Mentőakció a Zűrben :-)

A nő vágyakozó tekintettel nézett a kapitányra és lassú, határozott léptekkel elindult felé. Szája széle kissé felfelé görbült. A férfi tudta, hogy ez jót jelent. Női kollégája egészen közel lépett hozzá, szinte már egymáshoz ért a mellkasuk. Szemével méregetni kezdte az arcát, érezték egymás meleg lélegzetét. Ekkor a nő leguggolt elé és... -Ezt nevezem hálának. -gondolta magában vigyorogva.

-Figyel rám, kapitány? -hallotta a nő hangját a terem túlsó végéből.
-He? Ja... kissé elkalandoztam. -magyarázkodott a férfi. Valóban kissé túlgondolta a dolgot. :-)
-Nem is tudom, mivel hálálhatnám meg a segítségét. -folytatta a nő.
-Hát nekem lenne pár ötletem. -vágta rá a kapitány.
-Mit szólna mondjuk...
-Igen? -biztatta kaján vigyorral a nőt.
-Nem, az nem jó. De tudok adni 2 zsák válogatott vacakot. Mit szól?
-2 zsák válogatott vacak... Ja, ez jól hangzik... Annak most jó ára van. -mondta a férfi csalódottan. -De ne verje magát költségekbe! Én úgyis erre jártam. Máshogyan is köszönetet mondhat. -javasolta a férfi egy erőteljes kacsintás kíséretében.
A nő a szemébe nézett és elmosolyodott.
-Maga egy Zigazi férfi. Más bezzeg megkérné az árát. -mondta a nő.
-Mindig arra törekszem, hogy mindenki jól járjon. -bizonygatta a kapitány.
-Hát, kedves kapitány... Az istenek fizessék meg a jóságát! Most pedig, ha megbocsát, nekem indulnom kell. Várnak a gyerekek és a férjem. -jelentette ki a nő.
A kapitányt hideg zuhanyként érte az információ, miszerint a nő már foglalt. Finoman szólva...
Szóhoz sem jutott, csak a száját tátotta, miközben a nő kitessékelte a légzsilipen. Valójában, ha képes lett volna, sem tudott volna szóhoz jutni, mert a nőnek be nem állt a szája. Csupa érdektelen, számára jelentéktelen információt osztott meg az áruszállítás (Egyébként általa is jól ismert.) nehézségeiről, a családjáról, a férje elviselhetetlen rokonairól, stb.
-Na, istenek áldják! És még egyszer kösz! -tette még hozzá, majd egy gombnyomással lezárta a zsilipajtót.

;-)

Az ellopott Föld

-Úticél rögzítve. -hangzott az irányítópultból a navigációs computer mondata.
-Jó... Térváltás, 3-mas fokozat. -motyogta a kapitány, miközben bepötyögött valamit a pult érintőképernyőjén.
Az ütött-kopott űrhajó körül létrejött a szubtér-buborék, melynek segítségével megkerülhetővé vált a kozmikus sebességhatár, a fénysebesség. Nem a hajó mozgott, hanem maga a tér, ezáltal fényévnyi távolságokat tehetett meg néhány nap alatt.

Csaknem két évszázada már, hogy az emberiség maradéka földönfutóvá vált egy idegen naprendszerben. A kifejezés, hogy földönfutó, a tények ismeretében kissé ironikusan hangzik, hiszen a Föld elveszett, már nincs is min földönfutónak lenni. 
Mire az emberiség észbe kapott, már túl késő volt. Az évezredeken át tartó UFO-észlelések, elrablások igaznak bizonyultak. Legalábbis a nagy részük. Civilizációnk hajlana óta figyeltek minket, több ezer éven át szövögették a nagy tervet. Végül, mikor az Ember először lépett ki a csillagközi térbe, nem vártak tovább és megtették. Egy hihetetlen teljesítményű teleportáló segítségével kicserélték a Földet egy hasonló méretű, tömegű, de élettelen bolygóra. A másodperc törtrésze alatt lezajlott az egész. A kormányok persze azonnal tudták, hogy valami nincs rendben, de az emberek többsége nem vett észre semmit. Esetleg néhányuknak gyanússá válhatott, hogy a Hold másképp néz ki és a csillagok sem olyanok, mint eddig. Aztán megmutatta magát az ellenség. Kevés, csak néhány ezer túlélő maradt, akik szétszóródtak ebben az idegen világban, valahol a galaxis egy másik szegletében.
Az idegenek pedig benépesítették az ellopott Földet, melyet beillesztettek egy hozzájuk közelebb eső naprendszerbe.
A maradék emberiség lenézett fajként küzdött az életben maradásért. Nem az őket idehurcoló szürkék üldözték őket, csak sehol sem látták őket szívesen. A kapitány azon szerencsések közé tartozott, akiknek sikerült beilleszkedniük az új világba. Ez általában azt jelentette, hogy saját, vagy bérelt szállítóhajókkal vállaltak fuvarozást veszélyes útvonalakon. Ezzel egyeseknek sikerült némi anyagi biztonságot teremteniük, mások csak simán odavesztek a végtelen űr mélyén.

