs is ezzel baj egészen addig, míg olyan dolgokra is alkalmazza ezt a "jól bevált" módszert, melyek mennyiségét vizuálisan nem lehet felmérni, hogy a minőségéről már ne is beszéljünk.
Ilyen pl. az intelligencia.
Szóval a Zegyszerű ember megállapítja valakiről, hogy az intelligens, eme konklúzió pedig nem másból ered, mint hogy a Zillető kurva sokat beszél. Aki sokat beszél, az okos. :D Aki meg keveset, az nyilván hülye.
Mindegy tehát, hogy ezt a kurva sok beszédet milyen tartalommal tölti meg, a lényeg a mennyiség, mert ami sok, az nyilván jó is. Vagy nem.
Szerintem meg pont a minőség számít, ha már a verbális önkifejezést használjuk mérceként. De akkor ki szerint nem? Önmagát minősíti-e az, aki pusztán valaminek a mennyiségét látva, hallva állapítja meg annak minőségét? Hát persze, hogy önmagát minősíti! Csakhogy! A mennyiség soha nem volt és soha nem is lesz egyenértékű a minőséggel. Egy Dacia sosem lesz egyenértékű egy BMW-vel! :P ;-) Nem csak azért, mert a románok nem tudnak olyan minőséget gyártani, hanem, mert a franciák sem tudnak, nemhogy a románok.

Ez arról jutott eszembe, hogy a Zegyszerű embertől kaptam egy dicséretet. Milyen sokra vittem, ő nem is gondolta volna rólam, mert olyan csendes gyerek voltam. "Csendes=hülye" "Nagypofájú=okos"
És valóban! Hol tartanak az "okosok", akikkel egy osztályba jártam? Sehol. Fura mód a "hülyék" vitték valamire a nagybetűs életben.
Mellesleg semmit sem rühellek jobban, mint a hízelgést. Tudom, hogy nem őszinte. Dicséretet csak a vásárlóinktól fogadok örömmel. És ami azt illeti, a minőségi munkának (És nem a mennyiséginek!) hála van is belőle bőven! :P