Rozzant hajójával egy másik szállítóhajó felé igyekezett. Egy kolléga, azon belül is egy szemrevaló nő küldött rövid, ismétlődő üzenetet a vészfrekvencián. Azelőtt sosem látták egymást, de van itt, kint egy íratlan szabály: mindenki köteles segíteni a másiknak, ha módjában áll.
Ahogy közeledett a nő hajója felé, úgy vált egyre izgatottabbá. Vajon, épségben van még? Esetleg a hajójából ki lehet szerelni néhány használható alkatrészt? Így működnek itt a dolgok. Ha életet nem, legalább értéket mentsünk! ;-)

Kényszerpihenő a Rozs'Da-rendszer második bolygóján :-)

-Ocsmány egy hely... -jegyezte megy a kapitány, amint lelépett hajója rámpájáról és megcsapta az orrát a párás, bűzös levegő. Mutatta már szebb arcát is ez a város, vagy micsoda, de most még valami barnás színű csapadék is esett. A rossz idő ellenére nagy volt a nyüzsgés. Mindenféle idegen lények (humanoidok és egyebek) töltötték meg a széles utcákat. Percenként szállnak le-fel a legkülönbözőbb fajtájú és állapotú űrhajók. Ez Pot So'ya City, a szektor egyik legjelentősebb feketepiaci központja. "Amit itt nem lehet beszerezni, az nem is létezik." Vélekedtek róla sokan. Nem egy ideális nyaralóhely, de a kapitány sem szabadságra jött ide. Távirányítással visszazárta a rámpát, fejére húzta a többé-kevésbé víztaszító csuklyát és hamar elvegyült a tömegben. Bár napok óta szüntelenül esett, szinte sehol nem volt sár. Az infrastruktúra régi volt ugyan, de még működött. Elvezette a csapadékot. Hogy hová, azt talán már senki sem tudta, de nem is érdekelte különösebben az ittenieket. A lényeg, hogy nem kellett bokáig gázolni a rozsdaszínű sárban. Merthogy itt minden a rozsdáról szólt, ezt már első ránézésre megállapíthatta a legfelületesebb járókelő is. Ezrével álltak halmokban a leselejtezett gépek, járművek. Hogy milyen módon kerültek ide, azt senki sem firtatta. Épp ez adta meg a hely különös jelentőségét. Fölösleges adminisztráció és kérdezősködés nélkül hozzájutni az ócska bányagépalkatrésztől egészen a legújabb fejlesztésű térhajtóművekig. Utóbbiak nyilván lopottak voltak, de az idejáró vásárlóközönség számára ez a sokadik szempont volt.
Úgy 30 percnyi gyaloglás után egy hatalmas hangár körvonalai rajzolódtak ki, a bejárat fölött villám-kék neonfelirat hirdette a... Mit is? Ismeretlen nyelven íródott, talán nem is szöveg, hanem csak egy cég-logó. Mindegy. Ez lesz az. Lehajtotta a szétázott rongyot a fejéről. Nem bizonyult vízállónak, legalábbis az itteni csapadékot ügyesen magába szívta. Kellemetlen, vasoxid-szag áradt mindenből. Belépett a hatalmas ajtón, mely résnyire mindig nyitva áll. Odabent idegen humanoidok és ipari droidok sürögtek. Első ránézésre lehetetlen volt megállapítani, hogy szétszedni vagy összerakni akarják azt a jó 50 méter hosszú űrkompot, a placc közepén.
Még ideje sem volt szétnézni, máris elé gurult egy ütött-kopott droid. Ez nem dolgozó volt.
-Üdvözöljük a Sefműhelyben! Ami ritka, azt azonnal szállítjuk, a lehetetlenre 2 percet várni kell! -harsogta az előre beprogramozott marketingdumát.
-Seftes... Őt keresem. -mondta a kapitány. Seftes régi ismerőse volt, számos alkalommal húzta már ki a sz*rból olcsó, bontott alkatrészekkel, amik segítettek életben tartani szakadt űrhajóját.
 -Értesítettem. Kérem, várjon. -rövid csend következett, ezalatt a belső, vezeték nélküli hálózaton keresztül kommunikált valakivel/valamivel. -Kövessen, fogadja önt. -folytatta a robot.
Égett műanyag és különféle vegyszerek bűze terjengett a szűk folyosón, ami az iroda felé vezetett.

2 órával később...

-Mi a lószart itattál velem? Még mindig marja a gyomrom. -méltatlankodott a kapitány. A viszontlátás örömére iszogattak egy kicsit az egyik helyi párlatból.
-Sárnak hívjuk! -röhögött Seftes. A nagydarab, zöldbőrű humanoid szeretett gusztustalan neveket adni ételeknek, italoknak, melyek egyébként sem voltak túl étvágygerjesztőek.
-Úgy is nézett ki. -köpött egy hegyeset a kapitány.
-Itt van, amit keresel. -állt meg Seftes egy konténer mellett. A kocka alakú, bordázott falú műanyag doboz akkora volt, mint egy 4 személyes, zzététiai mentőkabin. Oldaláról gondosan lekapargattak mindenféle feliratot. Ez csak egyet jelenthetett: az áru lopott és valószínű, hogy a birodalom, vagy valamelyik regionális hadúr tulajdona volt. Senki sem szerette volna, ha híre megy, hogy a tőle eltulajdonított szajré épp itt pihen. Jó eséllyel órákon belül megjelent volna az embereivel és rommá löveti az egész kócerájt.
-Befér a hajómba? -méregette a kapitány.
-Hát persze! Alaposan ki van bélelve. Maga a cucc csak negyed ekkora. -magyarázta Seftes.
-Mit tud a kicsike?
-Megerősített páncélburkolat, adaptív vezérlés. És, ami a legjobb... A pajzsgenerátort egy független energiacellából táplált pajzs védi. Dupla védelem. -hencegett Seftes. Láthatóan büszke is volt legújabb szerzeményére.
A kapitány elismerően füttyentett, mintha csak egy bomba nőt látott volna meg az utcán, miközben haverjaival iszogat.
-Drága lesz? -érdeklődött az árról.
-Elég drága. -bólogatott a zöldbőrű.
-A gatyám is rámegy?
-Még a gatyád is.

Végül megállapodtak egy egész tekercs Faramuciban és néhány konténer finomított Semmiriumban.

 Az új védőpajzs immáron teljes körű védelmet biztosít minden támadás ellen.

Szemét

Ez minden, amire igény van. Bulvár, botrány, pletykák, tehát médiaszemét. Nem elég érdekes, amit írok és a Zemberek általában nem is szeretnek olvasni. Kényelmetlen, időigényes. Jó fogyasztóhoz méltón falják a tévéből rájuk zúdított szemetet. Jó így nekik. Nem kell gondolkodni.