Ponyvella

A forró, nyári nap ellenére nyüzsögtek az utcán az emberek. Mindenki ment valahová, vagy jött valahonnan. Mások, akiknek talán épp ott volt dolguk, mint patakban a kiálló kavicsok, dacoltak a körülöttük hömpölygő emberáradattal. Mindez persze elképzelhetetlen lett volna a városok alapzajának is tekinthető folyamatos autózúgás nélkül, melyet a nagyobb kereszteződéseknél gyakran felcsendülő dudaszó és anyázás egészített ki.
A tömegben egy fiatal párocska sétált ráérősen. Nő és férfi. Első látásra nem volt egyértelmű, hogy ők valóban egy pár, vagy csak ismerősök, esetleg kollégák, vagy rokonok.
-Milyen messze van? -kérdezte a nő kissé izgatott hangon.
-Nincs messze. -felelt a férfi.
-Nincs messze, nincs messze... -ismételte meg elmélyített hangon gúnyolódva a nő, miközben próbálta minél feltűnőbb grimasszal illusztrálni, mennyire elégedetlen a kérdésére kapott válasszal.  -Már vagy tizenöt perccel ezelőtt is ezt mondtad. Miért nem kocsival jöttünk? Na? Erre válaszolj!
-Mert a múltkor sem volt parkolóhely. Azért. -magyarázta, miközben a rágóját ide-oda forgatta a szájában.
-Hjaj... -sóhajtott a nő. -Hé, nézd csak!
-Mi van?
-Buciburger! -mutatott vékony ujjával a mellettük illatozó kis üzlethelyiségre, mely olyan apró volt, hogy még bejárattal sem rendelkezett, hanem egy kis ablakon lehetett kérni a menüt, egyenesen a járdáról.
-Fasza. -nyugtázta a férfi, miközben csípőre tette a kezét.
-Vegyünk egyet... Na... Már vagy öt éve nem ettem ilyet. -kérlelte a nő olyan ártatlan tekintettel, hogy a férfi nem tudott nemet mondani.
[A Buciburgert egy ambiciózus fiatalember alapította 5 évvel ezelőtt, nem kisebb célt kitűzve, mint hogy belátható időn belül a McDonald's-szal említsék egy lapon. Legfőbb (És máig egyetlen.) specialitása a méretes buci zsömlével elkészített hamburger. Laktató és ízletes. De te hallottál már a Buciburger-étteremláncról? Én sem. De az étteremlánc első és máig egyetlen tagja még üzemel. Marhahúsos, lila hagymás hamburgereinek illata csábítóan hívogatja a korgó gyomrú vásárlókat.]
-Mmm, ez egyszerűen isteni. Drágám, biztos nem kérsz? -örvendezett a nő, miután beleharapott a hatalmas zsömlébe.
-Köszi, jó étvágyat! -szólt ki az ablakon a fehér ruhás, kövérkés fickó, miközben a nő kezébe nyomta a visszajárót és a nyugtát.
-Biztos. Már bedobtam egy sajtburgert a mekiben. -válaszolta.
A buciburgerest szemmel láthatóan sokkolta az információ. A "mekiben"???
-Nem mondod komolyan, hogy azoknál ettél?! AZOKNÁL!? -förmedt rá a nő a párjára megismételve és kihangsúlyozva azt a szót. -Elnézést kérek a pasim nevében. -magyarázkodott a nő, szemrehányón csóválva fejét.
-Miért ne? -nézett rájuk értetlenkedve. -Megkívántam egy kis sajtburgert. Na és?
-De egy multit támogattál vele. Tudod, hogy éhbérért dolgoztatnak és... -ecsetelte a nő. -Szerintem itt is megcsinálták volna a sajtburgered és egy rendes, dolgos ember vállalkozását támogattad volna.
-Nem. -jött a válasz az ablak mögül.
-Hogy mondta? -kérdezte a nő.
-Mi nem árulunk sajtburgert. -jelentette ki. -A Buciburgernél csak buciburgert lehet kapni. Nem szereti a buciburgert? -vonta kérdőre a "mekist".
-A hagymát nem. -felelte a férfi.
A nő kikerekedett szemekkel nézett rá. Valahogy úgy, mintha azt mondta volna, hogy valójában a Marsról származik. Sőt, talán ezt is hitte, mert 2 éves kapcsolatuk alatt valahogy sosem derült ki, hogy a párja nem szereti a hagymát. -Hát, bazdmeg milyen finnyás vagy... -állapította meg végül.
A férfi válaszul széttárta karját. -Ez van.
-Dugjunk! -mint derült égből a villámcsapás, jött az ötlet a nő szájából.
-Oké. Itt jó lesz? -mutatott a mellettük parkoló, sárga taxi motorháztetejére.
-Jó! -jelentette ki lelkes mosollyal a nő.
-Tudod Aranka, pont ezt szeretem benned. Hogy ilyen kibaszott gátlástalan vagy. -mosolygott  a férfi.
-Naaa, csináljuk? -kérdezte a nő kéjes vigyorral és kézen fogva húzta maga felé. -Gyere, itt akarom és most!
-Jól van baby... -mondta, miközben egészen közel húzta magához a nőt, hogy a testük egymáshoz feszült. De csak egy hosszú csókot adott neki, majd elengedte.
-Hát persze. -mosolygott a nő.
-Készen állsz?
-Készen állsz. -poénkodott, kezét a homlokához emelve, mintha szalutálna.
Mindketten megfordultak és határozott léptekkel elindultak a magas épület hatalmas üvegajtaja felé.
Elővettek egy-egy pisztolyt a nő vállán lógó, ócska szatyorból.
-Senki ne mozduljon! -kiáltotta a férfi.
-Add azt csak ide! -ordított rá magas hangján Aranka a fegyveréért nyúló biztonsági őrre. -Csak lassan!
-Pakoljátok a pénzt a zsákba! -üvöltözte a férfi, miközben átdobott az üvegfal fölött egy fekete szemeteszsákot.
A teremben tartózkodó tucatnyi ügyfél dermedten, feltartott kézzel figyelte az eseményeket.

Alternatív befejezés:

-Béla! Itt vagy, baszod? Mi következünk. -lökdöste könyökével Aranka a férfi oldalát.
-Ja, persze. Persze. -Béla ekkor eszmélt rá, hogy az iménti bankrablást csupán a képzelete szülte.
Mindketten odasétáltak az üvegpulthoz.
-Jó napot! Én, vagyis mi a hitelszerződés ügyében jöttünk. -kezdte rá a nő.
-Jó napot! Pontosabban? -kérdezett vissza az ügyintéző.
-A Suzukink holnap lesz nagykorú és befizetnénk a hitel utolsó részletét. -felelte boldogan Aranka.

;-)

Már nem...