Társkeresős blog: Mindenféle dologgal lehet nézettséget növelni, kvázi sikeresnek lenni. A tartalom nem szerepel a komponensek között. Van egy csitri, aki megállás nélkül osztja az észt és kattintanak is rá rendesen. Azzal az élettapasztalattal... hát, hogyne. :D Nagy volt az arca, hogy ő milyen igényes a helyesírására. Én finoman céloztam rá, hogy akadna még tenni való ezen a téren. Másnapra szó nélkül letiltott. Nem esett le neki azonnal a húszfilléres. :-) Kicsit tovább gondolta magát, mint ami, de sebaj. Majd kinövi, hisz gyerek még. Viszonylag dekoratív külseje miatt nézik ennyien (Nekem ugyan nem jön be, de hát...). Gondolom én... Akad még ott fiatal csaj, akit alig olvasnak, pedig értelmesebb, és érettebb gondolkodású (Nem csak annak hiszi magát.). Ja, hogy kevésbé szép? Vannak korosabb nők, akik nem találnak megfelelő szexpartnert és ez feltétlenül a nagyközönségre tartozik... :P Tény, hogy ezzel is lehet olvasókat gyűjteni.
Van sejtelmesen titokzatos visszatérő, aki nagyon üzenni akar valamit. Csak ő tudja, hogy mit. Kétsoros bejegyzéseit százak "olvassák". Jó a fotója, mellesleg. Itt megjegyezném, hogy nekem nem az esetem.
És végül, de korántsem utolsó sorban, van a jól író, emészthető stílusú harmincas. Megsúgom, én majdnem beleestem. De aztán mégsem. :D Arra a nőre emlékeztet, akiről oly sokat írogattam ezeken az oldalakon (Róla már rég nem írtam. Ez azért van, mert lezártam a dolgot. Sajnálom azt a 2 évet, amit egy olyan nőre vesztegettem, aki méltatlan bármiféle őszinte érzelemre, nem hogy szerelemre. Képtelen lennék szóba állni vele és ez így van jól.). Szóval pont annyira ismerem, hogy feltételezzem róla, csak használna, aztán eldobna, mint egy mocskos rongyot. Ez nekem nem hiányzik. Amúgy pedig jó arc lenne. Néha azon kapom magam, hogy megnézem, online-e. Attól tartok, rossz útra léptem. :O :D
Miért vonzódom én az ilyenekhez?
Ja, még vannak speckó olvasó-típusok is. Kapom a "rajongói levelet", hogy mennyire szereti olvasnia  naplómat és hogy bír engem (Ismer tán?). Küldöm az udvarias választ, amiben megköszönöm. Ja, nyilván ez valami kezdeményezés akart volna lenni. De 1. én soha nem kedveltem a rámenős nőket. Ha nekem tetszik valaki és el tudom képzelni vele az életem (Mindig elképzelem, bocs. Mekkora hülyeség előre lezongorázni... Általában semmi nem lesz belőle.), akkor kezdeményezek én. 2. ha az illető nem jön be külsőre, akkor hiába minden. Nos, az ilyenek onnan kezdve rá sem néznek a naplómra. Ennyit az őszinteségről. :D
Valakivel meg leveleztem napokig, aztán nem válaszolt többé. Komolyan azt várja, hogy fussak utána? Bocs, de ha ennyi idő alatt nem lehet valakit megfogni, akkor minek a szaladás? :P Az történt, hogy nem volt elég érdekes a csaj (Mondjuk ki: unalmassá vált a társalgásunk.) és én sem brillíroztam ilyen körülmények közt. Szóval kaptam még egy szívet tőle ezen a Valentin napi förmedvényes játékon, a társkeresőn, amit viszonoztam, de semmi több.
Egyelőre a blogolás és a kis történetek, amiket írás közben találok ki, jelentik a fő kapcsolódási pontot a társkereső oldalhoz. Különösebb keresgélő tevékenységet hónapok óta nem folytatok.

A Megmaradtak (Egyedül a Földön 5., befejező rész) :-)

Aranka és Béla végül több embert is talált még azon az országnyi területen, amit évek alatt bejártak. Idővel sok tucatnyian csatlakoztak még hozzájuk és megalakult a Megmaradtakként emlegetett kolónia. Kapcsolatok születtek, melyek biztosították az emberi faj fennmaradását és lassan, de biztosan sokasodni kezdtek. A későbbi generációk már teljesen elszoktak a régi civilizáció minden vívmányától. Társadalmi szempontból ennek számos kedvező hatása volt. Megszűntek a régi ellentétek, előítéletek, s mivel kevesen voltak, a megteremtett javak elosztása soha nem váltott ki vitát, irigységet. A rossz dolgokkal együtt azonban néhány jó is elkopott az évszázadok alatt. Az egykori emberiség által felhalmozott tudás, kultúra nagy része hosszú időre elveszett. Talán évezredek múlva ismét eljut majd a civilizáció arra a szintre, hogy érdekelni kezdje a régészet és újra felfedezze a múltat. Addig is egyszerű körülmények közt, rég nem látott harmóniában a természettel élték életüket.

1000 évvel később...

Furcsa érzése támadt ébredezés közben, amitől a szokásosnál előbb észhez tért. A kis házikó ablakán már beszűrődött a reggeli napfény. Kibújt a meleg takaró alól és az ágy szélére ült. Csupasz talpának nem esett jól a hideg fapadló, ez arra ösztökélte a lányt, hogy csizmát húzzon. Ha már az felkerül, akkor magára rángatja a ruháit is, gondolta.
-Jó reggel szőrmók! -köszöntötte az ágy előtt nyújtózkodó macskafélét. A hiúzkölyköt pár napja vette magához. Az anyja valószínűleg elpusztult.
Lehajolt az állathoz és két kezével alaposan "megnyomorgatta". Nem tudott ellenállni, a kis szőrgombócot muszáj volt legalább 5 percenként megsimogatni. A kölyök pedig elég játékos kedvében volt szinte mindig. A lány feltűnően gyakran nevetett, mióta megismerte kis barátját.
-Ci, ci, cííí... Na, gyere szépen! Megkeressük aput, aztán csinálunk valami kaját. -mondta a macskának az ajtóból visszafordulva.
A kis településen talán hatvanan élhettek. Tudomása volt még több ilyen faluról is a környékbeli hegyekben. Ez volt az övé, az ő otthona. Szerette a délelőttöket, mert ebbe a szűk völgybe csak ilyenkor sütött be a nap. Nem bánta ezt különösebben, mert délutánra általában nagyon meleg lett. De a hegyek hosszúra nyúló árnyékukkal oltalmazták az itt élő Megmaradtakat.
-Nahát, mindenki alszik még? -elmélkedett a lány, miközben kezébe vette a "macskát" és elindult a központnak nevezhető területre, ahol szinte mindig találni 4-5 embert. Most azonban egyet sem talált.
Néhány perc alatt sikerült bejárnia a teljes települést, de nem talált embereket. Eszébe jutott az a legenda, miszerint réges-régen megszámlálhatatlanul sok ember élt itt, de egy napon szinte mind eltűntek. Csak néhány kiválasztott (?) maradt meg. Ezt az apja mesélte neki. Sok történet keringett közszájon a régmúlt időkről. A lány nem mindet hitte el. Az egyik falubéli például esküdött rá, hogy a régi embereknek szárnyuk volt és repkedtek, mint a madarak. Ezen mindig jót nevetett. Már, hogy lenne képes egy ember repülni? Badarság.
Most azonban itt állt egyedül és nagyon úgy néz ki, hogy újra megtörtént az, ami akkor. Torka szakadtából kiabált, főleg az anyja és apja után, de csak egy-egy madárraj reagált rá néha, amint azok nagy riadalmukban éktelen csiripelés kíséretében csapatostól rebbentek odébb egy távolabbi fa ágaira, hogy ott folytassák korábbi tevékenységüket, legyen az bármi is.
Néhány napig várta, hátha mégis előkerülnek, de nem jött senki. Végül úgy határozott, elindul a legközelebbi faluba és ha ott sem talál senki, akkor a következőbe.
A biztonság kedvéért magához vette apja kardját és némi elemózsiát és nekivágott az erdőségnek. Kis barátja mögötte kapkodva apró lábait, próbált lépést tartani vele.

Fin :-)

Egyedül a Földön 4.