-Most nagyon utálsz? -kérdezte amolyan szánom-bánom hangon.
-Nem. -feleltem. -Azon már túl vagyok. -tettem hozzá gondolatban. Pedig utálhatnám, mert nagyon igyekezett, hogy utáljam.
-De nem is szeretsz... Hm? -faggatott tovább.
-Ezt akartad, nem? -elégtételként hatott rám, hogy ezt kimondhattam, úgy hogy nem volt hazugság.
Erre nem szólt semmit, csak a szemembe bámult. Hol az egyikbe, hol a másikba. Mintha nem hinne nekem.
-Nem hiszed, baszki? -kérdeztem és nem tudtam megállni röhögés nélkül. Nem tartozik kedvenc tulajdonságaim közé, hogy mikor komolynak kéne lennem, elröhögöm magam és olyankor azt hiszik, viccelek. Pedig nem.
Egy fél pillanatra ő is elmosolyodott, de gyorsan felismerte, hogy ennek a fele sem tréfa és ajka újra kiegyenesedett.
Elfordult felőlem, de még láttam, hogy vág magának egy minden mindegy-grimaszt. Olyat, amilyet akkor szokott az ember, ha elejti a frissen kicsomagolt túrórudit és az egyenest egy szarkupacban landol. Kár érte, de nincs mit tenni. Ez is egy ilyen grimasz volt.
-Tudod mit, pupák? El is hiszem. Most el. -mondta, majd zsebre vágta a kezét és minden további nélkül elindult a keskeny úton, egyenesen a nyüzsgő tömeg felé. Vissza sem nézett.
-Hmm. Jól teszed... -dünnyögtem. Nem éreztem már semmit. Furcsa, hogy milyen sokáig akartam ezt és végül egy rövid kitérő tanított meg arra, hogy kell kiszeretni egyik pillanatról a másikra. A sors terelt arra a vakvágányra, aminek a végén ott várt rám ez a tudás. Akkor nem láttam értelmét, hasznát semmilyen szempontból. Pedig minden rosszban ott van a jó is, csak észre kell venni. Ez olyan biztos, mint a gravitáció. Jobban jár, aki elhiszi! Szóval nem igaz, hogy ott nem kaptam semmit, mert nagyon is kaptam.
Sokat nem érek vele, vagy mégis? Hiszen már nem érzek semmit abból a nagy, igazi, megismételhetetlen, felülmúlhatatlan valamiből.
Jöhet a következő nagy ő... :D

Közeleg a rettenet!

-Hé, te! Igen, te! Hallottad, amit sehol sem beszélnek? -kezdte mondandóját ez a gyors léptekkel közeledő Senki.
Amaz (Ő Semmi volt.) felnézett. Fordította fejét jobbra is, balra is, de senkit sem látott.
-Már azt hittem, szólt valaki. -dörmögte az orra alá.
-Jegyezd meg már végre, hogy én senki vagyok és nem holmi valaki! -kelt ki magából Senki.
-Talán senken laksz, hogy senkinek nevezed magad? -érdeklődött Semmi, s hogy érdeklődése komolytalanságát nyomatékosítsa, felhúzta jobb szemöldökét. Nem is! A balt! Huhh. Nem mindegy ám!
-Semmi, a humorérzéked, akár a neved. Na, idefigyelj! Sehol sem beszélik, hogy közeleg a világ kezdete! -folytatta izgatottan.
-Sehol sem? Túlzásokba esel, kedves senki. Túlzásokba! -nyugtatgatta a meglehetősen zavart állapotban lévő Senkit. Közben elengedett egy mosolyt.
-Attól tartok, kedves barátom, hogy nem érzed a probléma súlyát. Ha ugyanis bekövetkezik, amit már szinte sehol sem beszélnek, az mindennek a kezdetét jelentené! -adta elő az érveit egyre nagyobb hangerővel Senki, miközben alig látható nyálpermettel szórta meg barátja arcát. A pánikhangulat olyannyira eluralkodott fölötte, hogy viselkedése kezdett már-már hisztérikussá válni.
Semmi fintorgással reagált a kéretlen "ajándékra" és egy darab ronggyal, melyet a farzsebéből húzott elő, gondosan letörölgette az apró cseppeket.
-Nos. -kezdte a tőle telhető legnagyobb komolysággal. -Valóban rémisztő a gondolat, hogy a semmit a valami váltja fel. Te jó ég, még kimondani is szörnyű ezt a szót. A tudomány a mai napig nem talált bizonyítékot a valami létezésére. Nyugodj meg, barátom és utazz el sehová egy pár napra! -felelte Semmi, az ő hangja tökéletes nyugalmat sugárzott. Láthatóan valamit sem hitt el abból, amit Senki összehordott neki az imént.
-De közeleg a világ eleje! És amikor ideér, minden elkezdődik! -kiabálta habzó szájjal Senki.
-Én mondom neked, hogy... -kezdett bele egy hosszabbnak ígérkező monológba Semmi, de folytatni már nem tudta. Valami történt. Igen, VALAMI, még a szó is puszta fikció volt idáig. Ebben a pillanatban mindketten tudták, hogy mostantól nem az. Akik hittek benne, rettegték e napot, amikor minden valami, ami addig nem volt, elkezdődik. A világ eleje immáron visszafordíthatatlanul folyamatban volt.
És a következő pillanatban akkora robbanás rázta meg Senkiföldjét, melyet Seholként is ismertek, ami mostanra egy univerzum nevű hellyé nőtte ki magát.
Bizony, ez a világegyetem keletkezésének igaz története, az ősrobbanás előtti "időkből".