Éjjel 2 óra körül sikerült álomba merülniük. Nem az ágyban aludtak el, hanem a nappali kanapéján ülve, egymás karjaiban. Sárga fények pislogtak a komód tetején. A három gyertya nem csak a világítást biztosította, de egy kis életet is vitt ebbe a halottnak tűnő világba. Normál körülmények közt akár hangulatos is lehetett volna, de most inkább nyomasztó volt ebben a síri csendben. A teljes sötétségnél mindenesetre jobb. Vagy inkább a kisebbik rossz.
Béla szeme kinyílt. Nem régóta alhattak el. Megnyugvással töltötte el a tudat, hogy a lány még mellette van, feje a férfi vállára hajtva. Óvatosan kihúzta bal karját a lány háta mögül és az asztalon heverő mobiltelefonjához vánszorgott. Fáradtabbnak érezte magát, mint a kanapén ülve gondolta. 2:30... Még egy órát sem aludt. Kiment a fürdőszobába valami altatót keresni.
A szeme sarkából, a kis ablakon beszűrődő fényre lett figyelmes. Kinyitotta az ablakot, hogy lássa, mi az, mert az üveg mintázott volt, csak a fény egy részét engedte át, azt is erősen megtörve.
-Azt a kurvaaa... -motyogta az orra alatt. A délelőtti gázrobbanás tüze gyorsan terjedt. Ez valahogy mindkettőjük fejéből kiment. Ebben az évszakban esélytelen, hogy egy kiadós eső eloltsa a tüzet. Tűzoltók pedig nincsenek. Sajnos a tűz nem aludt ki, miután mindent felemésztett. Továbbterjedt a szomszédos épületekre. Egész nap szabadon garázdálkodhatott, mint egy ragadozó, miután magára hagyták a nyitott ketrecét. Közel 12 órája tombolt és ez idő alatt akkorára hízott, hogy ezer tűzoltó sem lett volna képes megfékezni. Sárga fényárban úszott a belváros nagy része. Gondolatok cikáztak az agyában, melyek csak fokozták idegességét. Lehetséges, hogy el kell hagyniuk otthonukat örökre. A lángokat megfékezni nem tudnák és előfordulhat, hogy idővel az egész város hamuvá ég. De legjobb esetben is füstmérgezésük lesz.

-Aranka! Ébredj! Ébredj! -rángatta a lány vállát. Néhány másodpercig nem reagált, de aztán felriadt az álomból.
-Mi baj van? -kérdezte ijedten a lány.
-Baj, az van. Nagy baj. Az egész belváros ég. -mondta Béla.
-Na, neee. -ugrott fel a lány és rohant az ablakhoz.
-A fürdőszobából jobban látszik. -szólt utána.
A lány átsietett oda, hogy a saját szemével győződjön meg róla.
Szájtátva nézte az egyelőre még távolban terjedő tüzet.
-El kell mennünk innen. Itt nem biztonságos. -javasolta Béla.
Aranka becsukta az ablakot, hogy ne menjen be több hideg a lakásba. Feltűnt neki, hogy nem működik a távfűtés, hűvös van a lakásban.
-Itt hagynád mindenünket? -kérdezte csodálkozón a lány. Csak pár hónapja költöztek be közös lakásukba. Elfogadhatatlannak tűnt a gondolat is, hogy mindezt örökre hátrahagyják. Hogy földönfutóként éljenek.
-Érzed? Füstszag. -érvelt Béla. A nyitott ablakon kevéske füst áramlott be. A szélirány nem kedvez a maradásnak.

3 héttel később

A kis Toyota egy sétálóutca évszázados épületei között parkolt. A ragyogó napsütésben két emberforma távolodott tőle.
-Nézd, szökőkút! -rikkantotta a lány gyermeki lelkesedéssel és sietősebbre vette a tempót a felfedezett objektum irányába.
-Óriási. -nyugtázta Béla mosolyogva.
-Mennyi pénzt dobhatok bele? Egy százast? Á, neeem. Legyen egy ezres, ne gondolják, hogy smucig vagyok. -mondta nevetve.
-Tőlem lehet húszezres is. -helyeselt a férfi. A pénz csak egy darab fém, vagy papír. Az utóbbi időben a tartós élelmiszer, ivóvíz lett volna a legértékesebb fizetőeszköz, már ha lett volna kinek fizetni vele. Ám 3 héttel "a nagy sutty" után (Ezt a nevet Béla adta az eseménynek, aminek során sutty, minden ember eltűnt a Föld színéről.) még mindig nem találkoztak más túlélővel. Bár a túlélő nem biztos, hogy a legpontosabb terminus rájuk nézve, hiszen semmi bizonyítékát nem lelték annak, hogy a Többiek meghaltak volna. Ami bizonyos, hogy nincsenek itt.
-Nocsak, egy bankkártya van a vízben. -fedezte fel Béla.
-Mmmm. Mégsem én leszek ma a legnagyvonalúbb adakozó. -grimaszolt Aranka a férfira nézve.
-Valakinek szintén húzta a zsebét a pénz... -mondta Béla, a mondat végére beszéde lelassult. Valami gyanússá vált.
-Kala Pál? Micsoda egy hülye név... Beng, beng... -nevetgélt a lány, miután kibetűzte a kék plasztiklapon csillogó feliratot.
A férfinak most máson járt az esze.
-Szerinted miért dobja valaki a bankkártyáját egy szökőkútba? -morfondírozott.
-Nem tudom. Mert már nem kell neki? -felelt a lány.
-Miért nem kell valakinek a bankkártya? -kérdezett vissza Béla.
-Ellopták tőle és a tolvaj ide dobta, miután leszedte a számlájáról az összes zsét. -találgatott Aranka.
-Lehet. De ez egy műemlékekkel teli belváros, forgalmas turistacélpont. Minden sarkon térfigyelőkamerák vannak. -mutatott körbe a férfi.
-Jó. Akkor hülye lenne, ha itt pózolna egy lopott kártyával. -mondta a lány egykedvűen. A kártya-sztori szemmel láthatóan nem nagyon izgatta.
-Bedobtam egy húszezrest. -jelentette ki fülig érő vigyorral. -Úgysem lesz rá szükségem. -tette hozzá. A gondolattól gyorsan lehervadt a mosolya.
-Hát, ez az! Neki sem volt rá szüksége. -állapította meg Béla.
-Arra gondolsz, amire én? -kérdezte csillogó szemekkel a lány.
-Talán ez a fickó is pont azért dobta be, mert már nem tudta használni. Lehet, hogy vannak még emberek! -lelkendezett a férfi.

Folyt. köv.

Egyedül a Földön 3.

Béla tövig nyomva a gázpedált, cikázott az úton hagyott járművek között. Aranka közben a mobilját nyomkodta. Változatlanul nem volt vonal. Az autó hirtelen fékezett, a lányt ez váratlanul érte, s bár be volt kötve az öve, a fékezés hatására előrebukott, mellei nekifeszültek a biztonsági övnek.
-Jézusom! Mi van? -méltatlankodott.
-Nézd! -mutatott Béla az egyik mellékutcán át a terjedő füstfelhőre. Ott történt az előbbi robbanás. A férfi felismerte. Annak az étteremnek épülete repült a levegőbe, ahol múlthéten vacsoráztak. -Hívd a tűzoltókat!
-Nincs vonal.
-Francba! Terrortámadás? -találgatott Béla.
-Vagy gázszivárgás. Béla, mennünk kéne. Vagy nekiállsz eloltani egy vödörrel?
-Lehet, hogy az. Ki tudja, mióta gyűlt ott a gáz. Valaki nyitva hagyott egy csapot a konyhán és most belobbant. -mondta a férfi, majd újra a gázra lépett.
-Most már igazán előkerülhetnének az emberek. Olyan ez az egész, mint egy rossz sci-fi. -jegyezte meg a nő, a fejét forgatva, hátha mégis meglát legalább egy embert. De nem volt már ott rajtuk kívül senki.
-Szerinted hány ilyen nyitva hagyott gázcsap lehet még a városban? -morfondírozott Béla.
Aranka kissé elsápadt a felismeréstől, hogy szinte bármelyik sarkon belefuthatnak egy újabb gázrobbanásba.
-Ne hozd rám a frászt! -kérte.
-Azt hiszem, én átnézem legalább a mi házunkat. Nem akarok a levegőbe repülni. -mondta Béla.
Arankának kellemetlen érzése támadt a gondolattól, hogy be kell törniük a szomszédaik lakásaiba. De a szomszédok felszívódtak, mint mindenki más. A gázrobbanás pedig valós veszélyt jelentett.
-Igazad van. -helyeselt végül.