Napfogyatkozás

Bizottság előtt (3. rész)

Nem egészen így képzelte első éles bevetését. Bár helyzete reménytelen volt, mégis megnyugvással töltötte el a tudat, hogy mégsem  fulladt kudarcba a támadás, sőt a földiek sikerrel járhattak, ha igaz, amit a bennszülött fickó mondott. Földalatti bunkerben bujkálnak, őt is ide hozták le, tehát számukra odafönt már nem biztonságos, a városaik bizonyára romokban hevernek. Most nem tudott minden valószínűség szerint nagyszámú civil áldozatra gondolni. Ezek a lények fájdalmat okoztak neki, elviselhetetlen szenvedést. Lincoln a padlón hevert, szadista vallatói mindkét lábát eltörték. Ez a végállomás, gondolta. Ha valami csoda folytán ki is jutna innen, katonai pályafutásának vége és élete végéig nyomorék marad. A bennszülöttek így próbálták vallomásra bírni, de megtörniük csak a csontjait sikerült. A veréstől elszenvedett súlyos sérülések tudatát még acélosabbá tették. Ha nincs tovább, hát jöjjön a halál. Nem akart emberi roncsként élni. Minél több maradandó sebet okoztak neki vallatói, annál biztosabb volt abban, hogy semmit nem mond nekik.
-Beszélj! -üvöltötték felváltva a vallatók. Szürke overalljukon vörös vérfoltok tanúskodtak brutális hivatásukról.
Lincoln fájdalmas mosolyt erőltetett arcára, de nem szólalt meg.

Ebben a pillanatban hangos sziréna szólalt meg.
-Szívből gratulálok, Lincoln ezredes! Ön sikerrel teljesítette az elitkiképzést. -mondta egy középkorúnak tűnő férfi.
Lincoln kinyitotta a szemét. Most egy elsötétített szobában ült, emberek vették körül. Mind katonák, az amerikai hadsereg egyenruháját viselték. Sérüléseinek nyoma sem volt és fájdalmat sem érzett. Bár erősen dezorientált volt a hirtelen váltás miatt, hiszen előbb még a földön feküdt összeverve, a saját vérében, most pedig a kiképzője állt előtte és gratulált neki.
A férfi egy aranyszínű jelvényt tartott az ujjai közt. Lincoln felismerte. A sast formázó, kis kitűzőt csak kevesen viselhették. Ez volt a mélyűri felderítők jelképe, a legjobbak legjobbjaié. A kiképző közelebb lépett hozzá és zubbonyára tűzte, majd kezét nyújtotta.
-Gratulálok, még egyszer! Ebből a turnusból ön a 17 legjobb egyike. 1500 jelentkezőből csak 17 végezte el a tanfolyamot. -folytatta.
-Uram! -vágta rá Lincoln reflexből. Emlékei még keveredtek a szimulációban szerzett emlékekkel, de mondták neki az elején, hogy ez elmúlik néhány nap alatt.
-3 nap pihenőt kap, hétfőn jelentkezik az alakulatánál, aztán pedig irány a Sagan 2032A! -adta ki a parancsot feljebbvalója.


:-)

Bizottság előtt (2. rész)

A kincstári műanyagpapucs slattyogása hangosan verődött vissza a fél-sötét folyosó teljes hosszában. Két, fehér ruhás ápoló kísért karonfogva egy pizsamás, hálóköntösbe bújtatott férfit. Az ezredes volt az. Kába volt a belé tömött gyógyszerektől, nehezére esett gondolatokká gyúrnia az elméjében vibráló, homályos emlékfoszlányokat. Képek villantak be múltjából, látta magát katonaként a kiképzőtáborban, családja körében, mint ünnepelt hőst, akire mindenki büszke, bár nem jutott eszébe, hogy valami rendkívüli tettet hajtott volna végre. A dédszülei különösen büszkék voltak. Benne látták megvalósulni álmukat, hogy feketeként, teljes jogú és köztiszteletnek örvendő polgárai az Egyesült Államoknak. Kavarogtak az információk a fejében, ám minél közelebbiek voltak időben, annál töredezettebbek is. Az elmúlt egy évről gyakorlatilag nem rendelkezett tudással. Számára csak a jelen létezett, amiben éppen volt. Biztos, a gyógyszerek hatása. Vagy tényleg megőrült? Mi van, ha igaz? Már semmiben sem volt biztos.