Megálltak a ház közelében.
-Te maradj itt, míg végzek. -javasolta a férfi.
A nő szeme kikerekedett. És, ha valami történik vele? A gondolat, hogy végképp egyedül marad egy ilyen helyzetben megrémítette. Bélára nézett, a tekintete olyan volt, mintha akkor látná utoljára. Ezt a férfi is észrevette, ezért elhatározta, hogy mond valami megnyugtatót a lánynak.
-Visszajövök. -bökte ki és elviharzott a bejárat irányába. Na, ezzel nincs kisegítve... gondolta. De jobb nem jutott eszébe és a ház átvizsgálásán is túl akart lenni.

Már vagy fél órája bent van. Mi a fene van már? Ránézett a mobiljára. Valójában csak 5 perce volt bent. Lassan telik az idő. Végül nyílt az ajtó.
-Minden oké. Vigyünk be mindent! -szólt Béla, ahogy sietős léptekkel közeledett az autóhoz.

-Semmi. Nincs adás egyetlen csatornán sem. -mérgelődött a férfi.
-Jó lenne már felébredni. Ha ez csak egy rossz álom lenne. Ölelj át! -kérte a lány.
-Kíváncsi vagyok, máshol is ez történt-e, vagy csak nálunk tűntek el az emberek.
-Én még nem fogtam fel, hogy mindenki, akit ismertem, csak úgy nyomtalanul eltűnt. Tudom, hogy holnapra belém hasít majd a tudat, hogy talán sosem látom őket. Csak te maradtál nekem. -mondta szomorúan a lány.
-Remélem, nem váltak az emberek zombivá. -próbálta egy poénnal elütni Béla, de ez a poén, ebben a helyzetben nagy mellényúlásnak bizonyult.
-Nagyon kérlek, ne hozd rám a frászt! -emelte fel a hangját Aranka. -Ne idegesíts ilyen faszságokkal! Azt hiszed, ez vicces? Még az is lehet, hogy igaz! Basszus. Így is be vagyok szarva, nem kell még ez is. -háborgott a nő.
-Jól van, bocs. -kért elnézést Béla és szorosabban ölelte a lányt, miközben nyugtalanság áradt szét benne a gondolattól, hogy a zombis teória talán nem is áll távol a valóságtól.

Besötétedett. A máskor elmaradhatatlan morajlás, amit az autók zúgása és még ki tudja, mi minden okozott, most hiányzott. A városban csend volt. Olyan tisztán lehetett hallani a szél zúgását, mintha egy erdőben álltak volna. De ők egy 50 ezres város egyik lakónegyedének utcáján álltak.
-Na jó, én fázom. Menjünk be! Jó? -mondta a lány a tenyerét dörzsölve.
-Soha nem láttam még ilyet. Semmi mozgás. Még repülők sincsenek az égen. -szólt Béla.
-Azért az jó, hogy van világítás. -válaszolt a lány, némi megkönnyebbüléssel a hangjában. Ez a zombis poén alaposan befészkelte magát a fejébe. Máskor csak nevetett volna rajta, de most... Hát ki tudja, de tényleg? Ez volt az utolsó dolog, amit ma hiányolt. Még, hogy zombik...
Ám épphogy kimondta ezt, a város sötétségbe borult. Ha eddig kísérteties volt, akkor most már nem tudták, milyen jelzővel illessék. Az volt a legfurcsább, hogy még kutyaugatást sem hallottak. Teljes csend, koromfekete sötétség és a tény, hogy jelenleg ők, ketten képviselik a város teljes lakosságát. Ők, ketten? Kivéve, ha 50 ezer zombi les rájuk a sötétben. Nagyon hosszú éjszakát sejtett maguk előtt. A felhőktől még a csillagok fényei sem látszottak.
A lány felsikított ijedtében.
-Mi a fa...??? -értetlenkedett Béla. -Hát, ez jó. Köszönöm, istenem! Tényleg nem tudtam, mi hiányzik még! Jó poén volt. De most már... -kínjában nevetni kezdett. ... -Most már csináld vissza ezt az egészet! Oké?! -kiabált a sötét ég felé.


Vége!
Ja, nem! Lesz még folytatás. :D