-Helló, Mr. Lincoln! Kérem, üljön le! Hogy érzi magát? -az ismerős hang az asztal túloldaláról érdeklődött. A bizottság elnöke. Talán...
-Fáradtan... -mormolta az ezredes. Nehezére esett a szavak kiejtése, így nem is nagyon próbálkozott velük.
-A kezelés sajnálatos mellékhatása, de el fog múlni. -biztosította az öltönyös, miközben az asztalon lapuló táblagépet böngészte.
-Örömmel olvasom, hogy az utóbbi időben már sokkal nyugodtabb. -nézett rá újra a széken, roskatagon ülő férfira.
-No és mi a helyzet az invázióval? Mit is mondott legutóbb, hol jelölték ki a Bravo-2 hídfőállás helyszínét? -érdeklődött sunyi mosollyal az arcán.
Egy végtelennek tűnő pillanatig csendesen nézett maga elé, majd egyenesen a kérdező szemébe.
-Nem... mondtam... hol... -felelte az ezredes.
Az öltönyös oldalra nézett, a kollégájára. Egy pillanatra mintha megváltozott volna az arca, a feje, sőt minden. De látni és felfogni is, ebben az állapotban közel sem bizonyult olyan gyors folyamatnak, mint gyógyszerek nélkül ment volna.
-Hát persze. -mosolyodott el újra a kérdező. -Mondja, Mr. Lincoln! Ön szerint kit terhel a felelősség a támadás kudarcáért?
Nem értette, miért kérdezik arról, ami szerintük csak az ő fejében létezik. Úgy gondolta (Már amennyire most képes volt gondolkodni.), hogy ha már őrültnek nézik és őrültként kezelik, talán előbb nyugta lesz, ha rájátszik erre. Ha nekik egy őrült kell, megkapják. Csak el kell ismernie őrültségét. Szerencsés esetben még a gyógyszeres kezelést is megszüntetik.
-Csak képzeltem az egészet. Most már tudom... -bökte ki végül. Hirtelen erős fájdalom hasított fejébe, még a szemét is behunyta. Az egész csak egy pillanatig tartott és teljesen elmúlt. Mikor újra kinyitotta a szemét, nem embereket látott. Hasonlóak hozzánk, de határozottan nem emberek voltak. Most már emlékszik. A bennszülöttek voltak ilyenek azon a bolygón. A Saganon. Az erős fájdalomtól úgy tűnik, gyorsabban feloldódott az elméjét tompító gyógyszer. Minden másodperccel tisztábban látott. Az előbbi "bizottsági meghallgató szoba" eltűnt. Helyét egy durva vasbeton falakkal övezett ablaktalan, narancsfényben úszó helyiség vette át. Mint egy földalatti bunker. A födém néha erősen megremegett, mintha bombáznának odafönt. Észrevette, hogy vér fut végig az arcán. Próbálta kezével letörölni, s megállapítani a vérzés forrását, de a keze nem mozdult. Egy vastag betonoszlophoz volt kikötözve. De az erős fejfájás, amit érzett, nyilván összefüggésben van a "bombázás" robajával. Ennek köszönheti, hogy magához tért.
-Most mi van? -kérdezte a középen álló humanoid a mellette ülőktől. Arcán kétségbeesés tükröződött.
-Lehet, hogy magához tért. -felelte a másik.
-Mmmmmmmm!!! -üvöltötte ingerülten.
-Ember! Hallod ezt? -mutatott felfelé. -A te fajtád romhalmazt csinál a városból. De ne reménykedj! 10 emelet mélyen vagyunk, innen nem szabadulsz.
-Adjatok neki egy újabb adag drogot! Meg kell tudnunk, mik a terveik! -utasította a többit.
-Nem hiszem, hogy az agya kibírna még egy kezelést.  -ellenkezett az "ápoló". -Veréssel gyorsabban célt érnénk.
-Még egy kezelés? Hány volt eddig, rohadékok? -kérdezte az ezredes.
-Hét. És, hogy legyen min gondolkodnod, nem vagy itt egy éve. Ma reggel fogtunk el. -jött a válasz.
-Vigyétek át a vallatóba! Azok szóra bírják. Reméljük... -tette hozzá elsápadt fejjel.

:-)